A 2022. február 24-én, Ukrajnában kitört fegyveres konfliktus kezdete óta az ENSZ Menekültügyi Ügynökségének adatai szerint már 7 milliónál is többen kényszerültek elhagyni otthonukat. Sokan azóta sem tértek vissza, nagy részük Németországban, Lengyelországban telepedett le, de a tízezret is meghaladja azoknak a családoknak a száma, amelyek Magyarországon maradtak. Velük beszélgettünk a viszontagságokról, amelyeket a háború kirobbanása után át kellett élniük, és arról, hogyan élik mindennapjaikat Budapesten.
„Nem akartunk annyira eltávolodni az otthonunktól, azt hittük, pár napnál tovább nem tartanak a harcok” – magyarázta Julija könnyes szemmel, amikor budapesti lakásán fogadott minket, ahol férjével, Antonnal a nemrégiben harmadik születésnapját ünneplő Makszimot és az érettségi előtt álló Jevhenijt nevelik. Viszontagságos út vezetett odáig, hogy mind együtt legyenek biztonságban.
Makszim életének harmadik hetét óvóhelyen, valamint a harkivi lakásuk melletti pincében töltötte családjával. Az orosz határhoz közel az elsők között megtámadott város peremén élt a család, a légvédelmi szirénák pedig csak a belvárosban működtek.
„Az volt a szerencsénk, hogy a csapásokkal sújtott központban élő barátaink azonnal hívtak, vagy üzenetben jelezték a bombariadót, és hogy meneküljünk le a pincébe. A házunk alatt nem is volt, a szomszédban anyósomékkal együtt siettünk az óvóhelyükre. A régi kacatok mellett összezsúfolva vártuk az értesítést, hogy mikor mehetünk fel élelemért, ruháért, pelenkáért. Ugyan vizünk volt, de fűtés és villany nem, és folyamatosan rettegtünk, hallottuk a harci gépek, bombázások zaját” – mondta az anyuka remegő kézzel.
Sokszor már kifogytak az ételből vagy a pelenkából, de nem mertek felmenni a házba. „A másodperc töredéke alatt elpusztít mindent egy rakéta, ahol becsapódik” – magyarázta, miért nem ugrottak fel akár csak egy percre sem addig, amíg a harcok közelében élő ismerősöktől nem érkezett értesítés.
Volt olyan, hogy megremegett a ház, a pince faláról ránk omlott a vakolat, azt hittük, mind ottmaradunk
– emlékezett vissza. Akkor már gyógyszerekhez is nehezen lehetett hozzájutni, a nagyszülők saját életüket veszélyeztetve, sötétben, az erdőn keresztül jutottak csak el a patikáig. Ha egyes boltok meg is nyitottak, egyre növekvő sorok alakultak ki előtte. „Volt, hogy az élelmiszerre várók bombatámadásban vesztették életüket” – osztotta meg Julija, ahogy a környéken lakóktól hallotta. Akkor már majdnem két hete folytak a harcok. „Tudtuk, ha életben akarunk maradni, mennünk kell” – folytatta történetét. Már az is nehézséget jelentett akkor, hogy mivel meneküljenek, az utcán álló autók többsége, köztük az övék is, megrongálódott a folyamatos csapások, lövöldözések miatt.
„Néhány hamarabb elmenekült barátunk ajánlotta fel a saját autóját, így mindannyian el tudtunk indulni a román határ felé” – árulta el Julija. Akkor már a körülzárt Harkivból is nehéz volt kijutni, volt olyan család, amelyiknek nem sikerült. „Egyszerűen lelőtték őket, rettegtünk attól, hogy velünk mi lesz, de nem lehetett már így élni, meg kellett próbálnunk, szerencsére nekünk sikerült” – mondta könnyeivel küszködve. A rakétatámadások szünetében kapkodva pakoltak, így csak a román határnál szembesültek azzal, hogy Anton iratai otthon maradtak.
A gyerekek élete miatt nem mehettünk vissza, menekülnünk kellett a hazánkból
– tette hozzá Julija. Az akkor 40 éves anyuka újszülött és 15 éves fiával, férje szüleivel indult tovább Finnországba, ismerősök ajánlására. Anton a háború által sújtott Ukrajnában maradt. Korábban egészségügyi okok miatt alkalmatlannak találták katonai szolgálatra, ezeket a dokumentumokat be kellett mutatni a hatóságnak, amely ismétlő vizsgálatot rendelt el.
„Féltünk, mi lesz, ha már nem áll fenn ez a probléma” – jegyezte meg a velünk szemben ülő felesége.
Fél évvel később Magyarországon találkoztak újra. A harcok miatt a férjét alkalmazó techvállalat Budapestre települt át, ahova a hadkötelezettség alól felmentett férjét is átvették. Itt egy bérelt lakásban kezdhették újra közös életüket.
Délután Makszim még óvodában volt, édesanyja beszélgetésünket követően ment érte. Ősszel vették fel a kisfiút az óvodába, anyanyelve mellett a magyar és az angol nyelvet is tanulja. Más ukrán menekült családok is oda járatják gyermeküket. „Főleg közülük vannak barátai” – mondja az anyukája, aki boldog, hogy gyermekeik egészségesek és boldogok.
Jevhenij introvertált ahhoz, hogy bármit is mondjon erről
– tette hozzá. Mióta itt vannak, érettségi előtt álló fia online bekapcsolódik az ukrán oktatásba, de beszél magyarul, Budán angol nyelvű szakközépiskolába jár, ahol vannak hasonló hátterű diákok. Úgy néz ki, Budapesten tervezi tölteni az elkövetkezendő éveket, az ELTE és az Óbudai Egyetem mérnökinformatikus-képzésére adta be jelentkezését.
Amikor megkérdeztük, mit jelent nekik Ukrajna, ha végre béke lesz, visszamennének-e, az anyuka elmondta, a hazájukat hagyták ott, de ha véget is ér a háború, évekig bizonytalan helyzet lesz, ezért még nem térnének vissza. Arra, hogy mit jelent nekik Magyarország, azt felelte: „a biztonságot, és hogy együtt lehet a családunk”.
Mint kiderült, férje szülei majdnem másfél év után Finnországból visszatértek Ukrajnába, ahol Kijevben telepedtek le.
„A fővárosban még jobb a helyzet. Az idősek kevésbé tudnak elszakadni a szülőföldtől, hiába, még mindig iszonyú, ami ott történik. A szüleim Harkivban maradtak, aggódunk értük, bármi történhet bármelyik nap. Édesapám 74 évesen még mindig dolgozik kutatómérnökként, azt mondja, egy férfinak hasznosnak kell éreznie magát. Máshol ennyi idősen nem kapna munkát, a nyugdíjából sem tudna megélni, így nem tudtuk rávenni a költözésre” – részletezte Julija. Online kapcsolatban vannak, de az elmúlt három évben csupán egyszer tudtak találkozni, akkor is ők jöttek át a határon.
Julija korábban tanárnőként dolgozott, miután elmenekültek újszülött kisfiával, nem részesült gyermekellátási támogatásban.
„A Máltai Szeretetszolgálatnak köszönhetem, hogy az első éveiben a gyermekem mellett lehettem” – jegyezte meg. Segítőjük, Sebastian elmondta, hogy korábban a gyermekek oktatásához igyekeztek olyan intézményt találni, ahol sorstársakkal találkozhatnak, most édesanyjukat próbálják munkahelyhez segíteni, aki már többször érdeklődött náluk ez ügyben.
„Egy külön munkacsoportunk foglalkozik a diplomák honosításával. Bár az ukrán iskoláknál erre valószínűleg nem lenne szükség, nem biztos, hogy Julija tanárként tud majd Magyarországon is elhelyezkedni” – fejtette ki a családgondozó.
A menekültek csak kisebb része tudott egyelőre eredeti szakmájában elhelyezkedni, nyelvoktatás után többségük az építőiparban, gyárakban, operátorként kapott munkát, van, aki segédápolóként, előadóművészként vagy beszerzőként dolgozik.
„Az integrációs programunk fontos eleme, hogy a magyar családokhoz hasonló önálló életet tudjanak élni a menekültek, akik nagy része az átéltek miatt poszttraumás stressz tüneteit mutatja, ilyenkor mentális támogatást nyújtanak szakembereink, a mindennapos problémák megoldásában a családgondozók segítenek. Annak ellenére, hogy Julija pár napos kisbabájával élte át a krízishelyzetet, a családjával együtt erősnek mutatkozik” – fogalmazott a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa.
Egy év alatt 650 menekült beilleszkedését segítette a szervezet, Julijáékhoz hasonlóan könnyebben ment a váltás a kétszülős családoknál, az adatok szerint azonban az ukrán menekültek 78 százaléka nő, döntő többségük 35–44 év közötti, túlnyomórészt legalább egy gyerekkel érkeztek.
Szvetlana két gyermekével, a márciusban 11. születésnapját betöltő Carolinával és 16 éves fiával, Nyikitával és hetvenes éveiben járó édesanyjával, Valentinával érkezett Budapestre.
„Sosem hagytuk volna el Ukrajnát, ott jó volt nekünk – mondta az anyuka, aki korábban banki osztályvezetőként dolgozott, majd egy ajtógyártó cég HR-eseként, amikor kitört a háború. – Magam sem értem, miért, de épp február 23-án vettem ki nagyobb összeget a számlámról, éjjel már fegyverropogások zaja riasztott fel minket álmunkból” – kezdte mesélni történetét kislányával az oldalán a lakásukhoz közeli kávézóban. Otthonában fogadott volna minket, csak épp nagyfia és idős édesanyja is influenzás lett.
Visszaemlékezve a három évvel ezelőtti eseményekre, úgy látja, csak a felső vezetők sejthették, mi készül. Az emberek utcai pletyka szintjén rebesgették, hogy támadás várható Oroszország felől.
„Persze senki nem vette komolyan az ilyen hangokat. Bár visszatekintve voltak előjelek. A régi szovjet óvóhelyre például kivezényeltek minket feltölteni a készleteket – mondta Szvetlana, aki családjával együtt hónapokig élt az ostromzár alatt lévő Herszonban. – Az első éjszaka nem értettük, mi történik, rakéták csapódtak be a közelben, nem tudtuk, mit tehetnénk, távol az ablakoktól, a folyosón húztuk meg magunkat, amíg vége lett.” Az óvóhely 20 perc gyalogútra volt tőlük, ismerősök értesítették telefonon, mikor induljanak.
Kialakítottak egy gyerekszobát is, csak az volt fűtve. A hideg és a zsúfoltság miatt inkább úgy döntöttünk, bármi lesz, a lakásunkban maradunk, ahol a közeli rakétacsapások rendre fülsiketítő robajjal megrengették és bevilágították a falakat
– elevenítette fel a fájó emlékeket. Mint elmondta, több olyan épület volt, amelyet találat ért. Az egyik hivatal romjai alatt több száz halottat találtak. Tűzszünetben rögtönzött piacok alakultak, így lehetett csak borsos áron élelemhez jutniuk azoknak, akik kifogytak az otthoni készletekből. „Júniusban egy ilyen vásárlás alkalmával édesanyámhoz közel csapódott be a rakéta, a lökéshulláma a földre döntötte, ez győzte meg, hogy el kell hagynunk Ukrajnát” – fogalmazott, hozzátéve, egészen addig hiába próbálta rávenni a menekülésre.
„Fél óra alatt összepakoltuk az életünket, és elindultunk Magyarország felé, ahova sosem volt ilyen hosszú az út – hat napig tartott –, este nem tudtunk haladni a kijárási tilalmak miatt, és annyiszor ellenőriztek minket, még a magunkkal vitt hörcsög iratait is elkérték” – mesélte.
A kisállatot szomszédaik adták nekik megőrzésre. „Néhány napra, amíg véget érnek a harcok. Mind azt hittük, hogy pár héttel később folytatódhat megszokott életünk” – tette hozzá. Mint kiderült, a kislány ragaszkodott a hörcsög kimentéséhez, az aknamezőn történő áthaladásnál ez terelte el a figyelmét. Az autók konvojban menekültek ki a városból, amint lehetőség adódott, Szvetlana egyik barátnője, korábbi osztálytársa egy akna miatt így vesztette életét.
Sok olyat láttunk, akit az autójában lőttek le, többször kellett kérnem a gyerekeket, hogy ne nézzenek ki a kocsiból
– mondta az anyuka. Úgynevezett szürke zónán haladtak át, szürke por nehezedett a levegőre a szétbombázott házak törmelékéből, ahol már csak a csend volt. Végül vonattal jöttek át a határon, Odesszából felhívta magyar ismerősét, akivel korábban vállalati kiküldetésekor együtt dolgozott Budapesten, ő segített nekik szállást találni a magyar fővárosban.
Munkát azonban sokáig nem talált, hogy maradhassanak, helyben takarítást vállalt, majd gyári munkát, de egy civil szervezet projektvezetőjeként is próbálta egyedüli keresőként fenntartani családját. Budapesten sikerült hosszabb távra lakást bérelniük, Szvetlana azóta is mindent megtesz azért, hogy gondoskodni tudjon szeretteiről. Most állandó bébiszitterként dolgozik, de több alkalmi munkából igyekszik jövedelmét kiegészíteni, legutóbb egy itt forgatott hollywoodi produkcióban volt statiszta. A fiatal anyuka közgazdász egyetemi végzettséggel rendelkezik, a legnagyobb problémát a nyelvtudás hiánya okozza. Ugyan folyékonyan beszél angolul, a magyar nyelvet bár érti, még nem sikerült elsajátítania, most online kurzuson keresztül próbálkozik ezzel.
„A gyerekeknek könnyebben ment, mindketten magyar iskolába járnak, ahol a multikulturális környezet segítette a beilleszkedést” – osztotta meg Szvetlana.
Nemcsak magyarul, angolul, hanem az ukrán mellett oroszul is beszélek
– mondta büszkén a kislány. A háborús időszakra visszagondolva elmondta, az jó volt, hogy nem kellett iskolába járni. A gyerekeket fizikailag is megviselték a történtek, Carolinánál szívritmuszavar alakult ki, bátyjánál magas vérnyomás. Amikor a fővárosba érkeztek, az UNICEF által támogatott Budapest Helps segített a fiúnak, hogy egészségügyi ellátáshoz jusson a látásával kapcsolatban és szemüveget kapjon, kezdetben tolmács közreműködésével.
„A folyamatos orvosi kontrollok után, úgy tűnik, most megszűntek ezek a problémák – árulta el édesanyjuk. Ebben a zene is segített nekik, a kislány csellózik, Nikita hétéves korától zongorázik. – Ez volt az első, amire összespóroltam neki a fizetésemből. Sok helyet foglal a zongora, de nem baj, mivel boldoggá teszi a fiamat.”
Szvetlana a mobiljával rögzített videón meg is mutatta nekünk a 16 éves fiú kisebb klasszikus zenei koncertjét. „Nehezen sikerült feldolgoznia, amit Herszonban látott, a szeme láttára bombáztak le egy hidat, ahol épp harcoltak a katonák, egy pillanat alatt vált semmivé az orra előtt egy lakóház” – mondta édesanyja.
Szvetlana kérdésünkre elmondta, hogy ha véget ér a háború, akkor sem térnek vissza, nincs hova, megsemmisült a városuk. Az iskolákból csak néhány fal maradt meg. A kahovkai gát felrobbanását követően közvetlenül a háború előtt felújított lakásukat teljesen elöntötte a víz. „A plafonon úsztak a matracok, csónakáztak az emberek a házak között” – festette le a helyzetet. Amikor megkérdeztük, így mit jelent nekik Ukrajna, könny szökött a szemébe, és azt felelte: ott maradt a szívünk.
Magyarország keblére ölelt minket, a biztonságot jelenti a családunknak
– fogalmazott, azt is hozzátéve, sokat segítettek nekünk a magyar emberek, szeretettel fordultak felénk. Arra, hogy nem gondoltak-e arra, hogy nyugat vagy Lengyelország felé menjenek, elmondta, nem tenné ki még egy ilyen környezetváltásnak a gyerekeit. Svetlana a nyelvtanulás után szívesen dolgozna újra tanult szakmájában, bankban vagy HR-esként. Az UNICEF tájékoztatása szerint a humanitárius készpénztámogatási programnak köszönhetően az elmúlt évben több mint 1800 háztartást értek el Magyarországon, köztük több mint háromezer gyermeket. Közlésük szerint a Budapestre érkező menekült családok számára eredetileg vészhelyzeti pénzügyi segélyt kínáló program a későbbi támogatási körök alkalmával a gyerekek változó, egyebek mellett iskoláztatással, téli ruházkodással összefüggő igényeire tudott megoldást kínálni.
Mint kiderült, a nagymama egészsége meggyengült, egy térdsérülése miatt csak járókerettel tud közlekedni, a lakásból már nem tud kimenni.
Ha nem jöttünk volna el, lehet, hogy már nem is élnénk. Havonta kapunk híreket a halottakról, sok egykori osztálytársam, ismerősöm, szomszédom odaveszett
– mondta a családfenntartó anyuka, hogy több barátjuk, rokonuk maradt Herszonban, ahol nincs egy ház sem, amely ne kapott volna találatot, a dróntámadások is gyakoriak. Bátyja civil szervezetnél lebombázott házak újjáépítésével foglalkozik a városban. „A sógornőm és unokaöcsém Lengyelországba menekült, velük három év után február 27-én találkozunk újra, itt, Budapesten” – zárta a jó hírrel Szvetlana történetét.
(Borítókép: Tövissi Bence / Index)