Az Index sorozata ritka vagy épp nagyon is sokakat érintő mentális betegségeket, pszichés panaszokat mutat be konkrét személyeken, egyéni sorsokon keresztül. A tizedik részben a kényszerbetegséget járjuk körül egy 29 éves érintett, Dihen Viktória segítségével, aki 2016-ban, nem sokkal a saját összeomlása után indított el egy Facebook-csoportot, amely azóta az OCD-s közösség egyik legfontosabb felületévé vált. A fiatal nő az interjút is azért vállalta, hogy másoknak segíthessen.
Sokunk számára ismerős lehet a helyzet, amikor hirtelen, a semmiből belénk hasít egy rossz érzés: vajon kihúztam a vasalót? Leállítottam a gáztűzhelyet? Bezártam az ajtót? Becsuktam az ablakokat?
Míg a többség egy gyors csekkolás után megnyugszik, addig az OCD-sek (obsessive compulsive disorder) hiába győződnek meg egymás után akár százszor is arról, hogy minden rendben van, mégis kétségeik támadnak, ezért több órán át képesek ellenőrző tevékenységet folytatni.
Viki – aki jelenleg Ausztriában él, így videóhíváson keresztül beszélgettünk vele – lapunknak felidézi: a kényszerbetegségre utaló tünetek nála kilencévesen kezdődtek azzal, hogy számolgatni kezdte, hányszor nyel, és ha az adott számot nem találta megfelelőnek, akkor újabb és újabb célokat tűzött ki arra vonatkozóan, a cselekedetet még mennyiszer kell megismételnie.
Ha az utcán sétáltam, akkor nem léphettem rá a vonalakra, de gyakran a fejembe vettem azt is, hogy egymás után háromszor-négyszer le kell kapcsolnom a villanyt. Azt éreztem, hogy ha ezeket nem teszem meg, akkor valamilyen borzalmas tragédia történik a környezetemben
– meséli az Indexnek a fiatal nő, aki alapvetően két nagy csoportra osztaná a tüneteket: vannak a kényszeres cselekedetek és a kényszeres gondolatok.
Ugyan az előbbire már néhány példát említettünk, fontos tudni, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Az ellenőrzési kényszereken túl ugyanis ott vannak a tisztálkodáshoz köthető feladatok is, ilyen például, amikor az érintett egymás után tízszer-húszszor kezet mos, mégis azt érzi, hogy van rajta valami kosz.
Viki tapasztalatai szerint változó, hogy épp mikor mely kényszerek az erősebbek, a koronavírus-járvány – amikor még azok is buzgón mosták a kezüket, akik korábban nem tették– ebből a szempontból különösen nehéz volt számára. Ugyanakkor a higiéniai rítusok már gyerekkortól fogva meghatározóak voltak nála, olyannyira, hogy az évek alatt átszoktatta magát bal kézre, ami azt jelenti, hogy „a koszos dolgok", például a kilincsek megfogásán túl igyekszik mindent azzal csinálni.
A kényszerek másik nagy csoportja gondolati síkon jelentkezik, ilyenkor a betegek nemegyszer úgy érzik magukat, mint egy horrorfilmben.
„Ha például a kezembe veszek egy kést, simán átfut az agyamon, hogy én ezzel akár le is szúrhatnék valakit. Mi van, ha valójában nem is vagyok beszámítható, és egy nap kárt teszek valakiben? Vezetés közben szintén a semmiből belém szokott hasítani, hogy mi lenne, ha félre rántanám a kormányt. Ugyancsak ehhez hasonló, hogy lefekvés előtt rendszeresen halálfélelmem van, attól tartok, ha álomra hajtom a fejem, soha többé nem ébredek fel” – sorolja Viki, hozzátéve: ezekben a negatív gondolatokban az a legrosszabb, hogy automatikusan lelkiismeretfurdaláshoz vezetnek, hiszen valójában soha senkinek nem tudna ártani. Emiatt már csak azért is haragszik magára, hogy egyáltalán eszébe jutottak ezek az őrültségek. Az így keletkezett stresszt, szorongást pedig jellemzően valamilyen cselekedeti kényszerrel kénytelen kioldani.
»Ha nem kopogsz hármat, meghal az anyukád. Ha nem tapsolsz ötször, elüt egy autó« – folyton ilyen és ehhez hasonló gondolatok futnak át egy OCD-s agyán
– jegyzi meg.
Noha Viki 14 éves korában egy dokumentumfilm hatására rádöbbent, hogy minden bizonnyal kényszerbeteg – és furcsa szokásait az édesanyja is észrevette –, még hosszú évek teltek el, mire eljutott szakemberhez. Számára a tinédzserkori felismerés csak arra volt jó, hogy még inkább elrejtse a problémáját, amit ettől fogva kifejezetten szégyellt is.
A fordulópont 2015-ben érkezett el, amikor teherbe esett. Várandóssága alatt a kényszerek minden korábbinál jobban felerősödtek. Rögeszmésen olyan vizsgálatokra járt, amelyeket egyébként semmi nem indokolt, és elhatározta, hogy „a halálos fertőzések kivédése érdekében” soha sehol nem ül rá a WC-re, két-három évig erre a saját otthonában sem volt hajlandó.
Mégis, talán a legsúlyosabb az volt, amikor szintén a babavárás idején annyiszor kezet mosott forró vízzel, és utána annyiszor lefertőtlenítette, hogy
a bőre végül „táblákban, darabokban” foszlott le.
„Hiába tudtam, hogy a kezemen már egy élő organizmus nem tud megmaradni – de már a bőr sem –, mégis meg kellett ismételnem a cselekedetet újra és újra. Ez a legrosszabb a kényszerbetegségben. Hiába tudja az ember józan ésszel, hogy tiszta a keze, az ajtó be van zárva, és a vasalót is kihúzta, az agya mégsem hiszi el” – fejti ki Viki, majd kiemeli: egy idő után gyakorlatilag az egész napját értelmetlen cselekedetek ismétlésével töltötte, attól fogva, hogy felkelt, minden öt percben talált magának valamilyen halaszthatatlan teendőt.
Az élete emiatt teljesen szétcsúszott, mindenhonnan elkésett, egy szimpla bevásárlás is egy teljes logisztikai projektet jelentett, hiszen azt is átgondolta, hogy melyik boltban van mosdó, hol kell majd a legkevesebb dologhoz hozzáérnie. 23 éves korában, közvetlenül lánya születése után a gondolati kényszerek is elhatalmasodtak rajta, és végül teljesen összeomlott.
23 éves korában, közvetlenül lánya megszületése után a gondolati kényszerek is elhatalmasodtak rajta, és végül teljesen összeomlott.
Emlékszem, hogy csak álltam a kiságy mellett, és órákon át zokogtam. Azt éreztem, hogy ez a gyerek meg fog halni, mert nem tudok rá vigyázni, nem tudom mindentől megóvni. Mi van, ha elrabolják? Mi van, ha megölik? Mi van, ha agyhártyagyulladása lesz? Mi van, ha elkap valamilyen végzetes fertőzést? Non-stop ezeken kattogtam
– emlékszik vissza.
Az édesanya az általa vélt kockázatok mérséklése érdekében arra törekedett: minél inkább burokban tartsa a lányát, egészen konkrétan az anyósának is megtiltotta, hogy az unokáját a kezébe vegye. Szintén nem engedte a gyerek közelébe azt, aki előtte tömegközlekedett vagy akiről tudta, hogy van háziállata. Sőt, a saját anyukája – a kislány másik nagymamája – is csak úgy foghatta meg az unokáját, ha előtte végrehajtott egy nagyon szigorú tisztálkodási, fertőtlenítési protokollt.
Viki édesanyja unszolására ekkoriban keresett fel egy pszichológust. A szakember eleinte szülés utáni depresszióra gyanakodott, de később egy vizsgálat igazolta, hogy OCD-ről van szó.
„Pszichoterápiába kezdtünk, de ahogy haladtunk hétről hétre, minden csak egyre nehezebb lett. A üléseken olyan sebeket téptünk fel a gyerekkoromból, amelyekkel nagyon nehéz volt megküzdeni, mégis, a gyógyuláshoz ez a folyamat elengedhetetlen volt” – idézi fel a hangsúlyozva, hogy ugyan nagy nehézségek árán, de idővel választ kapott arra, miért alakult ki nála ez a probléma.
Erről csak szűkszavúan beszél, de megosztja, hogy gyerekkorában, 8-9 éves korától fogva egy hozzá közel álló személy szexuálisan bántalmazta, éveken keresztül molesztálta, érzelmileg zsarolta.
Így utólag már értem, hogy honnan jött például a kézmosási mánia. Az abúzus után mindig koszosnak, beszennyezettnek éreztem magam és a kényszerekbe menekültem, mintha azzal semmissé tudnám tenni mindazt, amin keresztül mentem
– árulja el.
A pszichoterápián túl gyógyszereket is kapott, amelyeket azóta is szed, és néhány olyan technikát is megtanult, amely segítségével kontrollálni tudja a negatív gondolatokat. Ha például belé hasít egy rossz érzés, akkor tudatosítja magában, hogy ez csak egy kényszer, ami olyan, mint egy felesleges levél a postaládában, nyugodt szívvel kidobhatja.
„Elvétve még jelentkeznek a kényszerek, lefekvés előtt például máig le kell ellenőriznem, hogy becsuktam-e az ajtót, az ablakot, a hűtőt, nem megy-e a főzőlap, stb., de összességében sokkal élhetőbb az életem” – mondja.
Viktória 2016-ban, amikor anyává vált, rendkívül magányosnak, és „szabályosan őrültnek” érezte magát. Arra gondolt, hogy biztosan vannak még olyanok, akik hasonló cipőben járnak, ezért létrehozta a Kényszerbetegség – OCD nevű Facebook-csoportot. Eleinte csak öten-hatan voltak, mára a csoport több mint kétezer fősre duzzadt.
„Először csak beszélgetni szerettem volna, később a segítségnyújtás lett a fő célom, ami a visszajelzések alapján sok esetben sikerült is. Mégis, többször megfordult a fejemben, hogy letörlöm a csoportot, mert sokan ott élik az életüket, vannak olyan tagok, akik évek óta nem hagyták el a lakásukat. Sajnos az egyik admintársamon is elhatalmasodott a betegség, öngyilkos lett” – meséli megtörten, bevallva azt is: volt idő, amikor neki is megfordult a fejében, hogy véget vet az életének, de a családja támogatása, a pszichoterápia és a gyógyszer túllendítette a nehézségeken.
„Abban bízok, hogy a történetem másoknak is erőt adhat” – egészíti ki.
Ahogy a cikksorozat korábbi részeiben, most is felkerestünk egy szakembert annak érdekében, hogy még pontosabb képet kapjunk az adott betegségről. Ezúttal Kökényes Marianna pszichiáterrel, pszichoterapeutával beszélgettünk. A főorvos az alábbiak szerint írta le az OCD-t:
A kényszerbetegség repetitíve ismétlődő jellegű kórós viselkedés. A szorongásos betegségek csoportjába tartozik. A betegség típusait illetően két fő irány van: a kényszeres gondolatok és a kényszeres cselekedetek, de ezek kombinálódhatnak is. Az érintetteknél a kockázat megítélése, a rögeszmés rágódás, a döntésképtelenség, valamint a magas mértékű szorongás mindig eltúlzott, az elkezdett feladatot rendre befejezetlennek élik meg.
Bár akik ezzel élnek, zavarják a mindennapjaikat és tudják az irracionális mivoltukat, mégis késztetést éreznek az ismétlésre, remélve, hogy azáltal csökken a bennük lévő stressz. Ugyan megpróbálnak megszabadulni ezektől a rossz gondolatoktól, de azok mindig visszatérnek, majd azokat túlértékelik, és teljesen kontrollálni akarják. Mindez rituális viselkedésekhez vezethet.
A kényszerbetegség jellemzően tinédzser vagy fiatal felnőtt korban alakul ki, de akár gyermekkorban is jelentkezhet. Becslések szerint a lakosság 2-3 százalékát érinti, ugyanakkor sok beteg soha nem kap ellátást.
Kialakulására máig nincs pontos magyarázat, de a genetikai kockázatok ismertek, és a vizsgálatok kiterjednek az agy kémiai reakcióinak rendellenességeire is. Emellett családi pszichotraumatizáció szintén kiválthatja, továbbá tanulható is a rokonok viselkedésének megfigyelésével. Néha a kényszeres személyiségjegyeket a nem megfelelő anyai gondoskodás is kialakíthatja, ha nincs meg a szükséges ritmus és reakció a csecsemő jelzéseire.
A kényszerek alapvető célja, hogy megakadályozzanak valamilyen vélt negatív történést. Leggyakoribbak a tisztasághoz-bepiszkolódáshoz, rendrakáshoz-szimmetriához, ellenőrzéshez-számoláshoz kapcsolódó formák. De lehet gyűjtögetés, illetve jelentkezhetnek akár agresszív vagy valláshoz, erkölcshöz, esetleg szexualitáshoz köthető negatív gondolatok is. Az érintettek gyakran egész nap kezet mosnak, fürdenek, takarítanak, fertőtlenítenek, de lehet, hogy mindent az élére raknak és ugyanoda, vagy épp ezerszer ellenőrzik, be van-e csukva az ajtó. A digitalizáció terjedésével továbbá új formák is megjelentek, amelyek a virtuális világhoz köthetők. Összességében azt mondhatjuk, hogy ezek a cselekvések nagyon időigényesek. Néha teljesen megbénítják a normális életmenetet.
A gyógyuláshoz vezető út mindenképpen kombinált, pszichiátriai gyógyszerek szedéséből, valamint viselkedés- és kognitív terápiából áll. A felépülés mindig hosszadalmas és nagy kitartást igényel a páciens részéről. Kezelés nélkül az érintettek életminősége nagymértékben romolhat, ami a társas kapcsolatok és a munkaképesség elvesztéséhez vezethet. A kényszerbetegség gyakran kombinálódik más olyan problémákkal, mint a pánik vagy depresszió.
A sorozat korábbi részeit ide kattintva érheti el: 1. rész (borderline személyiségzavar), 2. rész (skizofrénia), 3. rész (Tourette-szindróma), 4. rész (autizmus), 5. rész (bipoláris zavar), 6. rész (narkolepszia), 7. rész (anorexia), 8. rész (pánikroham), 9. rész (alkoholizmus).
Hasonló tematikájú tartalmainkat pedig itt olvashatja.
(Borítókép: Dihen Viktória. Fotó: Nagy Tamás / Index)