Az ellenzéki összefogás választási kudarcának megfejtéseivel néhány nap alatt megtelt a közélet padlása: a kormányoldal gátlástalansága, a listavezető alkati alkalmatlansága, az átélhető üzenetek hiánya, a pártszövetségen belüli világnézeti törések és szervezeti szabotázsok sora, a választók megvezethetősége – hogy csak a leggyakoribbakat említsük. De van itt ám még valami: a ritmusérzék, illetve annak végzetes hiánya.

Az angolszász politikaelmélet momentumnak nevezi azt a lélektani fordulópontot egy kampányban (még véletlenül sem tévesztendő össze az azonos nevű hazai pártalakulattal), amikor három dolog áll együtt:

• a történelmi helyzet,
• a kulcsszereplők tudata és közlendője,
• valamint egy társadalom fogadókészsége.

Vagyis jókor lenni jó helyen, a pozitív izgatottság kollektív svungja által belesodródva egy felívelési spirálba. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgot, a magyarországi ellenzéki összefogás éppen ezeket a sikerpillanatokat képtelen megteremteni immáron harmadjára. 

Elég csak megnézni a választási vereséget magyarázni próbáló megnyilatkozásokat.

Így elemez az elemzendő 

Karácsony Gergely szerint szükség lett volna valamilyen pozitív ellenzéki ígéretre, és Jámbor András szerint is sok szellemi munkát mulasztott az ellenzék. Kunhalmi Ágnes szerint szociális biztonságot és békét kellett volna ajánlani, Jakab Péter szerint a kevesebb és megfontoltabb beszéd több szavazatot hozott volna. Ungár Péter állítja, hogy a magyar ellenzéknek kevés viszonya van a tömegek mindennapi problémáihoz, Gyurcsány Ferencnek pedig meggyőződése, hogy egy baloldali jelölttel igenis győztek volna.

A tartalmi következetlenségek is számosak itt (például hogy az egyesült ellenzék nem érdeklődik az átlagemberek problémái iránt vs. egy balos jelölt tudta volna úgy igazán kifejezni a leglényegét), de ami leginkább szembeötlő, az mégis az ellenzék kreatív formaidőzítése: az esemény utáni kapcsolás.

Hogy a választások előtt is ki lehetett volna találni lelkesítő, azonosulásra késztető üzeneteket? Ha jobban belegondolunk, azért ez nem annyira ütős felismerés 12 évnyi rákészülés után.

Lépcsőházi spét

A jeles francia enciklopédista Diderot nyomán lépcsőházi gondolatnak (L'esprit de l'escalier) szokás nevezni, amikor egy fontos vagy heves helyzetből kiszabadulva, már a lépcsőn lefelé ballagva jutnak eszünkbe az igazán erős, ám akkor már tökéletesen érdektelen riposztjaink.

A politikában mindez a győzelemre predesztináló momentumteremtés vegytiszta ellentéte, a történelem után kullogás legbiztosabb receptje. Mint ahogy az ellenzék mostanság feszegetni kezdi, hogy nem fair az alaptörvény, a választási rendszer, az állami televízió, és értelmetlen talán még a parlamenti munka is. Teszik ezt saját logikájuk szerint is évtizedes késéssel, viszont cserébe legalább annál félszegebben.

Kicsit olyan ez, mintha az érettségi találkozón kérdeznénk meg tinikori szerelmünket, aki addigra háromgyermekes anyuka, és éppen a negyediket várja, hogy tulajdonképpen tetszünk-e neki. A válasz akkor már teljesen mindegy is, a pillanat rég elszállt.

A politikában az állandó diderot-i fáziskéséssel egy sokkal nagyobb baj is van még: kimondatlanul azt üzeni, hogy hatalmi pozícióban szintén csak utólag jutnának eszünkbe a remekebbnél remekebb ötletek.