A magyar törvények ügynökdefiníciója minden kutató szerint rossz, ez alapján alig néhány egykori ügynökről lehet kimondani, hogy valóban az volt, egy esetleges perben pedig isteni szerencse, de legalábbis bírói műhiba kell ahhoz, hogy ne a történész veszítsen. A kritika a Magyar Tudományos Akadémia éles vitákkal teli ülésén hangzott el csütörtökön, ahol az is kimondatott, hogy a titkosszolgálatok az információszabadság helyett ma is a mundér becsületét védik, a politikának pedig így jó, ahogy van: azzal, hogy a közszereplők múltját homályban hagyják, olyan zsarolási potenciállal rendelkeznek, amiről nem szívesen mondanának le.
A valódi múltfeltárás számos intézményes és jogi akadályokba ütközik, a törvényhozó láthatólag nem akarja elősegíteni a lusztrációt, vagyis a rendszerváltás előtti viszonyok teljesebb feltárását, ezzel pedig nem csak a kutatókat, történészeket, levéltárosokat hozza nehéz helyzetbe; az egész nyilvánosságot akadályozza abban, hogy szembenézzen a múlttal.
Ez nem újdonság, csütörtökön mégis kivételesnek mondható esemény helyszíne volt az Akadémia, ahol egy minikonferencián sikerült a magyar tudományosság legfontosabb intézményében szembesíteni azokat a kutatókat, akik saját maguk is megszenvedik a múltfeltárás lehetetlenségeit, valamint azokat az intézményeket, amelyek a törvény szerint tehetnének valamit ez ellen.
Az ülést az az Ungváry Krisztián kezdeményezte, aki számos konfliktusba állt már bele a témában. Ő is veszített el pereket amiatt, hogy ügynöknek (a 6-os kartonnal is rendelkező Kiss-Rigó László püspököt ), illetve az állambiztonság segítőjének (Kiss László alkotmánybírót) nevezett érintetteket, a magyar bíróság pedig állításait nem találta megfelelően igazoltnak. Ungváry szerint a hasonló ítéleteknek megfélemlítő hatásuk van, ellehetetlenítik a kommunista időszak kutatását, és a magyar jog múltfeltárást ellehetetlenítő anakronizmusaiból fakadnak.
Ungváry hosszabb ideje kéri a szakma képviselőit, hogy mondják el, vannak-e megoldási javaslataik a múltfeltárás előtti akadályok leküzdésére. A mostani MTA-esemény jelentősége, hogy először sikerült összehozni azt a szakmai kört, amelyiknek igazán érdekes a véleménye: főlevéltárasok, kutatók, más történészek mellett eljöttek annak a Nemzeti Emlékezet Bizottságnak (NEB) a vezetői is, amely speciális jogokkal rendelkezik: a törvény szerint még új jogalkotásra is tehetnek javaslatot a „kommunizmus bűneinek feltárása” érdekében.
Az ülést vezető Zsoldos Attila már a felvezetőben sietett leszögezni, hogy ez nem politikai vitafórum. A politikai vitától való félelmek között persze már azt sem lehetett evidenciának venni, hogy az MTA II. Osztálya bevállalta a témát, ami minden óvintézkedés ellenére mindenkinek egyértelmű, hogy teljesen át van politizálva.
A politikusok az adatvédelmet sokszor menekülési útként használták
– mondta előadásában Jóri András arról, hogy az adatvédelem és a közérdekű adatok nyilvánosságához fűződő jog közötti konfliktus nálunk nem egyszerűen jogelvi kérdés. A volt adatvédelmi biztos szerint a közérdekű ügyekben sokszor csak vélt adatvédelmi aggályok jelennek meg. Arra, hogy a titok és a nyilvánosság határa nem mindenhol ugyanott van, többek között a skandináv példát hozta fel: míg nálunk az adótitok szigorú jogintézmény, ott a személyi adóbevallások teljesen nyilvánosak, bárki megtekintheti őket.
A múlt megismerésével, a nyilvánossággal kapcsolatos igények teljesülésének az elmúlt években Magyarországon a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) lett az egyik fő akadálya. Jóri is utalt rá, hogy amióta Péterfalvi Attila vezeti az intézményt, a NAIH-nak más a szerepfelfogása. Hogy a NAIH ma milyen és mekkora hatalmú hatóságként működik, azt leginkább Kiss László botránya, illetve a rá adott hatósági válasz mutatta meg. Az úszóedző hatvanas évekbeli nemi erőszak-ügyében Péterfalvi hivatala Kiss László jogait védve megbírságolta Budapest Főváros Levéltárát (BFL). A levéltár bűne szerintük az volt, hogy az azt kérő újságíróknak kiadták a korabeli per iratait. A NAIH szerint az újbóli nyilvánosság miatt Kiss László most újra bűnhődik, pedig az erőszaktevőnek joga van a felejtéshez. A NAIH 2016-ban emiatt 3 millió forintra büntette a BFL-t.
A kétszeres büntethetőség alkotmányos tilalmának fontosságát, a Kiss László mellett szóló adatvédelmi érveket a konferencián dr. Trócsányi Sára jelenítette meg. „Egy törvényes eljárás után nem lehet még egyszer elítélni valakit, bármennyire is utáljuk. Azt hiszik, hogy az internetnek mindenre joga van: megtudni, számon kérni, elítélni, meglincselni. Tévedés, nulla jog van mindehhez” – mondta a Nemzeti Szakértői és Kutató Központban dolgozó jogász, aki szerint a Kiss László-ügyben már csak azért is törvénytelenség történt, mert szerinte nem volt tisztességes a szándék. Különben is, „újságírók ne zsandárkodjanak”.
Azzal, hogy a levéltárat azért büntetik, mert teljesíti a feladatát, ellehetetlenítik a Kádár-korszak kutatását
– mondta ezzel szemben a konferencián Kenyeres István, a BFL főigazgatója. Álláspontja szerint a levéltárnak nem is lett volna jogalapja a kutatási kérés megtagadására, az iratokat pedig a levéltári törvénynek megfelelően anonimizálva adták ki. Idén nyáron aztán a bíróság jogerősen hatályon kívül is helyezte a NAIH bírságát, a bíróság szerint Péterfalvi jogtalanul büntette és akarta korlátozni a levéltéri kutatásokat – ezt a döntést a BFL-főigazgató most a NAIH fekete napjának nevezte.
A bírósági döntés ellenére az ügy nem jutott nyugvópontra, tovább fenyegeti a levéltárak alaptevékenységét és a nyilvánosságot. Kenyeres itt az ügyről megjelent korábbi Index-cikket is idézve („A levéltár nyitottsága és a kutatás szabadsága a rendszerváltás fontos eredménye volt”) beszélt a fejleményekről. Eszerint Péterfalviék felülvizsgálatot kértek az ügyben a Kúriától, ráadásul tartalmilag a NAIH erősen vitatott döntéseit bíróságon nem is lehetne megtámadni, fellebbezni sincs hova. A NAIH jogértelmezése így kontroll nélkül átmehet, miközben mindenki tudja, hogy itt különböző jogelvek (a nyilvánosság érdeke és az adatvédelem), nem harmonizáló jogszabályok (ebben az esetben az Infotv. és a levéltári törvény), valamint ellentétes egyéni érdekek (itt például Kiss Lászlóé, egykori áldozatáé, valamint például a szülőké, akik szeretnék tudni, milyen helyre jár edzésre a gyerekük) ütköznek, a NAIH pedig ezek közül lényegében csak a tettes érdekét védi.
A NAIH a bírsággal együtt új iratkezelési szabályokra is kötelezte a levéltárat. Ők, bár egyáltalán nem értettek egyet a döntéssel, kénytelenek voltak radikálisan szűkíteni a lehetőségeket. A bíróság ítélete után ezt visszavonták, nem mindenhol jártak el így: a messze legnagyobb hazai levéltári intézményrendszer, a Magyar Nemzeti Levéltér (MNL) rendkívül óvatos: ők a mai napig a Péterfalvi-féle döntés szerint korlátozottan engedik csak kutatni a korábbi büntetőügyeket. Mivel közben a bíróság a döntést hatályon kívül helyezte, a BFL vezetője szerint ez egyszerűen törvénytelen.
A helyzet azonban az, hogy az illetékes magyar hatóság úgy szűkítené a nyilvánosságot, hogy ez alapján még egy aktív politikusról sem lehetne nyilvánosságra hozni, hogy korábban elítélték. A kutatók többsége szerint a múlt megismerése alapvető közérdek lenne: a Kiss László-ügynek is lehettek a magyar közéletet tisztító hatásai, mondják, de például az 1956 utáni megtorlás kutatása sem menne, ha az akkori büntetőügyeket elzárnák a nyilvánosság elől, hiszen sokakat formálisan köztörvényesként ítéltek el. A Péterfalvi-féle állásfoglalás szerint kétség esetén a levéltárnak kell tudnia bizonyítani, hogy a személyes adatok nyilvánosságra hozatala szükséges volt a történelmi múlt megismeréséhez.
Egy 3 milliós bírság után ki meri ezt megtenni?
– kérdezte a BFL vezetője.
Vannak ennél is korlátozóbb forgatókönyvek. A NAIH 2016-ban azt javasolta, hogy a levéltárak eleve már csak anonimizálva kapják meg az adatokat, nehogy jogtalanul adják ki az iratokat. Bár ezt a javaslatukat lesöpörték, a mostani MTA-konferencián a közönségből felszólalt Osztopáni Krisztián, a NAIH BFL elleni határozatát szövegező munkatársa, és egészen meglepőt húzott: arra utalva, hogy a levéltáros nem tudhatja, ki milyen szándékkal kéri ki az iratot, azt mondta, hogy „mivel a levéltárakat nem lehet gondolatolvasásra kötelezni, a legjobb az lenne, ha már be sem kerülne hozzájuk az ügy”.
Hogy a magánszemélyek büntetőügyeit ne archiválják levéltárakban, teljes felhördülést keltett a jelenlévő levéltárvezetők között.
Tehát az a cél, hogy ne kerüljön be az irat a levéltárba, mert az egyik állami szerv, a NAIH, azt feltételezi a másik állami szervről, rólunk, hogy nem kezelnénk gondosan az iratot?
– kérdezett vissza az MNL-főigazgató Szabó Csaba. „Rengeteg olyan ügyfél jön hozzánk minden nap kutatni, akik a saját régebbi ügyeik irataiért jönnek, például mert már nincs meg nekik. Teljesen abszurd lenne ezeket már a levéltárba sem adni. De ezek elképesztően fontos társadalom- és politikatörténeti források is, a konkrét esetben például a nemi erőszak, az élsport és a politika összefonódásáról” – mondta Szakolczai Attila levéltáros.
A közszereplők büntetőügyeihez hasonlóan fontos az állambiztonsági múlt kérdése. „A magyar törvények ügynökdefiníciója nyilvánvalóan problematikus, olyan szigorú feltételeket ad meg, hogy azoknak néhány személyen kívül senki nem felel meg. A magyar lusztráció annyira félszívű, hogy az embernek az a gyanúja, hogy éppen a lusztráció elkerülése volt a célja” – mondta előadásában Rainer M. János, az 1956-os Intézet vezetője. Bemutatta saját büntetőügyeit is: amikor nyilvánosságra hozták az 1989-es Nagy Imre temetéssel kapcsolatos állambiztonsági akták alapján annak a 110 hálózati személynek a nevét, akiket az állambiztonság az eseményen figyelőként vett számításba, több per is indult ellenük – nehezen kiszámítható, ellentmondásos ítéletek születtek, kétszer is őket marasztalták el, miközben Rainer szerint ők egyszerűen csak a hiteles forrást hozták nyilvánosságra.
Nemcsak az ügynökdefinícióval van probléma, de például a sok minősített irattal is, amelyet továbbra sem tesznek megismerhetővé. Ezek közül Ungváry Krisztián említett néhány példát: a titkosítások miatt ma sem lehet tudni, kapott-e a pártvezetés információt a KGB magyarországi tevékenységéről, nem ismerhetjük meg, hogyan manipulálta közvetlenül a rendszerváltás előtt a közvéleményt a hatalom, és nem tudhatjuk azt sem, miként sikálták el a rendszerváltás előtti legnagyobb korrupciós ügyet, milyen közszereplők vettek benne részt, és hol van a pénz – mondta a Mineralimpex ügyre utalva, melyben mai áron 500 milliárd forintot loptak el egy külkereskedelmi olajügyletben.
Ungváry szerint a minősítések fenntartása sokszor fals érveken alapul.
Felmerül a gyanú, hogy ezek a takargatások jelenleg is élő politikai közszereplők miatt vannak. 1989 óta számos olyan eset volt, amikor ezeket az állambiztonsági dossziékat zsarolásra használták. Torgyán és Csurka esete talán a leismertebb. Ők ugyan megtagadták az érdemi együttműködést, de mivel nem ismerték a róluk szóló dossziét, zsarolhatók voltak.
A minősítések feloldásáról, visszaminősítésekről ma is a titkosszolgálatok döntenek, civil kontroll nélkül. „Az állambiztonsági szolgálatokat is kárhoztatom. Bár értem, hogy védik az állomány érdekeit, hiszen a személycserék nem voltak teljesek. De fontos lenne, hogy ne csak ezeknek a szolgálatoknak az érdekeit akceptálják a kutatóintézetek” – mondta Ungváry.
Az utalás bizonyára a Nemzeti Emlékezet Bizottságára (NEB) vonatkozik. A 2014-ben létrehozott, kritikusai által kormányközelinek tekintett intézmény komoly jogosultságokkal rendelkezik, ahogy említettük már, a NEB-törvény alapján még jogalkotási javaslatokat is tehetnének. A NEB legnagyobb eredménye az állambiztonsági nyilvánossággal kapcsolatban, hogy 2018 nyarán részlegesen nyilvánosságra hozzák az ügynöklistákat is tartalmazó mágnesszalagokat. Ez sokáig fontos követelése volt a nyilvánosságpárti kutatóknak, ezt javasolta korábban a Kenedi-Bizottság is, most azonban, hogy a NEB ezt részben elérte, inkább azt lehet hallani, hogy a mágnesszalagok önmagukban nem is olyan értékesek, mint korábban gondolták.
„Ez egy újabb mozaik a töredékes képben, de a mágnesszalagok listája sosem volt egy teljes, megbízható nyilvántartás. A legfontosabb, különleges titkos kategóriájú személyek soha nem is voltak rajta, és abban az informatikai értelemben sem tekinthető hitelesnek, hogy nem lehet nyomon követni, ki mikor módosított rajta. Pedig ezt folyamatosan megtették: aki a szolgálatok szempontjából már nem volt érdekes, törölték. A nyolcvanas évek végén már százezernél is több név volt benne, ma már csak 58 ezer” – vázolta a korlátokat Cseh Gergő Bendegúz, az ÁBTL főigazgatója.
„A mágnesszalagok ügye talán szimbolikusan fontosabb, mint tartalmilag, hiszen nagyon benne volt a közbeszédben. És talán elő fogja segíteni a további iratnyilvánosságot is” – mondta ugyanerről Kiss Réka, az említett NEB vezetője. A jelek szerint ő ebben inkább a kis lépések politikájának a híve: „Az eredményes és a látványos nem mindig ugyanaz” – fogalmazott óvatosan a konferencián, hozzátéve, hogy szerinte sokszor nem is az a probléma, hogy nem lehet hozzáférni az iratokhoz, csak sok a kutatnivaló.
Várjunk
„és támogassuk az ÁBTL-t az iratfeltáró munkájukban” – mondta szimptomatikusan a NEB szintén jelenlévő elnökhelyettese, Máthé Áron, hozzátéve, hogy szerinte a miniszter gyakorol civil kontrollt a saját titkaikat gondosan őrző szolgálatok felett. „A mindenkori miniszter civil kontrollt a saját zsarolási potenciálja fölött?” – kérdezett vissza Ungváry Krisztián, aki szerint ha a jelenlegi ütemben megy tovább a kommunista titkosított iratok visszaminősítése, 2100-ra sem fognak végezni. „A NEB-nek van törvényjavaslati joga. Nem kellene egy olyan törvényjavaslat, ami intézményes civil kontrollt tesz lehetővé?” – kérdezte még, de érdemi választ nem kapott.
Módosítási javaslatokat kértünk, így hirdettük meg a konferenciát. Csalódott vagyok, mert ilyen javaslatok most sem érkeztek
– mondta Ungváry a konferencia után az Indexnek. A „nép hangját” egyébként leginkább egy felháborodott felszólaló jelenítette meg: a tudományos szférán kívülről érkező hallgató szerint az intézmények nem látják a fától az erdőt, ez az egész jelenlegi formájában egy vicc.
(Borítókép: Lehallgatásról készült fénykép az OSA Archívum Operatív fotó - Budapest és Prága az állambiztonság szemével című kiállításán, ahol a csehszlovák és magyar állambiztonsági szervek által a szocializmus időszakában készített titkos felvételeket mutattak be a budapesti Centrális Galériában 2011-ben. Fotó: Földi Imre/MTI)