Felkészült Magyarország egy kopasz miniszterelnökre?
Politikai korrektség ide vagy oda: a közéleti szereplők külső megjelenése is egyfajta üzenet. Például a hajuk. Legyen az természetes vagy sem, dús vagy gyér. Tincshangulat az agitPOP-on! Festett hajakról, parókákról és bemondónőkről.
2016 nyarán elnöki botrány rázta meg Franciaországot. Szabályos hajcihő. Egy újság nyilvánosságra hozta, hogy François Hollande államfői borbélya évek óta mintegy havi tízezer eurójába kerül a köznek, vagyis mai árfolyamon bő 3,6 millió forintjába. A sztori hírértékét csak növelte, hogy egy puritán balossággal kampányoló elnökről szólt. Meg hogy Hollande feje búbján olyan nagyon sok tennivaló speciel nem is akadhatott.
Nem húzom a csattanót: középstádiumú
KOPASZODÁSÁNAK NAPI SZINTŰ LEPLEZÉSE KERÜLT ENNYIBE.
Két évvel később utódjáról, Emmanuel Macronról kerültek ki hasonló adatok, bár neki „csak” feleennyibe került a fodrásza éves szinten. Ő ugyan nem kopaszodik odafent, csak jó magas a hajvonala.
Mai mesénk mégsem a hiúságról szól.
Hanem a választói elvárásokról. Hogy kinek hajbókolnak szívesen. Na jó, több szóvicc nem lesz.
Washington és a bírák
Kezdjük egy kis történelemmel! Természetesen a kulturális szignálok, így a frizurák jelentéstartalma is koronként (és persze kultúrkörönként) eltérő. A híresen tudatosan öltözködő – mostanság piperkőcnek mondanánk – George Washington szögmérővel belőtt hajviselete például kifinomultnak és arisztokratikusnak hat manapság, pedig saját korában a tábornokok bevett megjelenése volt ez, tehát
a férfiasság és az erő kifejezője.
Olyannyira, hogy egyenesen a mandzsu harcosok ihlették e férfidivatot a 18. század angolszász világában. Washington magánéletének legjobb monográfusától tudjuk egyébként, hogy az bizony a saját haja volt, nem paróka, melyet viszont púderezett, attól hatott ősznek. Továbbá azt is, hogy a közéleti tekintélyt a minél kiterjedtebb
homlokvillantással
próbálták megalapozni a férfiak akkoriban, így jött a hátrafésülés és a copf korabeli úzusa.
Logikus volna azt gondolni, hogy ugyanez magyarázza a – világszerte egyre inkább lecsengőben lévő – tárgyalótermi parókaviselést is, ám a filozófiai megalapozás ott egészen más.
A XIV. Lajos korában megjelent bírósági paróka és a 19. században megjelent dísztelen (!) talár tényleges funkciója az, hogy az eljáró bírák és ügyvédek privát megjelenése semmilyen hatással ne lehessen a tárgyalásokra.
Csak az ügy, a jog és az érvek számítsanak tehát.
Innét nézve megfontolandó a kortárs politikusok hasonló formaruhába öltöztetésének ötlete. Meg persze rém muris látvány is volna.
Elveszett illúziók
Napjainkban is igaz, hogy az átlagválasztó nem programokat búj, hanem politikusokat néz. Első benyomást pedig csak egyszer lehet tenni, ugyebár. Ezért hát fontos, hogy minden azonnal klappoljon.
Fő szabály szerint egy férfi politikus haja akkor jó, ha unalmas.
Az üzleties/nagyvállalati megjelenés mintájára. Mert nem mar el senkit élből. Ápolt, de konzervatív fazonú. Amibe senki nem tud belekötni. Merthogy minden egyéb megoldással azt szokás hirdetni, hogy kik is vagyunk valójában. Egy politikus meg olyasmit éppen, hogy nemigen akar.
A játéktér tehát elég kicsi, de azért létezik. Lehet például sötétíteni. Ronald Reagan amerikai elnök 1968-tól haláláig festette a haját – állítja feleségének nem hivatalos önéletrajzírója. Ám az ilyen tézisekkel csínján kell bánni, miután Gerhard Schröder német exkancellár egyenesen beperelt egy orgánumot, amely arra célozgatott, hogy ő színezné a haját. A magyar politikában a néhai kisgazda pártelnök, Torgyán József ellenben elismerte ezt (igaz, már bőven a visszavonulása után). Bájosan hozzátéve, hogy mellesleg
koholmány, hogy ő festené a haját, mert történetesen a felesége festi neki.
A póthajak, hajbeültetések és parókák tárgykörét sikkesen megkerüljük most, legyen elég annyi, hogy Joe Biden is volt már kopaszabb egyszer, Donald Trumpnak is sok meló, hogy rejtegesse a fejbőrét, és a honi közéletben sem ismeretlen a téma.
Oroszország ugyan nem igazán a demokratikus politikacsinálás tipikus terepe, mindenesetre érdekes adalék, hogy a kormányrúdnál 1825 óta felváltva követik egymást a kopaszodók és a dús hajúak ott, ami kedvelt közéleti bulvártéma is arrafelé.
Kócos kis ördögök
Vannak elég meglepő húzások is. Bruce I. Newman, a politikai marketing professzora tényként állítja például, hogy az akkor 45 éves Bill Clinton haját az első elnökjelölti kampányban megőszítették picit, mert a mérések szerint túl zöldfülűnek hatott.
Hogy honnan is tudhatná ezt?
Ő maga volt Clinton kommunikációs stratégája akkoriban.
Barack Obama is üdítő őszinteséggel beszélt a témáról egyszer, amikor is szentül megfogadta, hogy ő bizony sosem fogja elfedni ősz tincseit.
Szemben más államférfiakkal
– tette hozzá huncutul.
Aztán más típusú lázadók is léteznek. Hosszantiak. Ami Deutsch Tamásnál csupán különutasság, az a spanyol Podemos-elnök Pablo Iglesias esetében a koncepció veleje. A rebellis ifjonti hevület szériatartozéka.
A szénaboglyafazon stílusteremtője azonban vitán felül Boris Johnson brit miniszterelnök és Donald Trump amerikai elnök (már ha az MSZP-s Baja Ferencet nem tekintjük úttörőnek). A bevett eljárásrendek e két nagy kritikusát azonban jelenleg mind politikailag, mind fodrászatilag
egyfajta társadalmi kísérletnek kell tekintenünk,
a történelmi tanulságokat így még korai volna levonni.
Thatcher programja és a bemondónő-szabály
Nyilván nem Thatcher politikai, hanem szabadidős programja a téma most. Egészen konkrétan a magánéleti napirendje. A dolog úgy esett, hogy 2014-ben publikálták Thatcher 1984-es határidőnaplóját. A titkosítás feloldásának köszönhetően egyebek közt megtudta a világ, hogy
118 alkalommal járt fodrásznál abban az évben,
tehát uszkve háromnaponta. Nem túl vad megfejtés, hogy a Vaslady politikusi keménységének imázsára hajának eltökélt mozdulatlansága is jótékonyan ráerősített.
A női hajviseletek frontján sokkal nagyobb a változatosság – gondolhatnánk. Ez persze részben így van, de hosszú hajú politikusnőt komoly vezetői posztra mégsem szoktak megválasztani a nyugati világban – egészen a legutóbbi időkig. Akármilyen hihetetlen, ennek is oka van.
A médiaszemélyiségek felépítése a nyilvánosságban dollármilliárdos biznisz és egyben tudomány is. Márpedig a vonatkozó marketingkutatások évtizedeken át úgy találták, hogy a váll alá érő női haj, de már az arcvonal alatt folytatódó, kibontott haj is
túlontúl civil, nem kelt elég profi benyomást. Ez az úgynevezett bemondónő-szabály.
Idézzük csak magunk elé a legsikeresebb választott nyugati politikusnőket: Thatcher, Merkel, May. A román Viorica Dăncilă is láttató példa, ám az ukrán Julija Timosenko esete a legérdekesebb talán: bár hosszú a haja, de politikailag éles helyzetben kontyba fonva hordta, hogy rövidnek hasson. Ügyes.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy
mostanság fordulat látszik kibontakozni e téren.
Kamala Harris demokrata alelnökjelölt haja már félszegen elmerészkedik a vállvonalig (Hillary Clinton vagy Elizabeth Warren ilyet sose tett volna), és egyre gyakoribbak a hosszú hajú miniszterelnök nők, például Sanna Marin Finnországban vagy Sophie Wilmès Belgiumban). Magyarországon is hasonlóképpen változik a trend: Varga Judit, Szentkirályi Alexandra, Donáth Anna.
Bár őket közvetlenül nem választották még meg semmire. Igaz, a másik iskolát példásan hozó Dobrev Klárát sem.
Az ész a fontos?
Aki szerint ez mind egyáltalán nem is számít, hülyeség az egész, az itt nézegethet politikusokat (is) másféle hajjal, és eldöntheti, hogy ilyen fazonnal vajon szavazna-e rájuk.
Egy azonban biztos: 67 éve, tehát Eisenhower óta nem választottak kopasz elnököt az Egyesült Államokban.
Hogy mi történt akkor?
Elterjedt a televízió az amerikai háztartásokban.