Legutóbb a színek pszichológiájával foglalkozott az agitPOP, merthogy a reklámelméleti szakirodalom szerint a színeknek központi szerepük van abban, hogy miként reagálunk egy-egy márkára. Következzék most a honi belpolitika színe s java!

A jelenleg parlamenti küszöb felett mért hazai politikai formációk mindegyike újragondolta már pártlogóját, volt, amelyik többször is. 

A színvilágok változásainak elemzéséhez idézzük fel címszavakban újra, hogy a mifelénk használt közéleti színekhez milyen jelentést is társít a nyugati marketingtudomány:

• a piros impulzív, mert primer érzelmeket provokál;
• a középkék megbízhatóságot sugall, az égszínkék emberközeliséget;
• a zöld megnyugtat ugyan, de könnyen unalmassá válik, ha túl mély;
• a fehér a modernitás, a jövő színe, ha a grafikai dizájn egyébként minőségi;
• a módjával használt citromsárga hívogató lehet;
• a narancssárga energizál;
• a lila/bíbor pedig az előkelőség vizuális kódja.

Árulkodó árnyalatok

A Fidesz emblémájában a mesteri mozgósító és a stabil társadalmi vízió kettősének közkeletű toposza tökéletesen harmonizál a narancssárga (=dinamizmus) alapon fehér feliratos (=jövőkép) logóval – amely a narancssárga alapon kék feliratos ősverziót váltotta fel. Az árnyalatok olykor ingadoztak, a betűtípus viszont a generációs párti státuszból kinőve következetesen felnőttesebbé vált.

Aktuális fejlemény, hogy a Fidesz egyedüliként reagált direkt módon a járványhelyzetre vizuális arculatában (#vigyázzunkegymásra-változat az online térben), megerősítve az elemzői közhely érvényességét: leginkább ők hajlamosak uralni a pillanatot. Persze ha a Facebookot „fiatalos” felületnek tekintjük, akkor mindez értékelhető a felnövekvő generációk felé való nyitás újabb elemeként is.

Az MSZP identitásválsága nemcsak a támogatottságában jelenik meg, hanem tanulságos módon a logójában is. A fehér alapon zöld (egy nagyon rövid ideig: szürke) felirat, vörös négyzet és szegfű (zöld szárral), vagyis

A nemzeti lobogónkról ismert árnyalatú zöld azonban – sok párt pechjére – pont annyira mély, hogy azt a reklámpszichológia már a könnyen megunható kategóriába sorolja. (Nem lehet nem észrevenni, hogy a zöld színre logót építő pártok gyakorlatilag mindegyike vagy eltűnt már a magyar politikai életből, vagy törpepárti létre lett kárhoztatva: MDF, MIÉP, LMP, PM/Párbeszéd.)

A nosztalgikus folyamatosság és teljes megújulás közti vizuális kötéltánc eredménye lett a mostani, piros alapon fehér logó – amely a tettrekészség (=piros) és innováció (=fehér) kettősét hivatott jelölni, egyben az ortodox baloldalisághoz való visszatérés színszimbolikai ígéretét is hordozza talán. (A radikálisan baloldali görög Sziríza tavaly szeptemberben megújult emblémája egyébként szinte pontosan ugyanezzel a színkombinációval operál.)

A folytonosságot jelképező szegfű viszont hol megjelenik a logóban, hol elmarad, és csupán a kisbetűvel szedett pártnév virít fehérrel a piros keretben. Vagy pirossal a fehér keretben. Mintha maguk az alkotók sem tudnák eldönteni, hogy akkor most mi is legyen pontosan.

A Jobbik is folyamatosan küzd az unalomzöld turáni átkával. Nemzeti radikálisokként persze a többieknél nehezebb dolguk volt a magyar zászló színeinek elhagyásával. A középpártosodás jegyében mindenesetre a kettős keresztjükből részleges hashtag lett, a zászlózöld szín pedig egy dinamikusabb, élénkebb (értsd: reklámpszichológiailag kevésbé unalmas) árnyalatba úszik át.

Ám vannak arra utaló jelek, hogy ez még mindig csupán félmegoldás: egyre gyakrabban használják ugyanis a trikolórt teljesen elhagyó türkiz logót (és hátteret), amely a megnyugtató (=zöld) és a megbízható (=kék) tónusok, illetve asszociációk keveréke. Egyben némiképp a Balaton vizének ismerős színét idézi. Egy biztos, jelenleg mozgásban, változóban vannak arculatilag is.

A DK első, mozaikos logója jó példája annak, hogy a fehér szín nem minden esetben kommunikál letisztultságot. Szerencsére váltottak (kétféle zöld is volt az első verzióban), és bár aktuális, „gitárpengetős” emblémájuk formavilága erősen emlékeztet a Magyar Rádió egykori címerére, a színhasználat átgondoltnak tűnik. A finoman adagolt sárga és a kétféle kék barátságos (=sárga, égszínkék) és megbízható (=középkék) hangulatot kommunikál.

A sötét magenta szín (=előkelőség) diszkrét megjelenése egyrészt harmonizál a „Legeurópaibb párt” jelmondatával, másrészt akár arra is utalhat, hogy e pártalakulat egy volt miniszterelnök köré épül, ami bizony nem átlagos dolog.

És ha már a bíborlila árnyalatainál tartunk, a Momentum e szín egyik árnyalatáról váltott egy másik árnyalatára, ami az exkluzivitás hangsúlyozására alkalmas lehet ugyan, de a szélesebb tömegek azonosulását gátolhatja is. A túltolt lila ugyanis mindig valamelyest felvágós hangulatú.

Vannak-e trendek?

Három biztosan, ha alaposan végignézzük a vizuális átváltozásokat.

• Mindenekelőtt – nemzeti lobogó ide vagy oda – a sikeresebb pártjaink testületileg szabadulnának a zöldtől. Ami egybecseng a marketingtudomány vonatkozó megfigyeléseivel: ez talán a legkevésbé szerencsés szín, már ha lelkes hívek bevonzásában utazik az ember.
• A királylila luxusárnyalatai meglepő mértékben vannak felülreprezentálva a hagyományosan baloldalhoz sorolt pártok emblémáiban. A Momentum bőséggel használja, a DK csak mutatóba, de a Párbeszéd logójában is központi helyet kap. Talán a neoliberális ármány grafikus lelepleződése mindez.
• A modernitást kifejezni hivatott, fehérrel szedett pártnevek megszaporodása pedig a jövőért folytatott tülekedést mutatja. Szabályos logólicit megy azért, hogy kiérlelt víziókkal telinek láttassák magukat közéleti alakulataink.

Nos, jövőre úgyis kiderül, hogy mit hoz a jövő.