Nem vagyunk okosabbak, se bölcsebbek, mint nagyapáink vagy dédapáink. Hiába a történelmi elrettentő példák, az alapvető emberi motivációk ma is ugyanazok: a hatalom megszerzése és megtartása. Ezek mindig az első számú mozgatórugók a politikában, a geopolitikában, ezáltal a háborús döntésekben is – mondta az Indexnek Szalay-Berzeviczy Attila közgazdász, akivel az MCC Press által kiadott A Nagy háború százéves nyomában – Szarajevótól Trianonig című könyve második kötetének megjelenése napján készítettünk interjút a szarajevói merénylet 110. évfordulóján. Mivel a szerző a Budapesti Értéktőzsde korábbi elnöke, illetve a BOM a Magyar Sportért Alapítványt is vezeti, a magyar euró és a budapesti olimpiarendezés kérdése ugyancsak az asztalra került.
Szalay-Berzeviczy Attila többek között arról is beszélt lapunknak, hogy
Napra pontosan 110 éve, 1914. június 28-án történt a Ferenc Ferdinánd elleni szarajevói merénylet, az első világháború kitörésének közvetlen ürügye. Kétkötetes műve, A Nagy háború százéves nyomában – Szarajevótól Trianonig ajánlója szerint az első világháború okainak, körülményeinek és következményeinek megértése segíthet elkerülni a harmadik világháborút. Valóban elkerülhető?
Nem kell újra végigjárni azt az utat, amit nagyapáink, dédapáink vagy ükapáink már egyszer megtettek, és nem vezetett sehová. Van mit tanulni az első világháborút megelőző időszakból és az 1914–1918-as eseményekből azoknak, akik ma lokális háborúk elindításáról döntenek, de azoknak is, akik azt le szeretnék zárni. Azt majd csak hosszú évek múlva visszanézve tudjuk megállapítani, hogy az, ami most Ukrajnában zajlik, már a Szerbia ellen indított osztrák–magyar támadásnak vagy inkább még csak az agadiri, azaz a második marokkói válságnak feleltethető-e meg. Az utóbbit német–francia érdekellentét váltotta ki 1911 áprilisában, ami végül az év novemberéig rendeződött. Német hadihajók bevonultak az agadiri kikötőbe, hogy megakadályozzák Franciaországot Marokkó gyarmatosításában, végül azonban visszavonultak, cserébe a Párizstól kapott közép-afrikai területekért. Igaz, három évvel később így is végül megütköztek a franciák és a németek. Rögtön Elzász-Lotaringia kérdése is eszembe jut Ukrajnáról, azon belül a Krím félszigetről és Donbaszról: az 1870–1871-es porosz–francia háború során a németek elfoglalták Franciaországot, és annak árán vonultak csak ki, hogy ez a gazdag régió a Német Birodalom részévé vált. Viszont onnantól kezdve a revans és Elzász-Lotaringia visszaszerzése olyannyira a franciák első számú nemzeti ügye lett, hogy végül maguk is érdekeltté váltak az első világháború kirobbantásában és kiszélesítésében.
Vagyis ahogy eddig, úgy várhatóan ezután sem vasárnapról hétfőre virradóra nyomják meg a start gombot a háborús távirányítón.
A nagyhatalmak fegyveres konfliktusa valóban nem egyik napról a másikra következik be, hanem egy hosszú negatív folyamat végső fázisaként valósul meg. Ha viszont egy ilyen folyamat egyszer elindul, akkor szinte lehetetlen leállítani és megfordítani azt, egy békemegállapodással pedig jó eséllyel mindent csak prolongálni lehet. Az első világháború tekintetében a szikra a szarajevói merénylet volt, ami még önmagában nem jelentette az első világháború nyitányát. Az Osztrák–Magyar Monarchia úgy gondolta, hogy ezért meg kell büntetni a szerbeket, ha nem is a teljes területi annektálásukkal, de a Habsburg Birodalom integritására veszélyt jelentő szélsőséges nacionalista erők teljes kiiktatásával. Ez ekkor még csak egy lokális konfliktusnak tűnt Bécsből és Budapestről. De azzal, hogy az osztrák–magyar tüzérség 1914. július 28-án éjszaka megkezdte Belgrád bombázását, az Orosz Birodalom válaszul azonnal mozgósításba kezdett a monarchia keleti határán. Mindezt annak teljes tudatában rendelte el II. Miklós cár, hogy pontosan tudta, ezzel a lépéssel viszont azonnal teljes európai háborúvá eszkalálja mindazt, ami a Balkánon történik. A németek ennek megfelelően már augusztus 1-én hadat üzentek az oroszoknak, tudván, hogy ez egyben háborút jelent Franciaországgal és talán Nagy-Britanniával is. Ilyen értelemben az oroszok kezében volt a legfontosabb döntés az első világháború kirobbantásáról, melynek hátterében a nagyhatalmi ambíciók és történelmi sérelmek mellett sok ego megnyilvánulása is meghúzódott.
És közben ott van az alkalmazott technológiák kérdése is, ami sokszor a határvonalat jelzi egyes korszakok között.
Így igaz. Az első világháború felé vezető utat az ipari forradalom kövezte ki, amely radikálisan változtatta meg a világot és az emberek életét. Mindehhez félelmetesen hasonlít a szemünk előtt lejátszódó digitális forradalom. Ahogy a 21. században a mesterséges intelligencia, úgy a 19. században a gőzgép használatának széles körű elterjedése nyitott meg új távlatokat az emberiség előtt, és forgatta fel az addig megszokott mindennapi életet. Az utóbbinak köszönhetően gombamód szaporodó gyárak és a gyorsan növekvő városok mágnesként kezdték bevonzani a vidéki lakosságot a jobb kereset és életminőség reményében. A hatalom így pedig fokozatosan a földbirtokos arisztokráciától a városok gyártulajdonosaihoz vándorolt át, akik viszont a növekvő nyersanyag- és természeti erőforrásigényeik miatt a gyarmatosítás új aranykorának kiteljesedésében voltak érdekeltek. Ezt viszont az európai nagyhatalmak csak egymás rovására tudták megvalósítani, ami gyorsan elvezetett a fegyverkezési versenyhez és két katonai szövetségi rendszer létrehozásához. Ezek a lépések mind itt vannak most is az asztalon, igaz, ma nem a gyarmatosításról beszélünk, hanem a gazdasági befolyás kiterjesztéséről és megtartásáról. A lényeg viszont az, hogy emiatt a rivalizáló nagyhatalmak ma is két katonai blokkba tömörülnek, amelyek egyre fokozódó fegyverkezési versenyt vívnak egymással. További hasonlóság, hogy a két tábor nagyjából hasonlóan szerveződik, mint 110 évvel ezelőtt. Egyik oldalon a demokráciák, a másikon pedig az autokráciák sorakoznak fel.
Ha már a párhuzam a jelenkorral, a legnagyobb figyelmet érthető okokból az orosz–ukrán háború kapja, miközben a Gázai övezet mellett a Kaukázusról vagy Tajvanról sem feledkezhetünk meg. Az ok-okozati összefüggéseket vizsgálva milyen lehet a világ 20-30 év múlva?
Gáza is visszatérő motívum, ami segíti az értelmezést. 1917-ben járunk, az első, második és harmadik gázai csaták idején. A brit erők az ausztrálokkal megerősítve a Szuezi-csatorna megvédése után az Oszmán Birodalmat megkezdték kiszorítani a mai palesztin területekről. A kulcs Gáza elfoglalása volt ahhoz, hogy bevonuljanak Jeruzsálembe, majd azt követően Szíriába és Libanonba. Mindez pedig azért következett be, mert Európában elakadt a háború, befagytak a frontvonalak. A központi hatalmak és az antant nem bírtak egymással 1914-ben és 1915-ben, így a britek azon kezdtek el gondolkodni, hol lehetne Európán kívül áttörést elérni, új lendületet adni a háborúnak. Így lett a konfliktus új gócpontja a Közel-Kelet, ami később elvezetett az akkor még nem létező Izraeli Állam létrejöttéhez, majd a ma ott dúló háborúhoz. De van példa az ázsiai eseményekre is: 1914-ben a japánokat kérték fel a nyugati szövetségesek, hogy segítsék elfoglalni Csingtaóban a csendes-óceáni német flotta kikötőjét. Ez aztán megnyitotta az ajtót egy olyan új imperialista folyamat számára, amely huszonhét évvel később a Pearl Harbor-i amerikai támaszpont megtámadásában kulminálódott. Ma nem Japán, hanem Kína növelné a befolyását ugyanebben a térségben.
Ha nem is feltétlenül arra kérem, hogy bújjon George Friedman geopolitikai stratéga bőrébe, a „jósgömbbe” nézve mit lát?
A folyamat már elindult, és eszkalációs pályán van, egyelőre a hidegháború 2.0-ba léptünk be. Akkor és most is csaknem egy évszázados béke, fejlődés és növekedés időszaka előzte meg az újabb nagyhatalmi konfliktust. S hogy miért? Erre az a magyarázatom, hogy ennyi idő kellett ahhoz, hogy eltávozzanak az élők sorából mindazok, akik az előző nagy háborút megtapasztalták, és a hatalomba olyanok kerüljenek, akik a békét egész életükben adottságként élték meg. 1914-ben sem volt senkinek sem érdeke, se szándéka egy globális háború kirobbantása. Sőt, amikor az első lövések eldördültek, mindenki úgy vélte, hogy karácsonyra vége lesz, de a folyamat önjáróvá, éppen ezért leállíthatatlanná vált. Pontosan ezért érdemes a politikai döntéshozóknak tekintettel lenniük azokra az összefüggésekre, amelyekről a könyvem is szól.
Ugyanakkor tisztában kell lenni azzal is, hogy nem vagyunk okosabbak, se bölcsebbek, mint a nagyapáink vagy a dédapáink. Hiába a történelmi elrettentő példák, az alapvető emberi motivációk ma is ugyanazok: a hatalom megszerzése és megtartása. Ezek mindig az első számú mozgatórugók a politikában, a geopolitikában, ezáltal a háborús döntésekben is.
És van még egy fontos és ismétlődő szempont. A napóleoni háborúkat követően a nagyhatalmi háborúk a demokráciák és az autokráciák versenyének legmagasabb fokozata lett. Akkor a Német Birodalom akart magának nagyobb szeletet a világból, ma pedig Kína, akkor az Osztrák–Magyar Monarchia érezte magát fenyegetve, ma pedig Oroszország. Őket pedig céljaik elérésében akkor az Oszmán Birodalom, most pedig Irán támogatja.
Visszatekerve az idő kerekét az első világháborúra, négy és fél évig dúlt a küzdelem földön, vízen, levegőben, elesett tízmillió katona és tízmillió civil, mire győzött az antant, míg a másik oldalon birodalmak sora bomlott fel. Mi volt a fordulópont, illetve létezhetett volna-e a magyar történelem szempontjából kedvezőbb, alternatív forgatókönyv?
Nyilván az egyszerű válasz az, ha el se kezdjük a háborút, vagy ha már benne vagyunk, akkor meg is nyerjük. Erre volt is esély addig, amíg az olaszok oldalt váltva 1915-ben be nem léptek, ami pedig felbátorította a románokat a hasonló lépés megtételére. Utólag Ferenc József alighanem az olasz kérésnek megfelelően odaadta volna Tirolt, illetve Dalmácia egy részét, hogy elkerülje azt a pusztulást, ami ezután jött. Akkor azonban ez szóba se jöhetett. Ezzel viszont túl nagy nyomás alá került az Osztrák–Magyar Monarchia, hiszen egyszerre kellett megküzdeni az oroszokkal, az olaszokkal, a románokkal, a Balkánon pedig tartani a szaloniki front egy részét is. A gyenge formában lévő törökök háborús szerepe pedig alapvetően a saját területeik védelme volt, igaz, legalább valamennyi orosz erőt elvontak a Kaukázusban. Ilyen körülmények mellett Németország nem tudott egy igazán erős partnerre sem számítani. Tehát ha nem tűnnek fel a frontvonal túloldalán az olaszok és a románok is, előbb megnyerhették volna a központi hatalmak a háborút. A másik és egyben utolsó győzelemhez közeli év 1917 vége volt, ekkorra ugyanis a franciák és az olaszok az összeomlás szélére kerültek, míg az oroszok ki is szálltak a háborúból. Csakhogy jöttek az amerikaiak, és azzal viszonylag gyorsan véget is ért a háború a központi hatalmak vereségével.
A válságok és a veszélyek korában hogyan ítéli meg Magyarország geopolitikai helyzetét, illetve nemzetközi kapcsolatainak minőségét?
Magyarország Nyugat-Európához tartozik történelmileg, gazdaságilag, kulturálisan, vallásilag és minden egyéb szempontból. Az, hogy a gyökereink keletről származnak, az számomra inkább ma már csak egy érdekesség. Ha van valami, ami történelmileg viszont még mindig determinálja és folyamatosan befolyásolja a regionális környezetünktől valamelyest mindig eltérő gondolkodásunkat és a geopolitikai mozgásunkat, viselkedésünket, az a kiegyezés utáni aranykor és az első világháború elvesztéséből fakadó sokszoros trauma együttes hatása. A hidegháború erőteljes visszatérése sajnos minden országot arra kényszerít, hogy adaptálódjon az új helyzethez. Ez a folyamat pedig történelmi tapasztalatokon alapulva más és más minden ország esetében. Békeidőben természetes és helyes is, hogy széles gazdasági, kereskedelmi, politikai kapcsolatrendszer kialakítására törekszünk. Azonban félek, hogy az újabb „berlini fal” felépülésével végül csak a fal egyik oldalán állhatunk majd.
Számos ponton elmosódnak a határok a politikai teljesítmény és a gazdaság teljesítőképessége között. Túl a magas infláción és az energiaválságon, Magyarország, illetve tágabb értelemben Európa mennyire versenyképes?
Európa nem tud ennél sokkal versenyképesebb lenni, mert nem akar.
Európa azért nem tud már többet Ázsia és Amerika versenyfutásába beleszólni, mert a második világháború után eldöntötte, hogy egy szocialista kontinenssé válik, ahol a döntő többség nyugodt polgári életet, tisztes és korai nyugdíjazást, erős szakszervezeteket, jó minőségű és olcsó vagy ingyenes egészségügyet, oktatást szeretne.
Az európai emberek többsége azt várja, hogy az államok erre költsenek, ne nagyhatalmi ambíciók kergetésére. Ezért ha csak egy évvel is emelni akarják a nyugdíjkorhatárt Franciaországban, felgyújtják Párizst. Ilyen európai háttérrel viszont nem gondolhatjuk komolyan, hogy nekünk keresnivalónk van Ázsia és Amerika versenyében, ahol a kapitalizmus legkeményebb szabályai alakítják az életet. Ott aki szorgalmas, sikeres, aki talentum, annak a csillagos ég a határ, aki nem, azt viszont az árok szélén hagyják.
Ehhez kapcsolódóan mit mutatnak a politikai trendek, a június 9-i európai parlamenti választások kapcsán nem megfeledkezve arról, hogy a hazai kormánypártok éppen a „háború vagy béke” retorikájára szűkítették a voksolás tétjét?
Nekem elsősorban azt mutatja, hogy Európa szenved az elhúzódó megélhetési válságtól, ezzel összefüggésben pedig egyre inkább kirajzolódik egy növekvő és radikalizálódó szavazói világ, aminek erősödésében szerepet játszik a közösségi média is. Kevésbé a háborútól való félelem, sokkal inkább a kezelhetetlenné vált migráció és a hanyatló közbiztonság az, ami a gazdasági kérdések mellett az európaiakat egyre inkább aggasztja. Az orosz agresszió és a háború kitörése mindenkit sokkolt és félelemben tartott 2022-ben, de az emberek adaptálódnak és idővel hozzászoknak mindenhez, 2024-ben pedig már egyáltalán nem érzik azt, hogy ez az ő életüket közvetlenül bármikor is veszélyeztetné, ellentétben a gazdasági nehézségekkel és a migrációval. Pedig van miért félnünk a háborútól, hiszen a felmenőink voltak már hasonló helyzetben az 1910-es és az 1930-as években. Éppen ezért a hazai kormánypártok háborúról szóló kommunikációja nem volt légből kapott.
Ha már a gazdaság: a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) korábbi elnökeként milyen látleletet adna a pénz- és tőkepiacok állapotáról?
Beszéltünk már Európa gyengeségéről, a versenyképesség akadályairól és a választott életformáról, nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a tőkepiacok terén óriási lemaradásban vagyunk. Az Egyesült Államok részvénypiaca a kapitalizáció tekintetében kétszer nagyobb, mint Európáé összesen, ennek ellenére az infrastruktúrát tekintve az utóbbinak mégis hússzor több tőzsdéje, harmincszor több értéktára és elszámolóháza van. Ez a széttöredezettség azt jelenti, hogy ennyivel drágább a tőke Európában, mint Amerikában. Így ha valahol lehet és kell is a versenyhelyzetünket javítani, hogy megállítsuk mind a tőke, mind a vállalataink tengerentúli elszívását, ahhoz az európai tőkepiacoknak sokkal erősebben kell az integráció irányába ellépni. Nyugat-Európában már láttunk erre példákat, ott gyakorlatilag most már csak öt tőzsde van, Kelet-Európában viszont még majd háromszor ennyi.
Lesz-e régiós tőzsdeintegráció, vagy ez egyelőre vágyálom marad?
A gondolkodás azért megy egy ideje, de az átütő siker eddig elmaradt. Volt egy nagyon komoly kísérlet a régió tőzsdéinek integrációjára és konszolidációjára, pontosan 20 évvel ezelőtt, aminek az eredményeképpen lettem 2004 júniusában a BÉT elnökének megválasztva. Akkor az osztrák–magyar tőzsdei integráció irányába történt egy fontos nyitólépés, ami végül behozta még Prágát és Ljubljanát is a csapatba. Az osztrák börze vezetése végül azonban nem tartotta magát az eredeti tervekhez és a megállapodáshoz. Ennek eredményeképpen aztán nemcsak a Varsói Értéktőzsdét idegenítették el maguktól, de végül a szlovéneket és a magyarokat is elvesztették 2015-re. Ezt követően volt még egy kísérlet a lengyelek részéről, valamint a Balkánon is, de ezek sem hoztak sikert. Márpedig a kelet-európai tőzsdék integrálása elementáris gazdasági érdeke kivétel nélkül az összes országnak. Itt nincsen helye a szuverenitási megfontolásoknak, mert a befektetők és a kibocsátó vállalatok a lábukkal szavazva úgyis oda mennek, ahol nagyobb aktivitást remélhetnek.
Örökzöld téma a magyar euró is, miközben a konvergenciakritériumokkal nem túl sokszor találkoztak a makrogazdasági mutatóink. Lesz valaha eurónk?
2009 és 2011 között határozottan azon a véleményen voltam, hogy nekünk nem szabad belépni az eurózónába. A görög példa ugyanis megmutatta a közös valuta strukturális gyengeségeit, és hogy mit okozhat az, ha egy tagállam az euró bevezetését politikai célkitűzésként kezeli, nem pedig szigorúan szakmai kérdésként. Fontos itt megemlíteni, hogy a 2009-ben kirobbant görög hitelválságnak semmi köze nem volt a 2004-es athéni olimpiához, azt elsődlegesen az euró idő előtti és rossz bevezetése okozta, amihez hozzájött az ország rossz gazdasági struktúrája, a merev munkaerőpiaci kondíciói, az alacsony adófizetői morál, majd a New York-i Lehmann Brothers 2008. szeptemberi összeomlása. Akkor nemcsak abban voltam biztos, hogy Magyarország nem áll készen, hanem az is billegett, hogy az eurózóna egyáltalán túléli-e azt a krízist.
És most mi a diagnózis?
Eltelt lassan másfél évtized azóta, ma már azt látom, az EU fejlődése válságokon át vezet. A görög leckét megtanulva számos olyan intézkedést léptetett életbe az uniós intézményrendszer, aminek köszönhetően még két ilyen hatalmas sokk, mint a Covid és az ukrajnai háború okozta energiaválság sem tudta már újra zavarba hozni az eurózónát és a közös valutát. Nem volt ezúttal egyetlen gyenge láncszem sem a rendszerben, ma már az eurózóna sokkal erősebb és ellenállóbb, mint valaha is volt. Ez tehát nem lehet kifogás többet arra, hogy ne lépjünk be. Ugyanakkor az is megfigyelhető volt ez idő alatt, a versenyképességünk attól nem javult, hogy a forintot fokozatosan leértékeltük, miközben az euró bevezetését távolságtartással kezeltük.
Hajlok ma már arra, lehet, hogy ezt a versenyképességi fordulatot könnyebb az eurózónán belül kierőszakolni magunkból.
Az is bebizonyosodott mindeközben, hogy ha egyszer egy jelentős globális sokk éri a világgazdaságot és a pénzügyi piacokat, mint történt az 2008–2009-ben, majd 2020–2022-ben, a forint azonnal Európa leggyengébben teljesítő valutájává válik, ami pedig komolyan gerjeszti az inflációt. Éppen ezért hiányolom, hogy az euró bevezetése nálunk még nem is része a közbeszédnek, sem pedig a szakmai diskurzusoknak. A kunát tavaly euróra váltó horvátok példáját kell figyelnünk most, miközben fontos lenne megfogalmazni konkrétan, hogy a maastrichti kritériumokon túl minek kellene teljesülnie a gazdasági paramétereinket illetően ahhoz, hogy a mindenkori magyar kormány elindítsa az euró előszobájának tekintett ERM-rendszerhez, majd az eurózónához történő csatlakozási folyamatot. A transzparens felkészülés segít az út kialakításában azzal, hogy a piaci szereplők is mind tudnak mivel tervezni.
A görög válság apropóján említette a 2004-es athéni olimpiát. Ezen a nyáron Budapest is lehetett volna a házigazda, de Párizs lesz. Két vizes és egy atlétikai vb-vel a hátunk mögött vettük volna az ötkarikás akadályt? Reálisan mi lenne az idei rendezés legfőbb hozadéka, illetve veszélye?
Amikor 2014-ben elindult a pályázási folyamat, még senki sem tudhatta, hogy milyenek lesznek a 2020-as évek. Így leginkább arra érdemes itt kitérni, hogy egy ilyen hosszú távú és nagyszabású tervezés során miért olyan fontos megfelelő manőverezési lehetőségeket, tartalékokat, valamint vészforgatókönyveket biztosítani. A Covid közvetlenül nehéz helyzetet teremtett Tokiónak, illetve a nyári után téli olimpiát rendező Pekingnek is. A gazdasági utóhatásaival és az Ukrajnában dúló háború következményeivel együtt természetesen minket is kihívások elé állított volna az idei év. De az ötkarikás játékok 2017-es elnyerése esetén minden bizonnyal a kormány is teljesen más döntések mellett alakította volna a gazdaságpolitikáját. Vélhetően a nagy közlekedési infrastruktúra-fejlesztésekben történt volna visszavágás, amelyek az olimpia felé vezető út fejlesztéseinek a döntő többségét adják. De ezek közvetlenül nem is kapcsolódnak a sportesemény lebonyolításához, hanem gyakorlatilag mind olyan fejlesztések, amelyek az olimpia „hátán” az országunk régi adósságát pótolják. Ezért egyáltalán nem értek egyet azokkal a hangokkal, amelyek azt hirdetik, hogy a 2017-es NOlimpia-kampány egy államcsődtől mentette meg az országot. Főleg, hogy korábban ugyanezek a hangok még azt kérték számon a kormányon, hogy a 2024-es pályázattól való visszalépést követően miért épült mégis meg a teljes olimpiai infrastruktúra.
Azóta 2028 és 2032 is „elkelt”, ha a 2036-os rendezésről beszélünk, meddig kell érte bejelentkezni?
Hagyományos értelemben vett pályázásról már nem beszélhetünk, hiszen a 2024-es pályázattól történt visszalépésünk eredményeképpen a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) nemcsak két olimpiát osztott ki egyszerre, hanem gyökeresen megváltoztatta az olimpiai játékok odaítélésének szabályrendszerét is. Az említett nagy sportesemények és a számos egyéb világ- és Európa-bajnokság házigazdájaként egyre gyakrabban fogadjuk a NOB elnökét és tagjait a fővárosunkban. Ezen látogatások során szerzett tapasztalatok alapján pedig kimondva-kimondatlanul, de épül és erősödik bennük az a gondolat, hogy Budapest talán most már tényleg megérett a legnagyobb sportesemény megrendezésére is. 2036 a következő kiadó olimpia, ami a meglátásom szerint azt jelenti, hogy valamikor 2026 elején dönthet majd a NOB arról, hogy mely várost hívja meg a rendezéssel kapcsolatban egy exkluzív tárgyalássorozatra, ahogyan egyébként tette ezt 2032-re vonatkozóan Brisbane esetében is.
Mennyire politikafüggő ez a fajta sportdiplomáciai bizalom? Állhat vagy bukhat azon a döntés, hogy ki Magyarország miniszterelnöke, ki Budapest főpolgármestere?
Az olimpia megszerzését tartom kritikusnak. 2036-ig még lesz három országgyűlési választás, ami azt jelenti, hogy az évtizedhosszú felkészülést egy folyamatosan mozgó politikai sakktáblán kell biztosítani. De ha egyszer megkaptuk, akkor nincsen az a párt vagy politikus idehaza, amely ne a sikeres megrendezésében lenne érdekelt. Abban a tekintetben a főpolgármester pártszínezete is irreleváns kérdés, hogy a feladata Budapest fejlődésének az elősegítése és biztosítása. Márpedig egy olimpiarendezés a legerőteljesebb módja ennek. A 2017-ben elbukott pályázat nagy tanulsága viszont az, hogy erőteljes és hatékony társadalmi párbeszéd kell ahhoz, hogy legalább 70 százalékos támogatottság álljon az olimpia ügye mögött. Ez legalább olyan fontos kritérium a NOB számára továbbra is, mint az elkészült infrastruktúra újrahasznosítása és a nagy események rendezésében szerzett rutin és tapasztalat. Észszerű tervek és ütemezés, átlátható projektmenedzsment mellett szerintem kialakítható a támogatói környezet.
A párizsi olimpián egyébként milyen szerepléssel lenne elégedett?
Ha a tokiói teljesítményt meg tudnánk ismételni, az fantasztikus lenne. Viszonyításképp Japánból húsz érmet hoztunk haza, köztük hat aranyat.
Zajlik a labdarúgó-Európa-bajnokság is. A sorozatban harmadik Eb-részvételen felbuzdulva van-e realitása annak, hogy 1986, Mexikó után újra ott legyünk egy vb-n is?
Amennyiben nem fogunk ki egy halálcsoportot a világbajnoki selejtezősorozatban, akkor a Rossi-gárdával szemben reális elvárásként lehet most már megfogalmazni a következő világbajnokságra való kijutást. Ezt látom a magyar válogatott előtt álló következő szintlépésnek, ami egyúttal szimbolikus is lenne: visszatérés Mexikóba, ahol 40 évvel korábban kiszálltunk a világbajnokság sorozatából. A latin-amerikai ország ugyanis harmadszor is otthont ad a vb mérkőzéseinek, igaz, ezúttal az USA-val és Kanadával közösen. És ha már beszélünk az észak- és közép-amerikai összefogásról, nem ördögtől való egy közép-délkelet-európai rendezésű labdarúgó-világbajnokság terítékre helyezése sem. Ha csak azt megnézzük, hogy mekkora a távolság Toronto és Mexikóváros között, akkor ahhoz képest Varsó, Prága, Pozsony, Bécs, Budapest, Bukarest, Belgrád, Zágráb, Ljubljana, Szófia, Szarajevó, Podgorica, Tirana, Szkopje és Athén gyakorlatilag gyalogtávra vannak egymástól. Ezek az országok, beleértve minket, külön-külön aligha álmodhatnának ilyesmiről, de együtt miért ne? Visszatérve a mostani Eb-re: a nagy sportesemények kulcsa most már a létesítmények utóhasznosítása. Márpedig Németország ezt a tornát teljes mértékben a 2006-os vb-stadionokra alapozta, egy új sem épült, az akkori helyszínek magja pedig még az 1974-es világbajnokság és az 1988-as Eb hagyatéka. Lehet és érdemes így gondolkodni, nemcsak Európa legnagyobb gazdaságában, hanem mindenhol máshol is.
(Borítókép: Szalay-Berzeviczy Attila. Fotó: Szollár Zsófi / Index)