Ahogyan a gének a biológiai létezés alapegységei, úgy a mémek a társadalmi létünk legkisebb értelmes alkotóelemei – legalábbis a ma nyolcvanéves Richard Dawkins etológus szerint. És ha jobban megfigyeljük, az emberi civilizáció történetének egésze efféle mintázatok csökönyös ismétlődéséből és örökös küzdelméből áll össze. Kreatív ötleteink és privát valóságértelmezéseink olykor csak a túlélésért küzdenek, máskor viszont egyenesen világuralomra törnek.

Amiként a tréfás internetes mémek, úgy a kulturális mémek is utánzásokon és ismétlődéseken keresztül terjednek (innen ered maga a szó is, lásd még: mímelni), a szerzőség legtöbbször a homályba vész örökre, meg nem is fontos. Sőt egyazon ötletnek számtalan variációja születik, és rögtön el is kezdődik a harc az érvényesülésért. És ahogyan a netes vizuálbolondériák esetében is: egyes mémek csak egy szűk csoportnál találnak be, míg másokat hatalmas tömegek vesznek át élvezettel.

És itt lépjünk is el véglegesen az online világ bohókás, képes felirataitól, hiszen a Dawkins-féle mémfogalom sokkal több ennél. Az emberi elme minden maradandóbb szüleményének hatástörténetét kívánja leírni, pontosabban e folyamatok törvényszerűségeit.

És áthagyományozzuk az utódainkra is. 

Mém lehet egy népdal, egy szabástípus, bármi, amiben sokan értéket vagy praktikus hasznot látnak. A stílusok és a műfajok is mémek, de a közhelyek és a tabuk is: ismételgetjük őket, mert úgy szokás, anélkül, hogy bármiféle tevékeny közünk is volna a keletkezésükhöz. A közösségi szimbólumok és a politikai jelszavak is mémek. Ahogyan a gúnynév vagy az eposzi jelző is klasszikus mém: azzal az igénnyel szegül a személynév mellé, hogy továbbörökítse, mit is kellene gondolnunk egy adott személy fontosságáról, vagy hogy sulykolja az ő konkrét megítélését – anélkül, hogy személyes energiabefektetést igényelne.

Merthogy a mém kényelmi dolog is. 

És főleg: önző. Hiszen a mémek ugyan rajtunk keresztül terjednek tovább, de nem mi vagyunk a fontosak. Az emberek jönnek-mennek a történelemben, a mémek viszont maradnak. Túlélnek minket. Már ha sikeresek. A legalattomosabb mémek akár generációkon keresztül is képesek lappangani, ilyenkor keveseket mozgatnak meg, ám egyszer csak ismét terjedni kezdenek, újult erővel. Mert a mémek soha nem adják fel, hajtja őket az élni akarás. Egyetlen céljuk, hogy – Dawkins szavaival szólva – túlpropagálják egymást. 

A gondolatok dzsungeltörvénye

Dawkins szerint a tanult valóságértelmezési hagyományok, gondolkodásmódbeli reflexek és viselkedésminták fenti tulajdonságai annak bizonyságai, hogy

Persze akár a vírus vagy a baktérium kategóriája is eszünkbe juthatna ugyanerről, csak ott már több volna a negatív felhang (még ha vannak úgynevezett „jó baktériumok” is). De annyi bizonyos, hogy a mémek fertőzőek.  

S ahogyan az élővilágban történik, a mémek is érvényesülési cselek sokaságával próbálnak életben maradni.

• Folyvást sokszorosítanák magukat, örökös készenlétben vannak.
• Újabb és újabb variánsokat produkálnak, hátha az egyikre éppen nagyobb az igény.
• Káprázatos alakváltásokra képesek, készen az állandó megújulásra s akár az önkorrekcióra is.  
• Ha kell, elrejtőznek vagy színlelnek. 
• Saját igényeik szerint változtatják az élőhelyüket, ha forró lesz a talaj, továbbállnak. 
• Amikor veszélyben érzik a létüket, egyfajta „ellenmérget” bocsátanak ki, így beavatkozva a környezeti adottságaikba, hátha végül kényelmesebb dolguk lesz. 
• És mind közül a legnagyobb trükkjük: összekapcsolódnak más mémekkel, hogy növeljék a túlélési esélyüket. Így születnek a komplex mémek vagy más néven: a mémplexek.

A mémplexek nyilvánvaló példái az irodalmi vagy történelmi kánonok, a személyi kultuszok, a tanult előítéletek, az összeesküvés-elméletek, a kulturális identitások, a politikai ideológiák és a vallások. Ha így nézzük, az emberiség kultúrtörténete tulajdonképpen mémplexek ádáz harcának históriája.    

S akár a genetikai evolúcióban: bár egyes mémplexek futótűzként lepik el a civilizációt pillanatok alatt, azért jóval több az elvetélt nekiveselkedés. Igazán sikereset alkotni nem könnyű feladat. Ezért is vannak veszélyeztetett vagy kihalás szélén álló mémek, a belterjesség pedig itt is életképtelen mutánsokat szül. Hiszen a mém elsődleges ösztöne éppen az, hogy terjedjen, és leigázza a nagyvilágot, mind nagyobb sokaságon parazitálva. 

Még akár azon az áron is, hogy konkrét hordozói, tehát a hús-vér emberek olykor belepusztulnak az adott mém fennmaradásáért folytatott küzdelembe. Bizony, a mém képes legyőzni még akár a gént is. Mert a gondolat élni akar – mindenáron és bármi áron. Aminek egyszerre következménye az emberiség történelmének minden szívderítő magaslata és ocsmány mélypontja.