Most tényleg húzzak el valahova két hétre? Biztonságból megfogtam a nyaraló kulcsát, amikor váratlanul Milánóba indultunk Simor Dani kollégámmal, hogy körbenézzünk a koronavírus legnagyobb európai gócpontja környékén, de akkor még nem gondoltam egészen komolyan az önkéntes karantént. Ám pár nappal később, amikor a légies schengeni határokon visszaautózva a sajátkaranténhoz közelítettünk, muszáj volt beletörődnöm. A gyerekeim iskolája is elvárja a távolmaradást, végül is, igazuk van, még ha vigyáztam is Milánóban, folyamatos kézfertőtlenítéssel, meg azzal, hogy csak otthonról vitt ételt ettem.
Egy utolsó bevásárlást még csináltam a karantén előtt: oké, maradt még az olasz útról hat lencse-bab-gulyáskonzervem, két hétre azért az mégsem elég.
Gondoltam, ha már karantén, vegyük komolyan – függetlenül attól, hogy repülőn, autón, buszon nélkülem is könnyedén bejuthatott akkoriban is a vírus, ahogyan az történt nem sokkal később az Olaszországból Bécsen át Budapestig buszozó, majd a buli után Prágáig tovarobogó lányokkal, akiknek útvonalát valamiért azóta sem sikerült visszafejteni, az egészről egyébként is csak a cseh sajtóból lehetett értesülni. De ennek, és az iráni diákoknak még előtte vagyunk, úgyhogy komolyan vettem, hogy semmiképp se én legyek a „patient 0” (pontosabban nem nulla, hanem O). A szlovén határ után, a magyar oldalon egy áruházba mentem, komoly előkészülettel: a bolt előtt fertőtlenítettem a kezem és zsebkendővel markoltam rá a kosárra.
„Amit megfogok, azt már megveszem” – gondoltam, így érintés nélkül próbáltam kitalálni, mennyibe kerülhet a kiszemelt sajtdarab. A kolbásznál már elrontottam, amire rámarkoltam az pont mintadarabként volt rögzítve az árcédulához, de a járvány kockázatának csökkentése érdekében a csomagolással együtt nagy nehezen lerángattam a pöcökről.
Három liter tej, 10 tojás, fél kiló kenyér, margarin, citrom, egy bödön tejföl. Liszt lett volna még, de elfelejtettem.
Jöhetett a két hét.
A nevének megfelelően nyaralónak alkalmas, fűtetlen ház előtt Danitól elköszönök, ekkor még abban a reményben, hogy valójában elég 4-5 napot eltöltenem itt, és akkor már lehet tesztet csinálni. Ekkor még nem tudom, hogy Dani aztán hiába próbálkozik másnap a László kórházban, tünetek nélkül akkor sem vizsgálják meg az embert, ha a karantén tövében járt. Így ő is ment a saját önkéntes karanténjába.
Három takaró alatt túlélem az első éjszakát, a hősugárzónál egyelőre erősebb a falakból áradó hideg.
Reggel se jobb, de muszáj kikászálódni, vizet kéne fakasztani. A vízakna persze tele van vízzel. A hideg betonra fekszem, belehajolok de így is vállig kell benyúlnom. A pólom vizes, leveszem. És pont most nem kéne megfázni, mert akkor aztán tényleg koronavírusosnak néznek. Egyenletesen fúj a hideg szél, félmeztelenül még pancsolok egy kicsit a négyfokos vízben, kapaszkodom, nyújtózkodom, lassan a fejem is belelóg, hiába, nem nyílik az a nyomorult csap. (Sőt, három csap, már nem tudom, miért alakult így történelmileg, hogy ennyit kell megnyitni.)
Kalapácsot viszek, ütögetek, káromkodásnak megfelelő hanglejtéssel sziszegem hogy Vuhan, meg Milánó, lefagy a kezem, sajognak az ujjaim, de semmi eredménye. Végül gatyára vetkőzve bemászom az aknába, a combig érő vízbe. Pár másodperc alatt megnyílnak a csapok, ha most nem fázom meg, akkor soha.
Bent teát csinálok, boldog vigyorral nyitom meg a csapot, örülök, mint amikor Tom Hanks tüzet csiholt magának a lakatlan szigeten.
Az ország első karanténhomeoffice-osaként dolgozom, a hősugárzótól egy méternél távolabb nem megyek. Legfeljebb teáért a konyhába, dupla pulóverben, sapkában.
Csak estefelé éreztem valami éhséget, tükörtojás három tojás, pár darab kolbásszal. Torkomat figyelem, mint egy időzített bombát, de semmi.
Szabadnap, a szoba már egész jól bemelegedett. Most nem kell a gépnél ülnöm, de mivel nincs értelme kimenni a hideg ház többi részébe, gépnél ülök. Este eszem egy kolbászos-sajtos-tejfölös szendvicset.
Megint home office, az udvaron melegebb van, mint a ház fűtetlen részében, egy időre az udvarra is kiülhetek dolgozni. Jó ez a változatosság. Késő délután faleveleket gereblyézek össze – jót tesz az offline. Ember sehol a közelben, ideális karanténhely. Este eszem egy kolbászos-sajtos-tejfölös szendvicset.
Kicsit többet beszélek magamban, de a hírügyelettel megint jól elmegy az idő. Hiányzik a család. Digitális apuka lettem, esténként messengeren keresztül olvasom a gyerekeknek a Tüskevárt. (És közben arra gondolok, hogy megváltozott a világ, szegény Matulát fiatalkorú veszélyeztetéséért ma simán bevarrnák, és még mást is rá lehetne kenni.) A gyerekek imádják, ezért sem maradhatott ki a folytatás, ha már Milánó előtt belekezdtünk. Este eszem egy kolbászos-sajtos-tejfölös szendvicset.
Ügyelet. Korona. Este eszem egy kolbászos-sajtos-tejfölös szendvicset.
Észak-Olaszországban élő magyarok üzeneteit nézem. Tanulságos, hogy február utolsó hetében még a kuncogás ment, hogy mit paráznak otthon a magyarok, meg a sajtó érdeklődése is olyan, mintha valami nagy gond lenne, pedig jöjjenek ide, nézzék meg, minden oké, majd elmúlik. Aztán március elején a jellemző már az, hogy úristen ne gyertek ide, miért nem tud az a sok hülye turista megmaradni a seggén. Jó idő van, az udvaron napozok is, alakul a home office. Este eszem egy kolbászos-sajtos-tejfölös szendvicset.
Kicsit nyomasztó a bezártság, sétálok egyet az udvaron. Torkom nem fáj. Este nem eszem kolbászos-sajtos-tejfölös szendvicset, mert hét nap alatt felzabáltam 500 g kenyeret. Annyira meglepődöm, hogy a nyaraló nyári maradékait feltúrva összeütök egy betűtészta avec magyaros pörköltkocka varázslatot. Meglepően jó. Vagy teljesen elvadultam.
Megjelentek az első koronavírusos fertőzöttek Magyarországon. Akár ki is mehetnék, gondolom, de belátom, hogy rosszul fogadná a környezetem. Nekifutok 200 TriPeaks pasziánsznak, nagymester fokozaton. Egyszer sikerül kiraknom. Este megettem a betűtészta-kocka-kombó maradékát. A konzerv talán jobb lenne, de megnézem, mire jutok nélküle.
Két hét, elmélkedés, mennyi lehetőség a megvilágosodásra! Eddig semmi. Annyi olasz hírt nézek, hogy kínomban csinálok egy Janus Pannonius-átiratot.
Eddig Itália földjén termettek csak a könnyek,
s most Pannónia is ontja a kín-dalokat.
Sokk, ha becsönget, jön koronám is maszkba` lehel rám,
szelleme egyre erősb, s általa szisszen e föld.”
Miután elnézést kértem a magyar reneszánsz Paganinijétől, süteményt sütöttem, ugyanis találtam egy kis kakaóport és szóda-bikarbónát. Estére rábukkantam egy Moldova György-klasszikusra: a Gázlámpák alatt.
Belátható közelségben a karantén vége, de elbizonytalanodom. Úgy jöttem be, hogy megvédjem a külvilágot a potenciális veszélytől, de a jelek szerint úgy megyek ki, hogy a potenciális veszélyt jelentő külvilágtól kéne elkerítenem magam. A családtól ilyen hosszú ideig viszont még sosem voltam távol. Este süti, hm, egész jó lett.
Kész, meguntam, sétálok egyet az utcán. Ember sehol, egy órát bandukolok, süt a nap, embernek érzem magam. Pesten már 12 fertőzöttet tartanak nyilván. Magamat féltve úgy döntök, mégis boltba megyek, végre érzek valami éhségfélét, de valami megroppant bennem, vagy ellenkezőleg, most állt össze: kísérletezésképp pirított hagymára öntök reszelt répát, tv-paprikát és apróra vágott gombát, tejben felfőzve, oregánóval megborítva. Finom lett. Vagy teljesen elvadultam. (Ezt az olasz úttal együtt 17 nap alatt fogyasztott menüt ne próbálja ki! Én észrevétlenül 5 kilót fogytam, 70-ról 65-re ez gyorsabb, mint ami egészséges, de a számokra csak otthon döbbenek rá.)
Eltűnnek a "mit pánikoltat az Index"-levelek, egy olvasó a WHO teljes lemondását követeli, mert nem tettek semmit a világjárvány elkerülése érdekében. Jön néhány gyanús infó, biztonsági intézkedésekről, de kamunak bizonyul. Közben a Századvég fontosnak tart felmérést végezni, hogy ön szerint rémhírt terjesztenek-e bizonyos médiumok és fel kell-e ellenük lépni. Kétharmad szerint fel kellene lépni. Ügyes, mondom magamban, és szomorúan gondolok a karanténom végére.
A vonat nem késik sokat. Mégis jó végre emberek között! Egy fiatal srác van a vagonban, kérdi, nem zavar-e, ha gitározgat. Nem zavar, a vonattól amúgy se hallatszik. A Moldova-könyvből a kalauz ordibálása ráz fel, hogy a srác azonnal rakja el a gitárt. Szólok, hogy engem spec nem zavar, a nepofázzvisszával cifrázott kiabálása viszont jobban. Már amennyiben a közlekedésbiztonság és az utasok nyugalma volt a szempont. „Ne szóljon bele, én azért vagyok itt, hogy betartassam az előírást.” Visszavonulok a gázlámpák alá, Moldova épp egy majmokból összerakott verhetetlen fociválogatottról ír, velük én is jobban érzem magam. Hm...Ha most eltüsszenteném magam, esetleg kaphatnék még két karantént!