Csúnyán beszélni nem szép dolog, viszont gyakran nagyon hasznos. Tömeglélektani mélyfúrás a káromkodás közéleti káráról és hasznáról. Csak a tanulságokat nem érdemes kisípolni.

Amikor kalapáccsal véletlenül ráverünk az ujjunkra, megindul a szitkozódáscunami. Ez persze inkább önmagunknak szól, esetleg annak a fránya kalapácsnak. Szellemes pszichológiai kísérlet (Stephens, Atkins, Kingston 2009) igazolta egyébként, hogy a válogatott barkácsátkok igenis növelik az egyén fájdalomtűrését: akik kedvükre káromkodhattak, miközben a kezüket jeges vízbe mártották, közel ötven százalékkal tovább bírták a kiképzést, mint akiknek ugyanez tilos volt.

A társas térben kezdődnek a problémák, a közönséges beszéd ugyanis illetlenségnek számít, tabu. A hallgatóság tehát szankcionálhat érte. Megrovó tekintettel, rögtönzött illemórával, de akár teljes kiközösítéssel is.

Mindezek fényében különösen érdekes fejlemény, hogy a politikai beszéd világszerte egyre inkább keresetlen tónusú.

• Donald Trump Shithole countries/sz*rfészek országok szintagmájától
• Angela Merkel hetyke grosen Shitstorm eingebracht/komoly sz*rvihart okozott fordulatán át
• a honi Orbán egy g*ci toposzig (copyright: Simicska Lajos).

A bővebb példatártól ezennel eltekintünk.

Elszólás vagy stratégia?

A politikai kommunikáció leíró elemzése felől nézve az altesti trágárság csupán egy újabb metaforikus mód, amellyel a közszereplők érzékletesebbé, átélhetőbbé próbálják tenni közlendőjüket. Ennyiben nem különbözik a sportos drukkerbeszédtől vagy a katonai áthallások világától.

Kérdés, vajon mennyire célszerű éppen így szólni a közhöz.

Olasz szociálpszichológusok (Cavazza és Guidetti) 2014-ben azt vizsgálták, hogy a politikusi káromkodás miként hat a választókra. Azt találták, hogy a trágár (főként férfi) politikusokat közvetlenebbnek értékelte a közönség, és a személyükkel kapcsolatos általános benyomások is némiképp javultak a csúnya szavaktól. Egy amerikai tanulmány (Scherer, 2006) ugyanezt találta.

E szimpátiahatás még annak ellenére is megfigyelhető volt, hogy ugyanezen válaszolók úgy gondolták, a közvetíteni óhajtott politikai üzenet meggyőző erejéből valamicskét levont az illetlen nyelvhasználat.

Mint annyi más esetében, az emberek tehát itt is másra mondják azt, hogy szeretik, mint amire a valóságban érdeklődéssel reagálnak.

Ennek egyik lehetséges okáról már egy másik kutatás (Kristin L. Jay, Timothy B. Jay, 2015) mesél nekünk. Amerikai pszichológusok azt találták, hogy a többet káromkodók szókincse nagyobb, mint a tabusított szavakat ritkábban használóké, tehát jó eséllyel már eleve is értelmesebbnek találják őket.

Közéletileg a legérdekesebb felismerés (Feldman, Lian, Kosinski, 2017) viszont az, hogy a szabadabb szájú beszélőket őszintébbnek, spontánabbnak és megbízhatóbbnak tartják az emberek, hiszen ők legalább nem félnek mindenki előtt nyilvánvalóvá tenni aktuális érzelmeiket. Impulzív stílusukból következően az a vélelem keletkezik róluk, hogy valószínűleg hazugságra is ritkábban vetemednek.

Ugyanezen logika alapján még a közös célokat is gyorsabb elérni vulgáris csoportközegben (Baruch, 2017), mert a cenzúramentes őszinteség alaphangja képes csak igazán összekovácsolni egy közösséget.

Persze sokan az egészet az internetes kommentfalakra fogják, mondván, annyira elterjedt az alpáriság a politikai kibervitákban, hogy a többség immár a normalitás részének tekinti – ami egyrészt sajnálatos, másrészt kizárólag a korszellemből ered. Arra pedig még a megengedőbb kutatók is figyelmeztetnek (Benjamin K. Bergen kognitív nyelvész például), hogy a személy- és csoportközi feszültségeket fokozhatja, ha a káromkodás becsmérlő jellegű és konkrét személy(ek)re irányul.

A dilemma adott, a választ az olvasókra bízzuk.