Mindig nagy vihart kavar, amikor gyengélkedik a gazdaság. Csak a helyes diagnózis ismeretében lehet orvosolni a problémákat, például tőkeinjekcióval.  Különben a Nyugatnak bealkonyul. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy mennyire lassan gyógyuló seb a Trianon-trauma. Némely pártnak pedig komplett vérfrissítés kellene ahhoz, hogy földindulásszerű győzelemben reménykedhessen. Hát nem beteg világ ez?

A közügyek bonyolultak, mégis rengetegen szeretnek politikáról beszél(get)ni – minél egyszerűbben, annál jobb. De hogyan lehetséges ennyire összetett dolgokról ennyiféle embernek ilyen kényelmesen társalognia? Csakis átvitt értelemben, szemléletes szóképeket használva. Amihez igencsak kapóra jönnek a természettel kapcsolatos vagy a biológiából kölcsönvett kifejezések. Mert azokhoz már mindenkinek van valamiféle közvetlen és személyes viszonya.

A politikusok persze pontosan tudják ezt, ezért ők maguk is előszeretettel használnak természeti/biológiai metaforákat. Elárasztotta a piacot a kriptovaluta, maga alá temette a korrupció, a botrány komoly nemzetközi hullámokat vert, kitört az arab tavasz, ezer sebből vérzik az ellenfél programja – és hasonlók.

Az egyszerűség szezonja 

Hans-Wolf Jäger, a modern politikai nyelv jeles német kutatója szerint a 19. század elején, a tömegdemokráciák születésekor egyre többen kezdtek el részt venni a politikában, és szólni kellett hozzájuk valahogy, a kevésbé iskolázottakhoz is. A szemléltetésnek tehát minden korábbinál banálisabbnak kellett lennie. És ugyan mi lehetne evidensebb bárki számára, mint a mindenkit ugyanúgy körülvevő világ vagy a saját testi folyamatai.

Ami a legérdekesebb talán: a természet évszázadokon át egyöntetűen pozitív felhanggal bírt a nyugati gondolkodásban, általános csodálat tárgya volt. A biologizáló beszéd a 20. század náci Németországában azonban a becsmérlés fő eszközévé vált, valóságos retorikai fegyverré: mindenki hirtelen egészséges vagy beteg lett, tiszta fajú/vérvonalú vagy korcs/élősködő. Wilhelm Köller német nyelvésznek szokás tulajdonítani e korszakos megfigyelést.  

Az egészséges–beteg, természetes–természetellenes, ember–állat ellentétpárok pontosan annyira képesek felkorbácsolni a legextrémebb társadalmi érzelmeket mind a mai napig, mint a háborús/katonai beszédmód, és legalább annyira átélhetők az átlagember számára, mint a sport világát mímelő politikai drukkerbeszédek.

Körülmények ködébe vész a szándék

Persze egyáltalán nem törvényszerű, hogy a természetmetaforák rögtön dehumanizáló beszédbe csapjanak át. Vannak jóval ártalmatlanabb formái is, a magyar közéletben is rendre találunk belőlük. 

Márki-Zay Péter az előválasztási kampányban például ígéretcunaminak minősítette az ellenzéki terveket. Mert milyen is egy cunami? Feltartóztathatatlanul tör ránk, és kérlelhetetlenül pusztít. 

Orbán Viktor szerint pedig keleti szél fúj egy ideje már a világgazdaságban, arrafelé érdemes tehát tekintetünket fordítanunk. Vagyis változik a széljárás, amiről mi nem tehetünk, mindenesetre bölcsebb, ha gyorsan alkalmazkodunk hozzá.

Talán már kézenfekvő is, hogy mi a probléma ezekkel a fogalmazásmódokkal. A társadalmi valóságban ritkán adódnak csak úgy a dolgok, ott leginkább csinálják azokat. Szándékok, döntések, tettek vannak, amelyek konkrét emberekhez, csoportokhoz köthetők. Ezért ha természeti/biológiai beszédet hallunk a politikában, ahol valamiféle, nálunknál sokkalta hatalmasabb láthatatlan őserőt emlegetnek választott képviselőink, általában indokolt gyanakodnunk. 

Úgy is mondhatnánk, hogy teljesen természetes.