A pártpreferenciákról szóló méréseknek már a pőre publikálása is befolyásolja azt a véleményklímát, amelyet eredetileg csupán feltérképezni lett volna hivatott. Ám abban nincsen egyetértés, hogy pontosan miként is teszi mindezt.

Az alaphelyzet pofonegyszerű: mindenki vezetni szeretne az efféle mérésekben. És nem elég, hogy vezessen, mellé még azt is szeretné, hogy mindenki tudja is, hogy pillanatnyilag ő vezet. Több ez, mint szimpla hiúság.

Csorda és bumeráng

Ősi megfigyelés, hogy amint az emberek azt csinálhatnak, amit csak akarnak, akkor általában egymást kezdik utánozni. Nem csoda hát, hogy ha azt látják, hogy a többségnek van egy bizonyos véleménye, akkor sebesen megindulnak a nyáj után. Persze sosem mindenki, de azért jó sokan.

A közvélemény-kutatási eredmények napvilágra kerülésének konkrét esetében ez azt jelenti, hogy elkezdenek az esélyesebbhez húzni. Nevezhetjük ezt csoportnyomásnak, konformizmusnak, divatmajmolásnak vagy bármi másnak, a lényeg, hogy

Az utánfutó-hatásnak (bandwagon effect) is nevezett jelenség legalaposabb kifejtését és igazolását Larry Bartels amerikai politikai politikatudósnak köszönhetjük a nyolcvanas évekből.

Olyannyira megalapozott társadalomdinamikai tézis ez, hogy még a választások után is rendre jóval többen emlékeznek úgy, hogy tulajdonképpen a győztesre szavaztak, mint ahányan valójában a győztesre szavaztak. 2010 a klasszikus honi példa erre: a Tárki korabeli kutatása szerint

Bizony, ilyen az ember. Meg amolyan is. Létezik ugyanis egy ezzel ellentétes, szakirodalmilag szintúgy pedánsan dokumentált hatás: a veszteshez csapódásé. Carl Hovland pszichológus-propagandakutató nyomán ezt

bumeráng-hatásnak

nevezzük az ötvenes évek óta.

Kijön a pártok erősorrendje a választások előtt, mire a győztesnek látszó alakulat hívei megnyugodnak, hátradőlnek, „elalszanak”, a második helyen lévők táborát viszont eltökéltebbé teszik, feltüzelik, mozgósítják a vészjósló számok, megint mások pedig (akik addig bizonytalanok voltak és/vagy nem is nagyon foglalkoztak az egésszel) egyszerre csak elkezdnek szimpatizálni a bukásra állókkal, afféle együttérzésből.

Így végül az ezüstből arany lesz, a megelőlegezett győzelmi jelentés pedig visszafelé sül el. Ahogy 2002-ben Magyarországon is történt: minden intézet fölényes, 10 százalék körüli Fidesz-győzelmet prognosztizált, de nem jött be, buktak.

A titokzatos csendspirál

Persze a rosszindulatú hangok szerint a fenti szociálpszichológiai folyamatokat csak a közvélemény-kutatók találták ki, hogy nyögvenyelősen elmagyarázzák nekünk, miért mérnek egyeseket túl, másokat meg alul. Akárhogy is, mindkét nézőpont abból indul ki, hogy minden megkérdezett eleve az igazat mondja a kutatóintézetek kérdezőbiztosainak.

Ám sokan ezt is vitatják.

A német politológus Elisabeth Noelle-Neumann 1980-as alapműve (The Spiral of Silence) szerint a közvélemény egy önmagát hergelő rendszer, amelyben

Még baráti társaságban sem igazán, vadidegen kutatóknak meg aztán pláne. Vagy egyáltalán nem válaszolunk, vagy egyenesen a legfelkapottabbnak ítélt választ mondjuk be csak úgy – ami persze a felméréseket is teljesen félreviszi. Hiszen így már nem tényleges véleménymódosulásról van szó, csupán taktikai félrevezetésről.

A legelterjedtebbnek ítélt vélemény így egyre hangosabban jelenik már meg a nyilvánosságban, a kisebbségiként vagy egyenesen periférikusként észlelt pedig egyre csak halkul Ez a híres elhallgatási spirál jelensége, melyből olyan politikai slágerfogalmak erednek, mint a

• rejtőzködő szavazó, akit mérni sosem lehet, de mindig nagy meglepetésekre készül,
• a véleménybuborék, ahová lelkesen behergelik magukat az emberek, miközben kisebbségben vannak az agymenéseikkel,
• vagy a látens közvélemény, amely a takarásban várja, hogy egyszer majd hírt adjon magáról.

Latolt esélyek

Ezen a ponton már régen nem is az a legfontosabb kérdés, hogy vajon mit is gondolnak az emberek. Hanem hogy vajon mit tartanak többségi véleménynek. És itt körbe is értünk, hiszen ugyan honnét máshonnan is lehetne a polgároknak benyomása arról, hogy vajon mit is gondol a többség, ha nem a közvélemény-kutatásokból?

És ezen a kusza helyzeten már az sem segít sokat, hogy újabban már nem csak azt kérdezik meg a kutatók, hogy Ön kire szavazna?, hanem azt is, hogy Ön szerint ki fog nyerni? Tehát immár a többség által többségiként észlelt véleményklímáról is vannak publikus méréseink (amelyek természetesen sosem egyeznek teljesen a direkt kérdésre kapott eredményekkel).

Az elmondottakat összegezve két dolgot mondhatunk el biztosan egy – akár lelkiismeretes, akár fabrikált – közvélemény-kutatási eredmény publikálásáról:

• erősítheti, akit győztesnek hoz ki,
• vagy gyengítheti.

Ami egyben a címben feltett kérdésre is frappáns választ ad.