Teltházas előadást tartott a Közép-Európai Egyetemen csütörtök este Jan-Werner Müller, a Princeton Egyetem politológiaprofesszora Illiberális demokrácia-e a kereszténydemokrácia? címmel.
Müllerrel korábban mi is készítettünk interjút az akkor megjelent Mi a populizmus című kötete kapcsán. Ebben az interjúban beszélt arról, hogy jórészt a konzervatív elit kollaborációja enged teret a populizmusnak, illetve hogy Donald Trump vagy Marine Le Pen egyenesen a demokráciára veszélyesek.
Már ha meg tudjuk határozni, mi az a demokrácia, vagy egyáltalán mi az a populizmus, ugyanis ennek a definíciója körül sincs közmegegyezés.
Amit szinte biztosan tudunk, hogy utóbbi egy valahol negatív identitás, és egy tartós politikai jelenség – mind a jobb-, mind a baloldalon, írtuk tavalyi cikkünkben. Müller most viszont elsősorban arra koncentrált, mit értünk kereszténydemokrácia alatt, és hogy ehhez mennyi köze van a feltörekvő jobboldali populizmusnak.
„Mind tudjuk, ki nyilatkozott a keresztény- és az illiberális demokrácia kapcsolatáról” – nyitotta meg az előadást Orbán Viktorra utalva Nadia Al-Baghdadi, a CEU professzora. A 2018-as kormányalakítás során kezdett el a miniszterelnök kereszténydemokráciáról beszélni a sokáig futtatott illiberális jelző helyett – bár utóbbit sem tagadta le: „Mi nem vagyunk liberálisok, és nem liberális demokráciát építünk. Mi itt egy kereszténydemokrácia felépítésén dolgozunk, európai hagyományokban gyökerező, régi vágású kereszténydemokrácia felépítésén."
Ekkor még igen zavartan nyilatkoztak a Fidesz-KDNP képviselői arról, hogy mi a kapcsolat a kereszténydemokrácia és az illiberális demokrácia között – Kósa Lajos egyenesen a parlament liftjébe ugrott az Index mikrofonja elől. Jan-Werner Müller Kósával ellentétben bátran szembe mert nézni a kérdéssel, és
arra jutott, hogy a saját felfogása szerint a kereszténydemokrácia tényleg illiberális.
Azonban mivel az előbbi fogalomnak nincs egyértelmű definíciója, mindenki olyan történetet gyárt mögé, amilyet akar.
Holott mély tradíciója van a kereszténydemokráciának, ami a legfontosabb politikai erő volt a II. világháború utáni Nyugat-Európában. Többek között kereszténydemokratáknak is köszönhető az Emberi Jogok Európai Nyilatkozatának jelentős része, és ők bábáskodtak az Európai Unió felett is, mondta Müller, aki három rétegre bontotta a kereszténydemokrata mozgalmat:
A francia forradalom idején indult el a kereszténydemokrata mozgalom, ugyanis egy széles katolikus népréteg a vallás védelmében lépett fel az akkor éppen kialakuló modern demokráciában. Az eszme követői szerint a szabadság megéléséhez szükség van egy fix pontra mindenki életében, hogy ne alakuljon ki a káosz – ehhez pedig jó támpontot ad a katolikus vallás a maga szabályaival.
A demokrácia ugyanis maga az intézményesített bizonytalanság – és a legfontosabb, hogy soha sem tudod, mi jön ki a végén, mondja Müller. Persze vissza lehet szorítani ezt a bizonytalanságot egészen addig a szintig, amikor egy párt minden választáson kétharmados győzelmet arat – azonban
„a demokrácia lényege, hogy a pártok veszítenek”.
Müller szerint két dolgot kell egyszerre megvalósítania egy kereszténydemokratának: rezonálnia kell a hívők gondolataira, miközben el kell hitetnie a nem hívőkkel, hogy nem fognak sem vallásháborút indítani, sem vallásos államot alkotni, és nem térnek majd le a demokratikus útról.
Holott Müller szerint a kereszténydemokrata pártok sem értenek egyet a pluralista demokrácia eszméjének teljes egészével, hiszen az Európai Néppárt tagjai is hajlamosak a populista retorikára.
Sőt, Müller úgy fogalmazott, hogy az 1945 után Európa sorsát meghatározó kereszténydemokrata pártok egyfajta illiberális jóléti államot hoztak létre, például Németországban vagy Olaszországban. Az illiberális szerinte azért is érvényes jelző ezekre a pártokra, mert nemcsak ők a legantikommunistábbak, de a legantimaterialistábbak is – és míg a szocialisták kollektív értelemben materialisták, addig a liberálisok az egyénre vetítik le ezt az anyagiasságot.
A kereszténydemokraták pedig jogosan élnek az illiberalizmussal, hiszen meg kell védeniük magukat a liberálisokkal szemben – ez a fajta a kultúrharc ugyanis a mai napig él. Még a szekularizált Nyugat-Európában is képes tömegeket mobilizálni az egyház, erre példaként hozta fel Müller a 2017-es francia elnökválasztás harmadik helyezettjét, a republikánus François Fillont, aki kevesebb, mint másfél százaléknyi szavazattal maradt le az első fordulóban Marine Le Pen mögött.
A katolikus hagyomány pedig feltételez egy anti-nacionalista attitűdöt is Müller szerint – és itt kerülnek elő azok a töréspontok, amik miatt különbséget kell tenni a kereszténydemokrácia és a szélsőjobboldali populizmus között.
A kettő ugyanis szinte teljes ellentétét képezi a másiknak.
A világháború utáni időkben pont a kereszténydemokraták vetették el azt a fajta szuverenitást, amit a populisták (köztük Orbán Viktor is) oly gyakran követel magának. Míg a populisták szeretnének minél több hatalmat egy kézben összpontosítani, addig a kereszténydemokraták a föderális Európa legelkötelezettebb híveinek számítottak 1945 után, és nem támogatták azt, hogy homogén nemzetállamokat hozzanak létre.
Ráadásul a szélsőjobboldal populistáit egyáltalán nem érdekli sem a kereszténység, sem a demokrácia – sőt, amilyen gumifogalomnak számít a populizmus, olyan könnyen aggatják rá ezt bármire Müller szerint:
Ez egy masszív probléma, hiszen így mindenre egyből rásütjük a p-betűs szót, legyen szó bármilyen politikai mozgalomról.
Müller így írja le a saját populizmus-fogalmát: „Mi, vagyis Én képviselem az Igazi Embereket. Erre senki más nem képes, és senki más nem meri felvállalni” Azzal, hogy a populista kizárja a politikai csatatér többi szereplőjét az „Igazi Emberek” képviseletéből, tagadja a pluralista demokrácia értelmét. Sőt, a felvetés odáig is eljuthat, hogy kiket tartunk mi valódi magyaroknak, olaszoknak, amerikaiaknak egy országban. Ez pedig már egyáltalán nem a hitről, hanem a hovatartozásról szól.
A populisták megerősödése nemcsak Közép-Kelet-Európára jellemző, de Észak-Amerikában is hasonló fejlemények zajlanak Müller szerint:
Úgy tűnik, van egy hajlam arra, hogy megismételjük az 1920-as, 30-as évek hibáit. Ez az igazán veszélyes, és ez a jelenség 5-10 évvel ezelőtt egyáltalán nem létezett.
Jan-Werner Müller az előadása után Nadia Al-Baghdadival, a CEU Institute for Advanced Study intézetének igazgatójával beszélgetett. A beszélgetés során Müller elmondta, Európára elsősorban nem a megélt keresztény hit (christianity), hanem a keresztény kultúra (christendom) a jellemző.
„Ilyenkor mondhatja jogosan a szegedi püspök, hogy Európában az ateista is lehet keresztény”
– utalt ezzel Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök mondatára. Szerinte a mai napig előnyt élvez a kontinensen a kereszténység más vallásokkal, például az iszlámmal szemben: „Míg egy állami iskola termébe kitehetnek egy keresztet is Olaszországban, addig Európa több országában tiltják a fejkendőket. Ez pedig mind visszavezethető az 1945 után felépült Európa kereszténydemokrata gyökereire.”
Egy hallgató a beszélgetés során felvetette azt a kérdést is, lehetséges-e átmenetet képezni a kereszténydemokrácia és a szélsőjobboldali populizmus között? Jan-Werner Müller pedig egy egészen meglepő példát hozott fel:
„Silvio Berlusconi megpróbálta: egyszerre akarta bevonzani a kereszténydemokrata szavazókat, és a populista, szélsőséges üzenetekre vevőket. Egyszerre akarta megszólítani Észak- és Dél-Olaszországot. És egy ideig sikerre is vitte a dolgot –
viszont a szavazókkal nehéz elhitetni a nagy keresztény imidzsét, miközben unga-bunga partikon veszel részt.”
(Borítókép: Jan-Werner Müller. Fotó: Máth Kristóf / Index)