A politikai jelöltválasztás talán legmegfoghatatlanabb eleme: a szimpátia. A pártok boszorkánykonyháiban elképzelt helyzetekkel, gondolati játékokkal szokás tesztelni, hogy valakit érdemes-e egyáltalán belökni a közéleti arénába.

Amikor a magyarországi ellenzék épp miniszterelnök-jelöltet keres, persze komoly aktualitása is van mindennek, maga a dilemma azonban sokkal régebbi és általánosabb. Mifelénk elfogadottságnak nevezik a közszereplők szimpátiafaktorát, míg az angolszász politikában egyenesen szerethetőségnek (likeability). A szerethetőség marketingtechnikákkal tudatosan növelhető – de csak bizonyos határokon belül. Mert van, akiről semmi rosszat nem hiszünk el, másról meg bármit. Nincs benne logika.

Az alaphelyzet az, hogy minden politikus, a választók gyakorlatilag mindegyike számára: vadidegen. Mégis a szimpátiánkról kellene biztosítanunk valamelyiket – ami ilyen feltételek mellett bizony nem csekély kihívás. Ráadásul a rokonszenv rendkívül nehezen megfogalmazható és megérthető jelenség, az emberi viselkedés egyik legnagyobb őstalánya.

A fantáziatesztek segítenek

A legrégebbi vonatkozó gondolatkísérlet 1960-ból való, egy amerikai választási plakát tette fel a kérdést Richard Nixonról:

Vennénk tőle használt autót?

Ha ebbe igazán belegondolunk, segíthet eldönteni, hogy az adott jelölt (vagy jelölt-jelölt) mennyire megbízható. Hogy sanszos-e, hogy átver minket. Például azzal, hogy valójában nem is annyi éves a kocsi, mint mondja. Vagy nem is annyit futott, mint állítja. Továbbá lopott. És a rejtett hibák mindegyikéről sem számolt be nekünk. Hiszen a szélhámosok ritkán szimpatikusak.

A jelöltkiválasztáson gondolkodó pártstratégák munkáját ugyanúgy segíti ez a bő hetven éves fiktív kérdés, mint a választókat a későbbi mérlegelésben. Ma is gyakran halljuk politikai elemzőktől szerte a világban, Magyarországon is.

Megemlítendő, hogy a simlis autókereskedőket kiszűrni hivatott gondolati játékot egy rövid ideig próbálták lecserélni az „elfogadnád-e beugró bébicsősznek?” keresztkérdésével. Tegyük fel, hogy munkába készülünk, mindjárt jönnie kellene a bébiszitternek, aki a gyermekünkre vigyáz. Csöngetnek, de egy ismeretlen arc köszön be. Ma ő jött, mert a szokásos segítőnk, akit ismerünk és akiben megbízunk, lebetegedett. Nyugodtan indulnánk munkába vajon?

E fantáziateszt azonban túlontúl specifikusnak bizonyult: sokan nem is álmodhatnak bébiszitterről, így nehezen tudják beleélni magukat a vázolt helyzetbe. Ráadásul idősebb férfiak esetében (márpedig sok politikus bizony ilyen), eleve különös is az ötlet, hogy órabérben jönnének babázni. Valamint túl hirtelen ugrásnak tűnik az is, hogy rögtön a gyerekeinket bízzuk egy idegenre.

Sörre nem, de grillezni akár

Az elmúlt két évtizedben egy újabb mentálmóka viszont már sikerrel kezdi kiszorítani a használt autósat. Egy kedélyes kertvárosban élünk, egyszer csak kopogtatnak. Az új szomszéd az, most költözött be, néhány házzal odébb. Udvariassági barbecue-partit rendez, hogy köszöntse a friss szomszédságot. Minket is invitál. Bólintanánk vajon, vagy inkább kimozognánk magunkat az eseményből?

Fontos, hogy nem sörözésre hívnak minket kettesben, ott már jóval nagyobb a dilemma, hiszen barátkoznunk kellene, ami komolyabb döntés. Ez csak egy kiscsoportos szabadidős program, ahol legrosszabb esetben műmosolyogtunk egy jót – némi potyakajáért cserébe.

Az efféle fantáziatesztek abból a felismerésből indulnak ki, hogy kár túlmisztifikálni a demokratikus politikát, és benne a politikusokat. Nem kiérlelt ideológiák, részletgazdag pártprogramok vagy választói nemzetstratégiák versengnek egymással, hanem elsősorban: esetleges (tehát irracionális) emberi szimpátiák. 200 ezer éves evolúciós riasztóreflexeink ugyanis erősebbek, mint a legfeljebb pár évtizedes világnézeti mantráink.

Erősebbek, tehát igazabbak is? Egyáltalán nem biztos. Mint írtuk, a szimpátia jelensége különösen titokzatos. Egy biztos, ismeretlen emberek esetében kizárólag felszínes jellemzőkön tud alapulni. 

A testarányokon, a megjelenésen, a hanghordozáson, az öltözködésen, a mozdulatokon, a mimikákon. És ahogyan az immunrendszerünk is olykor egy banális rovarcsípésre fulladásos halállal reagál, egy előrehaladott daganatot pedig fájdalommentesen hord ki, az ember zsigeri riasztószervei a társadalmi kapcsolatokban sem tökéletesek. De nincs másunk.

A grillpartis sármmal szokás magyarázni például George W. Bush 2001-es amerikai elnöki győzelmét. Kihívója, Al Gore a többség szerint okosabb és műveltebb is volt, viszont az ifjabbik Bush tűnt kedvesebb fickónak. Ahogyan legutóbb meg Joe Biden. Az ő hevenyészett kerti mulatságára inkább átmentek volna a szavazók. (Az elképzelt grillezés komoly előnye, hogy válaszunkat nem befolyásolja a viszonyunk a kocsivásárláshoz. Hiszen lakni mindenki lakik valahol, szomszédai mindenkinek vannak.)

Mindez nem azt jelenti, hogy mindig az nyer a választásokon, aki a legszimpatikusabb. Ő volna az, akivel a legtöbben haverilag iszogatnának is akár – ám a politika csupán kerti kolbászsütögetés. Ahol annak vannak jobb esélyei, aki a legtöbbek számára legalább egy kicsit szimpatikus. Akinek – ha már úgyis egy környéken kell élnünk vele – ismeretlenként is elfogadnánk a meghívását egy sarki grillezésre. Legalább is egyszer biztosan.