A kanadai–amerikai Samuel Ichiye Hayakawa nem csupán a 20. század egyik jelentős nyelvésze volt, de a gyakorlatban is letesztelte a politikai beszéddel kapcsolatos elméleti meglátásainak érvényességét. Teljesen esélytelen kívülállóként futott neki, 1976-ban mégis simán kaliforniai szenátorrá választották, hat éven át töltötte be e tisztséget.

A japán származású tudós nem kis részben annak köszönhette meglepő közéleti sikereit, hogy kampányában (és ciklusa idején is) készségszinten használta a meggyőző érvelésnek azt a technikáját, amelyet 1939-es alapművében részletezett.

Híres példája szerint: van Bözsi. Ez a neve. Aki történetesen egy szarvasmarha. Továbbá egy haszonállat – ez a gyakorlati funkciója neki. Megint máshogy tekintve rá: Bözsi egy mezőgazdasági termelőeszköz. Sőt, közgazdaságilag értve egy vagyontárgy. Tehát végső soron Bözsi egy nemzetgazdasági tényező, a GDP egyik motorja.

Ezt a (konkréttól a legelvontabb leírásig tartó) sorozatot Hayakawa

nevezte el.

Tézise szerinte akkor tudunk a legtöbb embert meggyőzni a szavainkkal, ha folyamatosan lépegetünk ezen a megfogalmazási létrán, amikor nyilvánosan beszélünk. Persze nem csupán tehenekről.

• Például bármely találomra kiválasztott gimnazista egyben a közoktatás résztvevője, egy tipikus mai tinédzser, a nagybetűs élet előtt álló fiatal, vagyis leendő munkavállaló, tehát a jövő országának ígéretes alakítója/a közelgő nemzethalál üzembiztos záloga.
• Béla, a rendőr pedig egyenruhás, aki emellett a fegyveres szervek tagja, amúgy közalkalmazott, az állami erőszak-monopólium zord megtestesítője/mindnyájunk biztonságának üdvös garanciája.

Így jutunk el a hétköznapi banalitásoktól a filozofikus igényű világképekig és víziókig. E létramászással lesz a kiragadott személyekből, eseményekből összefüggésekkel teli történetmesélés, így születik a pillanatfelvételekből folyamatábra, majd végül morális verdikt és/vagy közéleti jóslat.

Vagy ezerszer mondtam már, hogy ne túlozz!

Vegyük észre, hogy nem egyszerűen kézenfekvő logikai bennfoglalási viszonyokról van itt szó. Ahogy haladunk egyre feljebb a létrán, úgy sokasodnak az érzelemszavak és az értékítéletek.

Hiszen minél kevésbé konkrét valami, annál könnyebbé válik többféle értelmezést rendelni hozzá, annál kényelmesebben szőhető a saját világmagyarázat fonala, annál szabadabban lehet célokat és szándékokat tulajdonítani a szereplőknek, annál önkényesebben festhető le a folyamatok iránya és tanulsága.

Az így összehordott absztrakt általánosságok valóságos Rorschach-pacát adnak ki végül, amelybe szinte bármi belelátható. Így lesz egy mezei parlamenti választásból „új időszámítás”, egy szimpla törvénymódosításból „történelmi pillanat”, valakiből „a rendszer áldozata” vagy kábé bármiből „az elnyomás szimbóluma”.

Az igazán hatékony közszereplő pedig onnan ismerszik meg, hogy fel-le lépked ezen az absztrakciós létrán. Miután szöszölt picit a tényekkel, összefüggéseket, trendeket, tanulságokat kínál. Játékba hozva olyan – senki által nem igazán vitatott – elvont elveket, mint az igazság(osság), a szabadság, a rend vagy a jólét. A felfelé lépcsőzés hol kimondott, hol kimondatlan alapkérdései: Miért fontos ez? Mi ezzel a baj? Mi ebből a tanulság?

Amikor pedig hősünk már eleget időzött a létra legtetején, egyedi, életszagú esetekre vagy privát anekdotákra vált, illetve konkrét cselekvésre szólít fel. Mondatai e seholnincs kérdésekre válaszolnak ilyenkor: Hogy miért mondom ezt? Példákat akartok? És hogy mi most a teendő?

A profi lépcsőzésben az arány számít: ne időzzünk túl sokáig egyazon fokon, de ne is ugráljunk túl gyorsan vagy többesével köztük. Így az értelmesebb hallgatók is kapnak végül valami praktikus tudást útravalóul, és az egyszerűbb közönség is absztrakt elvekkel feltöltekezve térhet nyugovóra. Miközben mindkét (nyilván elnagyoltan jellemzett) csoport úgy érezte, hogy tulajdonképpen nekik, hozzájuk beszéltek.

Túl gőgicsélős?

Ez nem véletlen. Hayakawa imént ismertetett modelljéhez kísértetiesen hasonlít Marion Blank iparági klasszikusnak számító négy kérdezési szintje, melyeket a kisgyermekek nyelvi készségeinek fejlesztésére dolgozott ki. A szülőknek, pedagógusoknak és úgy általában a felnőtteknek is ezeket a beszédmódokat javasolja a neves fejlődéspszichológus, amikor bölcsisekhez, ovisokhoz szólnak:

1. Nézd, mi ez? (3 éves korig)
2. Mesélj róla, írd körül, mire jó? (4 évesen)
3. Keresd meg a párját! Mit csináljak én vele? (4,5 évesen)
4. És mi fog történni akkor, ha...? És miért nem csináljuk azt, hogy...? (az iskolaérés környékén)

Felesleges ragozni: