Miközben a fél nyugati világ főként azzal volt elfoglalva, hogy az orosz elnök monstre hosszúságú dohányzóasztala vajon tényleg a diplomáciai alázás muris lakberendezési tereptárgya-e, a kommunikációs erőviszonyok beállításának egy sokkal kiterjedtebb játszmája zajlik már hónapok óta.

Az ukrán kormány nyugati nyomásra agresszorként lép fel saját népével szemben, amiben a NATO is segíti, az Egyesült Államok még vegyi fegyverek bevetését is tervezi, tombol helyben a nácizmus, gőzerővel zajlik a nukleáris fegyverkezés és az etnikai alapú népirtás, és persze a Nyugatnak esze ágában sem volt soha békésen rendezni a helyzetet – ezek a legfontosabb tételmondatai az orosz államapparátus hónapok óta folyó dezinformációs kampányának az orosz–ukrán helyzettel kapcsolatban.

A hivatalos állami „tájékoztatás” mellett effélékkel házalnak helyi és nemzetközi propagandakiadványok százai, a feladatra célzottan kiképzett online trollok tízezrei. Ebben a sumák beszédmódban a katonai invázió demilitarizálás, a teljes körű bombázás pedig békefenntartás.

A Szovjetunió még a hatvanas években fejlesztette majdhogynem tökélyre dezinformációs gépezetét, amelynek belső működéséről legátfogóbban Ladislav Bittman 1983-as könyvéből (The KGB and Soviet Disinformation: An Insider's View) értesülhetett a nagyvilág. Bittman a csehszlovák titkosszolgálat félretájékoztatási divíziójának helyettes vezetője volt, máig érvényes összefoglalója szerint a dezinformációs kampányok legfontosabb jellemzői, hogy:

• a megtévesztés tudatos szándékával születnek;
• minden esetben állami szinten szervezik őket, főként a titkosszolgálatok;
• egy-két tényleges valóságelemet tartalmaznak, hogy azért valamelyest hihetők legyenek;
• párhuzamosan több, egymásnak akár teljesen ellentmondó verzió is fut;
• a helyi lakosság és főként a nemzetközi közvélemény reakcióit próbálják manipulálni.

Szennyezni a hírfolyamot

Egy kommunikációs kampány célja általában ugyebár az, hogy a hallgatóság elfogadja a sulykolt üzenetet. Nem így a dezinformációs kampányé! A kakofónia lényege a zűrzavar, amelyben a tényleges valóság is csupán egyike a lehetséges olvasatoknak, ami elbizonytalanít mindenkit a gyors cselekvésben.

A dezinformációs propaganda katonai hadviselés esetén nem csupán kísérődallam, hanem a haditerv középponti eleme. Szabadon engedik a fenti elvek mentén alaposan kifundált valóságértelmezéseket, hátha néhány megtapad, ha csak egy rövidke időre is. És amíg ezeket csócsálják a nyugati elemzők és állampolgárok egymással is vitatkozó csoportjai, jakuzziba képzelve magukat, szép lassan megfőnek saját levükben.

Amint történt ez a krími félsziget 2014-es orosz megszállásakor is, ahol függetlenségi törekvések organikus beéréseként adták el a világnak a jogellenes annektálást. Amit ugyan a nyugati döntéshozók egyetlen pillanatig sem hittek el, de akkorra már megtörtént. Miközben rengetegen elbizonytalanodtak, hogy egyáltalán megismerhető-e valaha is a teljes igazság bármivel kapcsolatban, amit Oroszország tesz.

Putyin célja pontosan ez volt, és a technikát sem könyvben olvasta. 16 éven át volt a KGB ügynöke, egészen az alezredesi rangig vitte, 1998-ban pedig az orosz belbiztonsági szolgálat (FSZB) igazgatója lett.

Az már 2022 fordulóján pontosan látszott, hogy a nyugati elit próbált tanulni a krími fiaskóból, ahogy az Ukrajna fölött 2014-ben lelőtt maláj utasszállító gép szintúgy mindmáig következmények nélkül maradt esetéből is. Az amerikai külügyminisztérium már januárban figyelmeztetett az orosz–ukrán helyzettel kapcsolatos orosz dezinformációs folyamatokra, tételesen cáfolva a putyini propagandával összegyógyult helyi és nemzetközi hírszolgáltatók, valamint a világhálót ellepő trollhadseregek mantráit.

E logika mentén az orosz állami televízió (RT) német nyelvű adását már tavaly december közepén letiltotta a YouTube, januárban pedig a német hatóságok a televíziós sugárzását is megtiltották. A brit médiahatóság pont most fontolgatja ugyanezt.

Az első hatás ereje

Mindezekkel a válaszlépésekkel csupán annyi a gond, hogy bár helyesen azonosítják a probléma egyik kulcsösszetevőjét, továbbra is a történések mögött kullognak, kármentésnek, magyarázkodásnak hatnak. Miközben legerősebb hatásuk mindig a legelőször érkező valóságolvasatoknak van, hiszen első benyomást már képtelenség utólag tenni.

Ezt az Egyesült Államok is észlelte, ezért körülbelül egy héttel ezelőtt teljesen új stratégiába kezdett, hogy ellenhasson a Kreml kakofon kampányának: sokakat meglepő módon elkezdett titkosszolgálati adatokat valós időben nyilvánosságra hozni, esetenként egyenesen Joe Biden amerikai elnök által bejelentve. (Kihasználva az ún. status conferral jelenségét, hogy ti. ha személyesen ő mond valamit, az az egész világon azonnal hírnek számít.)

Az elnök eldöntött tényként beszélt a közelgő orosz támadásról, és folyamatosan tudósítottak az orosz haderő valós idejű felsorakozásáról Ukrajna határai mentén. Igazolva és illusztrálva, hogy Oroszország tényleg háborúra készül. A katonai értesülések titkos minősítésének gyakorlatilag azonnali feloldása megváltoztatta az orosz dezinformációs gépezetre adott nyugati válaszok szokásos rendjét; immáron nem az események félrevezető putyini interpretációit kell utólag cáfolgatni, hanem Putyinnak kell döntéseivel bizonyítania, hogy minden nyugati híresztelés róla csupán aljas propagandahúzás.

Így sikerült az első hatás elvének KGB-s fegyverét Oroszország ellen fordítani ebben az információs/interpretációs háborúban. Bár a tényleges háborút ezzel megelőzni nem lehetett, a definíciós csatát a fegyveres konfliktus domináns, valós idejű nemzetközi olvasatáról a Nyugat talán máris megnyerte.