Közkeletű tévhit, hogy a média egyfajta ablak a valóságra, mely elsősorban a világ spontán eseményeiről számol be. Ha viszont közelebbről szemügyre vesszük a politikai híradásokat, rá kell jönnünk: jórészt megkoreografált látszatok bódító sorát habzsoljuk csupán.

A marketing szakirodalma a '60-as évek eleje óta

nevezi ezeket – az amerikai történész, Daniel J. Boorstin nyomán. A pszeudoesemények egyetlen céllal történnek meg: hogy a sajtó megörökítse őket. Nem azért adnak hírt tehát róluk, mert fontosak, hanem fordítva: azért tartjuk utóbb fontosnak őket, mert a média már tudósított róluk. A modern nyilvánosság ördögi köre ez.

Persze mindannyiunk életében vannak megrendezett, mesterkélt pillanatok olykor. Műmosoly egy fényképen, megjátszott érdeklődés egy társalgásban, rituális bemutatkozás aktuális kedvesünk szüleinek. Viszont a médiában bemutatott közéleti eseményeknek egyenesen a döntő többsége ilyen.

Hiszen mit is csinál egy politikus publikusan?

• Megtekint, köszönt és avat.
• Beszédeket tart/posztol.
• Vitázik a médiában/interjút ad/sajtótájékoztat.
• Tüntet, médiahekkel, esetleg flashmobol.

Nem nehéz belátni, hogy mindezek nem ellesett pillanatok egy politikus életéből. Ha nem venné a kamera, eleve nem is csinálna ilyeneket. Gondoljunk csak bele:

Na ugye.

A pszeudoesemény mindig egy kép mutatása tehát. Szalagátvágás, csecsemőpuszilgatás a kampányban, rituális kolbásztöltés. Ebben az értelemben minden kortárs politikus valahol legmélyen egy Gábor Zsazsa. 

A média nem ablak a világra tehát, sokkal inkább társadalmunk tükre. Gyermeteg idealizmusunké ugyanúgy, mint hiú élethazugságainké. Nem is kell a tudósokra várni, jórészt máris virtuális valóságban élünk. 

De akkor mi az, ami egyáltalán igaz a politikában? A lesifotó és a lebukás például egészen biztosan, mert nem volt eltervezve, begyakorolva, tudatosan tálalva.