Az Index egyik olvasója is ott volt a külügy különgépén, amely Miamiból indulva Chicagóból és Torontóból is hozott haza kint rekedt magyarokat. Több mint nyolcszáz dollárt fizetett a csaknem egy teljes napig tartó hazaútért, húsz órát töltött a Wizz Air gépén, Magyarországon pedig két hétig szigorúan ellenőrzött házi karanténban kell maradnia. Az Indexnek mégis arról mesélt, számára csupa pozitív csalódás volt az egész, „profin összerakott” különjárat.
Olvasónk, M. G. vállalkozása miatt minden évben három hónapot tölt az USA-ban. Amikor idén február elején kiutazott Amerikába, még nem gondolta, hogy az akkor már Olaszországban is tomboló koronavírus ilyen gyorsan utoléri.
Azt gondoltam, hogy nagyon jó helyen vagyok én Floridában, mert jó messze vagyok Kínától meg Olaszországtól is, de megjelent ott is a vírus
– magyarázta olvasónk, aki szerint óriási problémát jelentett a vírus terjedése szempontjából az a sok fiatal, aki a tavaszi szünet alatt Floridában bulizott. Számára az első ijesztő jel az volt, ahogy a „spring break”-et töltő fiatalok miatt folyamatosan zárták le partszakaszokat.
A következő pedig a kijárási korlátozások bevezetése volt: amikor már csak élelmiszerboltok, gyógyszertárak, bankok, benzinkutak és a fegyverboltok maradhattak nyitva. Így működik az amerikai fegyverkereskedelmi lobbi: még a járványhelyzetben is létfontosságú árucikknek minősülnek a fegyverek – jegyezte meg itt M.G., aki ekkor már egyre megterhelőbbnek találta azt, hogy egyedül volt, és „beszorult” a kinti lakásába.
Az utolsó löketet a hazajöveteléhez végül az adta meg, amikor kiderült: az eredetileg három hónapra kötött biztosítását nem tudja meghosszabbítani, akkor se, ha nincsenek már repülőjáratok, amelyekkel hazatérhetne. Ismerve a fizetős amerikai egészségügy brutális árait, ekkor úgy döntött, regisztrál a konzulátuson, hogy legalább tudjanak róla, hogy ott van.
Még épp időben sikerült elérnie a konzulátust, az Amerikában rekedt magyarokat hazahozó repülőjárathoz ugyanis ekkor már gyűjtötték a biztos utasokat.
M. G.-nek azonnal kellett jeleznie, hogy rajta akar-e lenni a négy nap múlva induló gépen, és tudja-e vállalni ennek a 800 eurós, azaz 880 dolláros (nagyjából 290 ezer forintos) díját is. A külügy tájékoztatója szerint ez „csökkentett díj”, a költségek fennmaradó részét a kormány fizette.
Olvasónk számára világos volt, hogy ez egy „most vagy soha” típusú lehetőség, és a fenti összeget nem is drágállta, sőt, megjegyezte: egy ismerőse a lányát néhány nappal korábban 3000 euróért tudta hazajuttatni az USA-ból Magyarországra.
A miami repülőtéren a konzulátus munkatársai várták a hazautazó magyarokat vízzel, szendvicsekkel és kézfertőtlenítőkkel. Mivel nem a nemzetközi légi forgalom termináljáról, hanem egy privát terminálról indult a magyar különgép, nem volt hagyományos biztonsági ellenőrzés átvilágítással. De a honvédség egy tisztje ott volt biztosítani az indulást, a csomagokat átnézték, és a konzulátus emberei ellenőrizték az útleveleket. Az indulási váró és a hangár is privát volt, olyan, ahonnan „csilli-villi privát jetek” szoktak közlekedni. Ennek köszönhetően, mikor begördült a Wizz Air gépe, még szőnyeget is tettek a lépcsője elé.
Azt minden utastól kérték, hogy viseljen maszkot vagy sálat, ezt az emberek be is tartották, sokan kesztyűt is viseltek, olvasónk pedig még szemüveget is felvett a biztonság kedvéért.
Nagyon normális volt a csapat. Mindenki egy kicsit aggódós tekintetű volt, de mindenki türelemmel viselt mindent, senki nem lihegett a másik nyakába.
A fertőzésveszély minimalizálása miatt M.G. igyekezett keveset beszélgetni, de azért így is megismerte több sorstársát. Az Indexnek azt mesélte, voltak a külügy különgépén Amerikában tanuló fiatal egyetemisták, kint élő gyerekeiket és unokáikat látogató nyugdíjasok és turisták is, akik a nyaralásukról menekültek haza.
A hazaút gyakorlatilag egy tejes napot igénybe vett M.G. számára, aki azt mondta, nagyjából 20 órát töltött a repülőn. A gépet a beszállás után egészen a magyarországi landolásig nem hagyhatta el, hiába szakították meg többször is az utat.
Olvasónk beszámolója szerint 4 óra 20 perc alatt értek Chicagóba, ahol újabb magyar és szlovák utasokat vettek fel, onnan két óra várakozás után indultak tovább, és 1 óra 20 perces repüléssel jutottak el Torontóba. Kanadában újabb másfél órás várakozás következett, ott már nemcsak új utasok szálltak fel, de mindenki megkapta a konzulátus és a kanadai magyar vállalkozók közös ajándékcsomagját is.
Valaki a konzulátusról fel is jött a repülőre, de megmondom őszintén, én kicsit meghúzódtam a fal mellett, mert próbáltam ügyelni, hogy semmilyen keringő víruscseppek ne szálljanak rám
– mesélte M.G., aki amúgy is folyamatosan fertőtlenítette magát, és csak evéskor vette le a szemüvegét és a maszkját.
Torontóból aztán hat óra alatt értek Reykjavíkba, ahol tankoltak és felvették az ott pihentetett repülőszemélyzetet, aztán egyórás várakozás után indultak tovább, végül még 3 órát és 50 percet repülve érkeztek meg Ferihegyre.
A Liszt Ferenc repülőtérre megérkezve M. G. fel volt készülve a legrosszabbra, zsúfoltságra, várakozásra is. Ehhez képest kellemes meglepetésként érte, hogy jól szervezetten, higiénikusan és villámgyorsan ment a belépés. A repülőtéren rendőrök ellenőrizték a hazatérőket, felvették az adataikat és közölték, hogy a következő két hetet hatósági házi karanténban kell tölteniük.
ez azt jelenti, hogy a hazaérkezés napjától fogva 14 napig rajta vannak az országos körözési listán, ha bárhol megállítják és igazoltatják, akkor bajban lesznek.
M. G.-nek a beléptetéskor a rendőröknek meg kellett adnia azt a címet, ahol a házi karantént tölteni tervezte. Közölték vele, hogy nem kell a saját bejelentett lakcímét megjelölnie, de a reptéren megadott helyszínt semmiképp sem hagyhatja el két hétig, és ezt szigorúan ellenőrizni is fogják.
Hazatérve ki kellett raknia a „piros cédulát”, és rögtön a hazaérkezés másnapján tapasztalta M.G., mennyire komolyan veszik az ellenőrzést. A hosszú út és az időeltolódás ugyanis kiütötte, másnap csak dél körül ébredt, amikor már nyolc nem fogadott hívása volt a telefonja szerint.
Kinyitottam az ablakot, itt áll a járőrkocsi a ház előtt. Kiderült, hogy már aggódtak, mert az ÁNTSZ hívogatta a rendőröket, hogy nézzék meg, hova tűntem, mivel nem értek el engem.
Olvasónk aztán mindenkit visszahívott, hogy megnyugodhassanak: megvan, nem tűnt el, egyszerűen csak elaludt. Azt mondja, azóta minden egyes nap jártak nála a rendőrök és ellenőrizték, tartja-e a karantént.
Összességében M. G. úgy érzi, „profin összerakták” az egész hazautat, meg volt elégedve a konzulátusok munkájától kezdve a Wizz Air személyzetén át egészen a magyar rendőrökig mindenkinek a munkájával. Azt mondta, azért is kereste meg az Indexet, mert bár tudja magáról, hogy az elvárásai miatt kifejezetten kötözködő tud lenni, ennek ellenére a hazatéréséről csak pozitívan tud nyilatkozni.
(Borítókép: Olvasónk, M.G. / Index)