Diplomabotrány, elszabadult infláció, sporadikus zsidózás. Minden jelentősebb szervezet életében eljön a pillanat, amikor a nyilvánosság nyomása alá kerül, és ujjal mutogatnak rá.

Annyira azért nem kell megijedni, mindössze ötféle módon lehet arra reagálni, amikor a publikum támadásba lendül a helyi vagy országos kormányzat, egy intézmény vagy NGO, egy párt(politikus) vagy cég ellen. A közéleti arculatmentés apostola, William L. Benoit 1995-ben rendszerezte máig érvényes módon e technikákat Accounts, excuses, and apologies című könyvében.

1. „Határozottan visszautasítjuk a vádakat.”
   
   Ez tiszta sor: nem történt semmi, vagy történt, de nem mi voltunk. (A tetemes szakirodalom szerint tényleg nem érdemes ezt használni, ha sárosak vagyunk, mert az igazság szinte mindig kiderül, ráadásul gyorsan.)
2. „Nem tehetünk róla, mi is áldozatok vagyunk.”
   
   Ez a felelősség bagatellizálása. Mi is csak belekeveredtünk az egészbe, korábban minden tőlünk telhetőt megtettünk, vagy bizonyos információkról mi is csak most értesültünk. Nemritkán egy bűnbak is előkerül.
3. „Nincs is akkora baj, mint elsőre látszik.”
   
   Ez az ügy bagatellizálása. Saját érdemeink és eredményeink hangsúlyozásával, a történtek másfajta, ránk nézvést hízelgőbb kontextusba helyezésével, a minket támadók hiteltelenítésével, az esetleges károsultak gyors kompenzálásával.
4. „Hibáztunk, de tanultunk belőle.”
   
   Ez a tanulékony beismerés. Már a jövőre fókuszálunk, megfogadjuk, hogy mindent megteszünk, hogy megelőzzük a hasonló eseteket.
5. „Nincs mentségünk, elnézést kérünk.”
   
   Ez a teljes beismerés, a megszégyenült elvánszorgás pillanata. A totális megsemmisülésé, ahol egyetlen esélyünk, hogy esedezünk a nyilvánosság bocsánatáért. Néha bejön, néha nem. Inkább nem.

A gyakorlat persze bonyolultabb

A felsorolt technikák nem zárják ki egymást, egészen nyugodtan halmozhatók is. Az igazán profik a kettes, hármas és négyes verziók közül legalább kettőt kombinálnak – végszükség esetén játékba hozva az ötöst is. Az elmúlt napok közéleti botrányaira adott reakciókban ez pontosan meg is figyelhető.

Egy hete az MSZP kizárta soraiból Bangóné Borbély Ildikót, mert a képviselő diplomát hazudott magának. A párt indoklása szerint „Bangóné Borbély Ildikó az iskolai végzettségével kapcsolatban megtévesztette a közvéleményt és a Magyar Szocialista Párt közösségét, így politikai útjaik elválnak egymástól”. Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelölt ehhez még hozzátette, hogy az ellenzéki oldalon nem lehet kettős mérce.

Ismerős? Mi is csak most tudtuk meg; tanulékony beismerés; megszégyenült elvánszorgás – a kettes, négyes és ötös pontok elegyítésének szép példája ez.

Néhány napja Orbán Viktor miniszterelnököt a rekordmagas inflációról kérdezték. Válaszában úgy fogalmazott, hogy „a világgazdaság belépett egy magas inflációjú korszakba, (...) tehát valakinek itt föl kell lépni új szereplőként, hogy a dolgok visszakerüljenek a normális kerékvágásba”. Hozzátéve, hogy az elhibázott uniós klímapolitika verte fel az árakat, az ellenzékről szólva pedig azt mondta, hogy „ezen a szinten nem lehet komolyan beszélni” – mármint az ellenzékén.

Szedjük össze ebben is a fenti bűvös ötös elemeit! Bűnbak (uniós klímapolitika), hízelgőbb kontextus (az egész világon magas az infláció), kritikusok hiteltelenítése (az ellenzék komolytalan), gyors kompenzálás (hatósági árstop). Valósággal csúcsra lett járatva itt Benoit második és harmadik technikája. 

Márki-Zay Péter is magyarázkodásra, azaz válságkommunikációra kényszerült egy hete, miután a Fidesz zsidó származású tagjairól beszélt, egyébként a maga módján elismerőleg. Mindenesetre nem úszta meg az antiszemita jelzőt, amire úgy válaszolt, hogy egy nyilvánvalóan fideszes hazudozó próbálta őt antiszemitának beállítani, a szavait pedig kiforgatták. A bíráló hiteltelenítése és egy hízelgőbb szövegkörnyezet keresése – Benoit harmadik választípusának iskolapéldája ez.

De akár az apolitikus szférából is hozhatunk egy egészen friss példát. Egy hete félbeszakadt a gimnáziumi felvételi egy alapítványi iskolában, mert az ellenőrök szabálytalanságokat észleltek. Az iskola közleménye sebesen elismerte, hogy részükről nem felelt meg minden az előírásoknak, az intézmény elnézést kért a hibáért, vizsgálatot indított, hogy hasonló eset a jövőben ne történhessen meg, és pótnapot jelölt ki a diákok számára. Ha négyes erősségű rezgéseket észlelünk a Benoit-skálán, az egyáltalán nem a véletlen műve.

De miért nem csak kétféle válasz van?

Persze-persze, bájos volna olyan világban élni, ahol a közélet szereplői cáfolják, ami nem igaz, vagy elismerik, amikor rossz fát tettek a tűzre. De a valóság ennél azért bonyolultabb. Például azért is, mert egyazon tettnek ténylegesen többféle érvényes olvasata lehetséges. Másrészt mert az arculat-helyreállítás gyakorlati célja mindig az, hogy a krízis előtti hírnevet állítsuk vissza. Vagyis azt a szintet, ahányan egy botrány előtt szimpatikusnak találtak minket.

Egyszerű matek ez: ha egy beismerés nagyobb praktikus kárral járna, mint a mismásolás, ugyan miért tenné azt bárki is?

Társadalmi nyomás persze ettől függetlenül még lehetne a gyors és világos beszédre, de nincsen. Ami viszont már nem a politikusokról, hanem a választóikról mesél.