Miközben nehéz belátni, hogy pusztán egy új név egészen más fénytörésbe helyezhetne egy utcát, egy megyét, egy hivatalnoki kart vagy akár egy egzotikus vírust, nagy divat lett az átkeresztelés – külföldön és belhonban egyaránt. Meglehet, nem is az átnevezettekről szól ez az egész.

Az elmúlt napok két belpolitikai mikrodrámája is váratlan újrakeresztelősdivel indult. Előbb a Fővárosi Közgyűlés döntött arról, hogy Horn Gyula exminiszterelnökről sétányt nevezzenek el a XIII. kerületben, majd egy fideszes törvényjavaslat vetette fel, hogy a kormánymegbízottakat a jövőben főispánoknak, a megyéket pedig vármegyéknek kellene hívni. Lett is mindkettőből erélyes üzengetés.

A Horn Gyula sétány tervét a kormányoldal visszafogottabb pillanataiban a volt szocialista kormányfő 1956-ban betöltött ellentmondásos szerepe miatt nem támogatta, de olyan vélemény is akadt, hogy egyenesen alkotmánysértő volna egy valamikori karhatalmistáról közterületet elnevezni ma Magyarországon. A főpolgármesteri indoklás és viszontválasz szerint azonban „a bevallott bűnöket meg lehet bocsátani”.

A főispánok és vármegyék visszahozásának javaslatát a kormánypárti támogatók a történelmi hagyományok tiszteletével és a nemzetközi példákkal próbálják éppen megérvelni, míg az ellenzék settenkedő feudalizmusról és horthysta restaurációról beszél. Egyik ügynek sem látszik még pontosan a vége, de itt és most az átkeresztelés mint harcmodor fontosabb is.

Felkapott kifejezéssel szólva emlékezetpolitikai küzdelemnek is tűnhetne akár mindez, ha nem volna egészen friss példánk is.

Rasszista a majomhimlő

Szintén néhány napja történt, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) bejelentette: átnevezik a majomhimlőt, mert előítéletes képzettársítások kiváltására alkalmas a szó. 

Mindezt az után, hogy több mint harminc nemzetközi tudós követelte a vírus megbélyegző és diszkriminatív leírásának felülbírálatát, hangsúlyozva, hogy a manapság világszerte tapasztalható eseteket nem lehet Afrikába visszavezetni. A WHO ennek szellemében arra kéri most a sajtót is, hogy az európai esetekről szóló beszámolóikat ne fekete bőrű embereket ábrázoló fotókkal illusztrálják.

A majomhimlő márpedig friss kórság, „emlékezetpolitikáról” tehát biztosan nem beszélhetünk.

Egy név és más semmi?

Kétségtelenül van a dolognak egyfajta ősi, mágikus aspektusa, ami a törzsi ráolvasásokéhoz hasonlatos. Egyes természeti népek például mindmáig úgy tartják, hogy akit lefotóztál, annak elraboltad a lelkét, amit pedig megneveztél, az valamiképpen már a tiéd.

Különös módon a modern átkeresztelési mániákkal kapcsolatban is némiképpen hasonló logikájú levezetések léteznek. Heiner Geißler német politikus híres mondása szerint például

aki a nyelvet irányítja, az a gondolatokat irányítja, aki pedig a gondolatokat irányítja, annak hatalma van az emberek felett.

Geißler egyébként régi vágású kereszténydemokrataként kezdte (Helmut Kohl főtanácsadója, sokak szerint kancellári sikereinek fő kovácsa volt), majd – éles váltással – élete utolsó évtizedeire antiglobalista szélsőbaloldali lett. A politikai meg- és átnevezésekről szóló ősigazságának érvényessége pontosan ugyanígy ível át a világnézeti barikádokon napjainkban is.