A jeles francia eszmetörténész, Michel Foucault először az 1970-es évek elején szedte rendszerbe (a Diskurzus rendje című tanulmányában), hogy a történelemben miként zárták rövidre  hatalmi szóval  a kényelmetlenül kritikus eszmecseréket.

Foucault kiindulópontja saját korában még botrányosnak számított, ma azonban már szinte közhely: a fősodratú szellemi áramlatok keletkezés- és hatástörténete nem érthető meg a marginális nézetek és szubkultúrák elnyomásának párhuzamos sztorijai nélkül.

Egészen agresszív, és jóval sunyibb technikák is léteznek. Két nagy típusuk van: teljesen kiiktatni a társadalmi párbeszédből egyeseket, de korlátozhatók „csupán” bizonyos vélemények is.

Neked kuss van!

A személyek vagy komplett csoportok elhallgattatásának legdrasztikusabb módja természetesen a beszélők fizikai megsemmisítése volt mindig is. Tűzzel-vassal térítés az antikvitásban és a középkorban, népirtások a gyarmatosítások idején és a 20. században, politikai kivégzések (és merényletek) bármikor.

Persze nem muszáj megölni a másikat, hogy csendben maradjon. Korábban elég volt ugyanerre a száműzetés vagy az elzárás is. Utóbbinak két alesete létezik.

Bebörtönzés, koholt vádakkal – a sztálinista koncepciós perek hosszú sora juthat eszünkbe, de autoriter rendszerekben a mai napig él e csúfos hagyomány.

Bolondokháza – elévült módszernek hangozhat, pedig Thaiföldön még tavaly nyáron is pszichiátriai intézetbe utaltak egy rendszerkritikus kommentelőt, akit csak a nemzetközi sajtó felháborodása miatt engedtek ki végül.

A politikai jogok megtagadásával teljes társadalmi csoportok zárhatók ki a közös ügyeinkről szóló vitákból. Az ókortól kezdve megannyiszor nem járt szavazati jog meghatározott nemű, származású vagy vagyoni helyzetű tömegeknek.

Minderről „érveléselméleti” összefüggésben Foucault előtt nem volt szokás értekezni, pedig az efféle elhallgattatások bizony a viták terelgetésének alapvető jelentőségű eszközei voltak a történelemben. Elég, ha csupán a rabszolgafelszabadítások korabeli dilemmáira gondolunk.

Vajon ugyanígy alakult volna minden, ha kezdetektől a feketék is beleszólhattak volna a disputába? Még a kérdésfelvetés is komolytalan.

Ilyet nem szabad mondani!

A kimondhatóság határait persze a fentieknél sokkal szofisztikáltabban is lehet szabályozni.

Megmaradhat nyugodtan mindenkinek az élete, szabadsága, sőt, akár még a szavazati joga is, olykor bőven elég annyi, ha a nemkívánatos megnyilatkozástípusokat elnémítják a nyilvánosság őrei. Ennek is többféle technikája van.

• Tabu: olykor évszázadok óta magunkkal vonszolt témák, amelyekről tilos beszélni nyilvánosan, azt viszont nem szabad megkérdezni már, hogy pontosan miért is tilos róluk nyilvánosan beszélni, hiszen azzal már nyilvánosan beszélnénk róluk, ami viszont tilos. Nem jogilag tilos, de kulturálisan bizonyosan. A tabudöntögetések ezért járnak mindig kéz a kézben a botrányokkal.
• Cenzúra – ez is történhet politikai vagy kulturális alapon. Csinálhatja más, de mi magunk is. Az öncenzúra és a tabu szorosan összefügg. Privát ízlés dolga, hogy a bumfordi elhallgattatást vagy az önkéntes agyonhallgatást tekintjük-e súlyosabb civilizációs mételynek.
• Bojkott és elhatárolódás. Népszerű szabadidős tevékenységek ezek a közéletben, üzenete mindig ugyanaz: amit ő(k) mond(anak), az nincsen. El sem hangzott. De legalább is, tegyünk úgy! Addig sem kell vele érdemben vitatkozni. Tulajdonképpen az elmeosztályra utalás gyengédebb formája csupán, amikor valakit lehülyézünk vagy sarlatánnak bélyegzünk.
• Illem. Ez sokakat meglephet, pedig csupán a pofonegyszerű tabu fordítottja. Egyes dolgokról jól nevelt ember nem beszél(het), mert egyszerűen nem illik. Pedig lehet ám, hogy fontos volna. A konzervatívok blaszfémia-fogalma és a turbóliberálisok beszédrendőrség-fétise is ezt a jelenségkört táncolja körbe, olykor komikusan heves gesztusokkal.
• Nevelés. Hát hiszen éppen a jólneveltségről volt szó. A nevelés minden esetben „helyes” válaszokra és viselkedésekre próbál indoktrinálni, jobbára a fegyelmezés és a megkérdőjelezhetetlen tekintély eszközével. Nyilván elkerülhetetlen, de attól még a kimondhatóság mozgásterét zsigeri szinten definiálja.

Akárhonnan, érkezhet mondat akárhonnan?

Tudakolja ingerülten ismert versében Pilinszky János. A választ most megkaptuk: nagyon nem.

Michel Foucault nem érte meg a digitális kor kiteljesedését, hiszen 1984-ben meghalt, így világhíres lajstromába már nem írhatta bele az álhírnek jelölt internetes posztok, illetve a letiltott közösségi profilok esetét.

Az elnémítás kultúráját ettől még persze korántsem a felfüggesztett vagy törölt kiberfiókok hozták el közénk.

És nem másból, mint a hatalom természetéből ered.