Putyin ukrajnai háborúja természetesen felborzolja a kedélyeket szerte a világon, ami a pusztítás volumene és a kioltott emberéletek tömege miatt teljesen érthető is. Az indulati ködszurkálás azonban ebben a helyzetben sem vezet semmi jóra, ez tragikomédiába illő módon derült ki a minap.

Rögtön tudni lehetett, hogy forró hangulatú adás lesz. Alighogy megszólalt a két, interneten keresztül kapcsolt vendég egyike, a házigazda szóhoz jutni sem engedte, inkább rögtön belekezdett saját bekészített monológjába, melynek szellemi magaslatait lásd alant.

Na jó, nyugodjon le! A maguk gyarmatosítási politikája döntötte romba a Keletet! Ne akarjon itt kioktatni minket! Beszéljen Biden elnökkel inkább! Vagy ha tényleg annyira fontosak magának az ukránok, McAdams úr, akkor ne csak magyarázzon, hanem menjen harcolni is értük!

A lehurrogott fél próbált ugyan válaszolni valamit, de a nagy hangzavar nem igazán tett jót a párbeszéd esélyének. Ezen a ponton megszólalt a másik vendég is, hogy nem igazán érti, miért is ordibál vele a műsorvezető, amikor még egy hangot sem szólt.

Kínos baki

Az események ekkor vettek mulatságos fordulatot.

„Nem magával ordítok, hanem McAdams úrral” – magyarázta a műsorvezető.

„Én vagyok McAdams! Én vagyok McAdams! Én vagyok McAdams! És még egyetlen szót sem szóltam” – érkezett a kijózanító válasz.

Az eset az indiai Times Now angol nyelvű televíziós csatorna vitaműsorában történt nemrég, és a Nyugattal szemben közismerten kritikus sztárriporter fakadt ki így egyik vendégére. Önmagából kikelve elmondta mindennek, mire kiderült, hogy egy neves ukrán újságírót nézett háborús héjának, név szerint Bohdan Nahaylót.

Nincs nagy rejtély: a szerkesztők véletlenül összecserélték a feliratokat a két meghívott kameraképe alatt, a „moderátor” pedig lendületből benézte a helyzetet. Erre a tényre végül éppen az hívta fel a figyelmet élő adásban (a pacifista Daniel McAdams), akivel a műsorvezető eredetileg hepciáskodni szeretett volna – pusztán azért, mert történetesen amerikai.

Nem mellesleg olyan amerikai, aki emberemlékezet óta konzekvensen bírálja az Egyesült Államok szuperhatalmi ambícióit.

Az „újságírót” egyébként Rahul Shivshankarnak hívják, akinek lyukra futása internetes mém lett sebesen, milliók látták már világszerte. Annyiban hálásak lehetünk neki, hogy legalább minimális derűt sikerült csempésznie egy szörnyű világpolitikai tragédiába.

Szektalogika, ködszurkálás

Sokan sokféle tanulságot vontak már le e muris médiatörténeti közjátékból. A legkézenfekvőbb, hogy az értelmetlen öldöklés még a bámészkodók idegeinek sem tesz jót. Mások a riporter alapvető szakmai alkalmasságát kérdőjelezték meg. A hevesebbek pedig egyenesen a főáramú indiai zsurnalizmus állapotáról adtak általános és lesújtó verdiktet – ami akár igaz is lehet, de lássuk be, számunkra itt és most kevéssé érdekes.

Az viszont már fontosabb, hogy bár az eset messze történt, mégis kényelmetlenül ismerős a módi: a vitapartnert minduntalan és bármi áron földbe döngölni akaró, annak tulajdonképpeni véleményére egyáltalán nem is kíváncsi közéleti szereplő (urambocsá: újságíró) figurája. Aki amikor úgymond vitatkozik, valójában csupán a saját démonait kergeti, és addig keresi az ősellenséget, amíg meg nem találja. Gyakorlatilag bármikor, bárhol és bárkiben.

Az efféle árnyékbokszolás jelenségét és folyamatát a pszichológia is jól ismeri:

1. Elkülönítünk magunkban minden olyan mentális tartalmat, amellyel szemben áll az önmeghatározásunk.
2. Beleképzeljük mindezt random járókelőkbe, akikben így már ellenségeket látunk.
3. Majd önérzetesen megküzdünk ezekkel a kivetített fantomképekkel.

Az pedig magára vessen, aki éppen arra járt, igazából nem is ő a fontos, hanem a düh. E bizarr párbajban csereszabatosak az ellenfelek, majdhogynem tetszőlegesen helyettesíthetők is egymással – pont ahogyan az inkriminált tévéműsorban is történt.

Vitahelyzetekben árnyékbokszolni persze még akkor sem okos taktika, ha történetesen még csak nem is vagyunk élő adásban. Legalább két okból. Egyrészt meglehetősen méltatlan eljárás az óvatlanul arra tévedőkkel szemben, mint például szegény Nahaylo és McAdams urak. Másrészt amikor egy kizárólag idegi alapon odaképzelt ellenfelet próbáluk legyőzni, az igazán megsemmisítő ütéseket valójában önmagunknak visszük be.