Évszázadokon keresztül megannyi testes hatalmasság uralkodott a lesoványodott népen, mára viszont fordulni látszik a trend: egyre nettebb államférfik és államhölgyek vezetik a mind túlsúlyosabb nyugati társadalmakat.

Persze mindig voltak cingár politikai vezetők is, és kultúrkörönként változó, hogy miket konnotál az elszabadult testzsír. A korpulens alkat és a hatalom társítása ettől még ősi és közkedvelt toposz. Elég, ha

• megnézünk egy portrét a 180 kiló feletti VIII. Henrikről,
• egy zsánerkarikatúrát a felpüffedten szivarozó, tipikus nagytőkésről,
• vagy ha a Kádár-kor hájpacni apparatcsikjainak archetípusos ábrázolásaira gondolunk.

Az asszociációs lánc kézenfekvő:

Az említettekben közös, hogy nem kellett szavazni rájuk, viszont a közelmúlt világpolitikájából találunk demokratikus példákat is: Winston Churchill brit miniszterelnök, Ariel Sharon izraeli miniszterelnök, Helmut Kohl német kancellár. Igaz, Kohl magas is volt mellé, 193 centi (míg Churchill és Sharon kifejezetten alacsonyak). A 190 centis Donald Trump amerikai exelnök jelentékeny túlsúlya még szatíra tárgya is volt a tengerentúlon:

A legkövérebb amerikai elnök egyébként William Taft volt, a huszadik század legelején. A 160 kiló körüli politikusnak külön óriáskádat szereltek be a Fehér Házba, melybe – a történészek által eleddig meg nem erősített közkeletű legenda szerint – bele is ragadt egyszer. A jelek szerint az emberi rosszindulat ugyanolyan határtalan, mint egyesek étvágya.

A derékbőség zavara

Változnak az idők. Talán az egészségtudatos táplálkozás és a fittség modern kultusza teszi.

Most, hogy már Boris Johnson brit miniszterelnök is személyi edzőt fogadott (miután ráébredt, hogy majdnem a túlsúlya miatt vitte el a koronavírus), a demokratikus nyugati politikában Erna Solberg maradt az egyetlen végletesen elhízott miniszterelnök. A norvég kormányfő pár éve még adásban is panaszkodott arról, hogy folyamatosan gyalázkodó üzeneteket kap méretes hurkái miatt.

A tendencia egyértelműnek tűnik: ha valaki hosszanti irányban nagyobb az átlagosnál, az előnyére válhat, ám ha széltiben, akkor manapság már csökkennek a közéleti esélyei. Mintha egyre inkább úgy változna az a bizonyos asszociációs lánc, hogy:

A témában készült kutatások is hasonló következtetésekre jutottak. Pavlo Blavatskyy, a döntéselmélet franciaországi professzora tavaly nyáron összesítette vonatkozó vizsgálódásainak eredményeit: 15 posztszovjet ország kormányának tagjait írta össze testtömegindexükkel együtt, majd megnézte, hogy a bevett nemzetközi besorolások mely nemzetet mennyire tartják korruptnak.

Persze felmerült, hogy talán eleve magasabb a lakosság átlagos tömege a legkorruptabb országokban, a pufókság tehát egyfajta helyi sajátosság, ezért Blavatskyy ezt is csekkolta, és nem.

Egy másik tanulmány (Michigan State University) az amerikai szenátusi választásokon indulók kilóit vetette össze az elért eredményeikkel, és ugyanezt találta: a kövérebbek rosszabbul szerepeltek. Igaz, az enyhén túlsúlyos férfiak még mindig jobban, mint az enyhén túlsúlyos nők. Az erősen elhízott jelöltek kudarca azonban már egyenlő mértékben volt garantált.

Saját stábjaik méréseiből tudjuk azt is, hogy a republikánus Chris Christie és Mike Huckabee azért indultak az esélytelenek nyugalmával az amerikai elnökjelöltségért, mert a választók túl kövérnek találták őket, amit a lustasággal és a betegségekre való hajlammal kötöttek össze.

Dagadó pénztárcák

A fenti törvényszerűségek a civil életben is aprópénzre válthatók. Egy kutatás több mint húszezer ember szakmai érvényesülését követte nyomon, nem kevesebb mint 25 éven át (Judge & Cable, 2010). Egészen hasonló előmeneteli sémákat figyeltek meg:

• A vékony nők sikeresebbek, tehát jobban keresnek, mint a ducibbak. Viszont az elhízás mértéke már mindegy, az enyhe túlsúly kábé ugyanúgy zár ki a legjobban kereső nők köréből, mint ha 200 kiló feletti valaki. 60 kilogramm körül valami örökre elvész.
• A legérdekesebb (bár nem teljesen meglepő) megfigyelés az, hogy az átlagos testalkatú férfiak a nagyon vékonyaknál és a kifejezetten kövéreknél is jobban keresnek. A diszkrét poci tehát itt nem oszt, nem szoroz, a minél vékonyabb, annál jobb elv csak a nőknél működik a munka világában.

A politikában nincsen tehát semmi különleges, pontosan ugyanolyan reflexek mentén ítélnek meg valakit, mint egy állásinterjún.

A végén még kiderül, hogy a politikusok is csak emberek.