Pár éve eldöntöttem, nem írok több cikket arról, hogyan nem tudtam kérdezni Orbán Viktortól, mert bár néha bele lehet futni érdekes szituációkba, összességében nem annyira releváns az olvasónak, hogy milyen impulzusok érnek minket munka közben, a többség inkább a végeredményre kíváncsi. Most mégis kivételt teszek, megtöröm a kudarcot vallott újságíró hallgatását, mert extrémnek mondható, ami Topolyán történt velünk. 

Kezdjük ott, hogy a szabadságáról visszatérő miniszterelnök a Miniszterelnöki Sajtóirodát vezető helyettes államtitkárán, Havasi Bertalanon keresztül közölte, milyen tervei vannak idén ősszel. Már akkor felírtam, hogy elmegyek a részben magyar közpénzből épülő Délvidéki Sport Akadémia megnyitó ünnepségére, ahol várhatóan beszédet fog mondani a kormányfő. (Így is történt végül, ahogy erről itt írtunk.)

Pár nappal ezelőtt a szerb sajtó megírta, mikor lesz pontosan az átadó, és hogy azon valóban Orbán is beszélni fog. A magyar sajtó nem kapott értesítést az eseményről, ami egyébként hárommilliárd forintjukba került a magyar embereknek. 

Felhívtam egy szerbiai magyar újságírót, aki elküldte az eseményre szóló akkreditációs formulát, meg a címet, amire küldeni kell. Egy nappal az átadó előtt elküldtem a szerb kommunikációs ügynökségnek négy indexes munkatárs regisztrációját (egy fotós, egy videós és két újságíró), amire szerda délután jött a válasz: sajnos a szerb sajtónak már tegnap, a magyaroknak pedig ma reggel lezárult az akkreditációja. 

Megírtam a rendezvény sajtóját szervező szerb ügynökségnek, hogy sajnálom, de mi nagyon szeretnénk bejutni és tudósítani, és az ügynek nyomatékot adva Miklósi Gábor főszerkesztő-helyettesünk is felhívta az illetékest, aki azt ígérte neki, hogy megpróbál közbenjárni az érdekünkben. 

Két órával később visszahívott az ügynökségtől Bojana Kusovac, aki mosolygós hangon elújságolta, „sikerült menedzselni" a helyzetet, egy ember akkreditációját el tudják fogadni az eseményre – ki legyen az? Kérdeztem: hogyan lett a négy munkatársból egy? Mire Bojana Kusovac azt mondta: felhívta a magyar kormány illetékesét, aki megmondta neki, hogy egy ember jöhet az Indextől, különben is kevés a hely. (Egy fociakadémiáról beszélünk, ki tudja, hány hektáros területről, szóval a helyhiányra hivatkozásnál nem is lehetne nagyobbat kamuzni.)

Ezen a ponton derült ki, hogyan zajlott a rendezvény szervezésre. A szerb ügynökség meghívta a szerb médiát (nyilván hozzájuk volt kontaktjuk), míg a magyar sajtónak a magyar kormány szólt. Hogy, hogy nem, a magyar kormány nem hívta meg a médiavilág különböző spektrumain elhelyezkedő orgánumokat, hanem csak az övéinek szólt, meg ha jól láttam, még az ATV híradójának. 

Kálvária Topolyán

A szerkesztőségben végül az a döntés született, hogy bár csak egy ember kapott akkreditációt, menjünk ketten Szilli Tomi videóssal, hátha el tudjuk csípni a miniszterelnököt egy szóra a luxusrepülőzéséről. Ha már itt tartunk, mutatom, miket kérdeztünk volna:

• Hogyan szokta meghálálni barátjának, Garancsi Istvánnak a nagylelkű ajándék utazásokat?
• Miben más ez, mintha Garancsi egy nokiás dobozban átnyújtott volna neki egymillió forintot? 
• Szerinte rendben van-e, hogy egy ország miniszterelnöke egy közbeszerzéseken sokmilliárdos megbízásokat kapó vállalkozó repülőjén repked focimeccsekre? 

Kérdéseinket nem tudtuk feltenni a miniszterelnöknek, akit ezúttal is hadseregnyi ember védett, csak most nem úgy, mint legutóbb. 

A helyszínre érve hosszas lamentálás után arra jutottunk Szilli kollégával, hogy nem próbáljuk meg bekönyörögni magunkat az akadémia területére, hanem inkább a bejáratnál várakozva igyekszünk majd szóra bírni a kormányfőt. Hiú ábránd volt, ugyanis a népes konvojjal érkező Orbán érkezése előtt úgy megtisztította a terepet a szerb rendőrség, a szerb terrorelhárítá, és a magyar TEK, hogy nagyjából ötven-hatvan méterre álltunk a miniszterelnök Transporterétől, amikor az begurult a fociakadémia bejáratához. 

A furgonból futballsállal a nyakában kiszálló miniszterelnök rögtön a „Viktor, Viktor"-t skandáló tömeg felé vette az irányt, messziről elkerülve a sajtópódiumot, hiába nem is volt esély arra, hogy magyar részről kritikus kérdést kapjon a Fidesz-média kitartottjaitól. 

Az érkezés után megnyílt a biztonsági zóna, és odasétálhattunk az akadémia bejáratához, ahol a miniszterelnök furgonja is leparkolt. Úgy gondoltuk, hogy itt nyugodtan megvárhatjuk a rendezvény végét, és ha nem is testközelből, de megpróbálkozhatunk egy kérdéssel a távozó kormányfőnél. Ekkor merültünk topolyai kálváriánk igazi mélységeibe. 

Kaptunk egy TEK-est a nyakunkba

Kamerával és mikrofonnal ácsorogtunk az akadémia bejárata előtt, az átadó ünnepség szempontjából egy hamisíthatatlan nem-térben. A helyzetet a szerb rendőrség, a szerb terrorelhárítók, a rendezvényt biztosító magáncég és a TEK nem is tudta hirtelen értelmezni, hogy mit is akarunk pontosan. Különböző szereplők jelezték, ha van akkreditációnk, tessék befáradni, ha nincs, akkor meg tipli. Mondtuk, hogy regisztráltunk az eseményre, erre odaküldték hozzánk az ügynökség emberét, aki megkérdezte, miért nem jöttem, mire mondtam, hogy itt vagyok, de ketten jöttünk, mert így néz ki egy stáb. 

A szervezőknek nem tetszett, hogy kint ácsorgunk, úgyhogy illedelmesen megkértek, hogy ha már erre az átadóra jöttünk, akkor menjünk be. Engedtünk a kérésnek, mert ha azt mondjuk, hogy inkább kint maradnánk, akkor tuti elzavarnak minket a város végébe. Bementünk a kapun, ekkora be is bizonyosodott, mekkora hazugság volt a helyhiány: az akadémia külső udvarán annyi sajtópódium elfért volna, hogy azon kis túlzással a komplett Kárpát-medencei médiavilágnak is jutott volna tér:

A rendezvényen tartózkodásunkhoz pedig kaptunk egy társat is, a TEK egyik munkatársát, aki rögtön közölte velünk, hogy „ne menjünk a színpad közelébe". 

Meghallgattuk a miniszterelnök beszédét becsületes győzelemről és emelt fővel viselt vereségről, majd Orbán bement megtekinteni az épületet, mi pedig kint maradtunk az udvaron. Pár percig maradhattunk csak, mert jött egy biztonsági ember, aki közölte, hogy ha nincs karszalagunk, hagyjuk el az objektumot. Nem számított, hogy az előbb még beküldtek, és hogy egy fél akkreditációnk volt, épp nem voltunk jó helyen. 

Újra visszaálltunk a kerítés túloldalára, Orbán furgonjának környékére. Ekkor kezdett igazán melegedni körülöttünk a helyzet. Sajtó már nem volt a láthatáron, vagy akinek kamera volt a kezében, bement fotózni, ahogy a kormányfő pózol a focipályán. Ezekben a pillanatokban mutatta meg magát meztelen valójában a helyzet abszurditása:  mivel semmilyen fizikai veszély nem fenyegette a tőlünk légvonalban kétszáz méterre fotózkodó miniszterelnököt, a biztonsági emberek minden energiája az épület előtt ácsorgó két szem újságíróra szegeződött. 

A biztonsági erők minden szempárját úgy kell elképzelni, hogy tíz-tizenöt ember ácsorgott velünk szemben minden egységből, vigyorogva méregettek, minket nézve sutyorogtak, hogy mit is kezdjenek velünk. Aztán lejátszották újra a már jól ismert lemezt, miután egy magyar TEK-es rövid konzíliumot tartott a helyi erőkkel, odajött hozzánk a biztonsági szolgálat vezetője, és közölte, hogy hagyjuk el az akadémia előtti területet, mondván, az biztonsági zóna. Picit akadékoskodtunk, de nyilvánvaló volt, hogy ezt a meccset nem nyerhetjük meg, úgyhogy hagytuk, hogy elvezessenek ötven méterre Orbán furgonjától egy hamisítatlan senki földjére. 

A biztonsági zónának nyomatékot adva felállítottak egy biztonsági őrökből álló sorfalat is az akadémia bejáratától messze, hogy mostantól csak az közelíthesse meg bármilyen szinten az objektumot, akinek van akkreditációja. Más kérdés, hogy nem volt élő ember, aki oda akart volna menni, de a négy ember még akkor is ott szobrozott a semmi közepén, amikor már leléptünk a parkolóból, a környéken pedig tényleg a madár sem járt. 

(Borítókép: Indexvideo)