2010-ben az Orbán-kormány még bankadóként és válságadóként emlegette a pénzügyi, kiskereskedelmi, távközlési és energetikai ágazatokra kivetett különadókat – ezeket három éven át szedte be az akkori gazdasági világválságra való hivatkozással. Most a háborús helyzet miatt a tőkeerős multiktól venne el 800 milliárd forintnyi extraprofitot (és minden bizonnyal meg is teszi).

Az „extraprofit″ kifejezésre persze többen rögtön a kormányzati bejelentés után ráugrottak értetlenkedve, hogy ugyan mitől is volna egy profit „extra”, és különben is: ilyen közgazdasági kategória nem is létezik.

A kisebbik gond ezekkel az észrevételekkel az, hogy a potya többletnyereségek megadóztatása rendkívüli helyzetekben (Excess Profits Tax) egy bő évszázados kormányzati húzás, a szakirodalom tehát igenis ismeri, legfeljebb nem mindenki olvasta elég alaposan a nyugati gazdaságtörténetet. Az Egyesült Államok kormánya például már az első és a második világháború idején is megadóztatta a krízis miatt keletkező vállalati többletnyereségeket.

Még ennél is nagyobb tévedés viszont, hogy a politikusi mantrák (mint ez esetben az extraprofit) a tudományos beszéd felségterületéhez tartoznának. A szaktudományos nyelv és a politikai nyelv alapvető különbsége oly kézenfekvő, hogy ideális esetben magyarázni sem kellene: a tudós elsősorban leírni, a politikus viszont elsősorban formálni próbálja a valóságot.

Új hívószó

A tevékeny politikacsinálás felől nézve az extraprofit kifejezés az úgynevezett újítási versenyek körébe tartozik. Pontosan ugyanilyen fogalmi újítás volt a Fidesz részéről a 2000-es évek elején a luxusbaloldal és bankárkormány fordulat, vagy a 2014-ben meghirdetett rezsiharc. Ilyenkor a szimbolikus politikai küzdelem azáltal kap reménybeli új lendületet, hogy egy korábban nem létező vagy csak régen/ritkán használt fordulat emelkedik kulcsszóvá.

Az extraprofit szóösszetétel bár nem teljesen új, de most került fel úgy igazán a zászló közepére.

Mert a politika még mindig elsősorban formálni kívánja a valóságot, nem leírni. Érdekek és célok mentén.

Mennyi az annyi?

Nem nehéz megjósolni, hogy a kezdeti „definíciós rácsodálkozást” a mértékkel kapcsolatos sűrű keresztkérdések fogják majd követni. Mitől számítva extra egy profit, és miért pont annyival adózik, amennyivel?

A közéleti beszéd szabályszerűségeit máig érvényes módon rendszerező Walther Dieckmann politikatudós ezt nevezi pontosítási küzdelemnek. A politikusi beszéd ugyanis mindig homályos valamelyest, a tisztázás nyomása tehát örök. Dieckmann ezzel kapcsolatban arra figyelmeztet, hogy egy kormányzat szóhasználata valójában sosem nyelvészeti kérdés, hiszen a cselekvés útját tapossa ki. Inkább egyfajta trambulin az elképzelt jövőbe.

A beszedendő különleges vállalati hozzájárulások pontos mértéke sem szakközgazdászi dilemma tehát, hanem részben önkényes, de abszolút tudatos értékválasztás. Valahogy úgy, mint a kamat és az uzsora közti különbségtétel, amelyről szintén a mindenkori parlament dönt.