Az elmúlt hetekben sorra érkeztek a fotók a horvátországi szabadságát töltő magyar miniszterelnök egyre növekvő arcszőrzetéről, egyesek már azt találgatták, hogy a fazonváltás akár végleges is lehet. A kormányfői feladataihoz három hét után visszatérő Orbán Viktor azonban frissen borotválva vette fel ismét a munkát, aminek egészen banális az oka.

Önmagában nyilván kevéssé érdekes, hogy valamely politikusunk (legyen az akár közjogi méltóság) hogyan néz ki, vagy melyik stílushóbortoknak hódol magánemberként, ám a politikában mindennek hatása lehet. Az első nagy talány ezzel kapcsolatosan történeti: hogy van az, hogy a XIX. század államférfijai és uralkodói majdhogynem kivétel nélkül szakállasok voltak, Abraham Lincolntól Batthyány Lajosig?

A viktoriánus férfiasságideált okolhatjuk elsősorban, amelynek bizony szériatartozéka volt a szabadjára engedett arcszőrzet. A szakáll (de minimum bajusz) a korabeli vélekedés szerint nem csupán maszkulin őserőt mutatott, de még a betegségektől is megvédett. Igen, teljesen komolyan úgy gondolták, hogy az orr alatti és száj körüli szőr segít előszűrni a levegőt, így viselői kevesebb káros anyagot lélegeznek be (ne feledjük, az ipari forradalom időszakáról van szó, amikor a légszennyezés szemmel látható lett).

Voltak persze más érvek is.

• Katonaember akkoriban nem borotválkozott, hiszen a fronton nem is igen lehetett, a szakáll tehát a bátor, harcedzett alkat asszociációit ébresztette.
• Vallási logika is keveredett a dologba; sokak szerint egyenesen a kozmikus renddel ellentétes gyakorlat lett volna, ha az ember eltüntetné azt, amit Isten az arcára szánt.
• Praktikus (és némiképp paranoid) hangok szerint borbélyhoz járni amúgy is kész lutri, egyrészt télen előbb megfázna a csupasz nyakunk, másrészt egy vadidegen csak ne hadonásszon éles dolgokkal tekintélyes emberek gigája körül, mert ki tudja, hogy kiféle, miféle.

Pengeéles fordulat

A huszadik században aztán egy csapásra minden megváltozott, majdhogynem péntekről hétfőre tűntek el a szakállas nobilitások. De miért? Ez a második történeti talány e tárgykörben.

Itt is több, egymást kölcsönösen erősítő ok lehetett.

• A leggyakorlatiasabb az, hogy forgalomba került a Gillette penge, amely lehetővé tette a gyors otthoni borotválkozást. A borbélyhoz járás macerája (és veszélye) tehát elillant.
• A naponta borotvált arc lett az elvárás a hadseregben is, részben azért, hogy a gázálarcok tökéletesebben védjék a katonákat. (A cinikusabbak szerint inkább csak azért, mert a Gillette cég zseniálisan lobbizott.) A megbízhatóság és a hősiesség immáron a frontról frissen borotvált arccal hazatérő férfiakhoz asszociálódott tehát.
• Az orvostudomány egyre többet tudott meg a betegségeket terjesztő mikroorganizmusokról, így azt is, hogy nem az arcszőrrel fogjuk legyőzni őket. Ezzel párhuzamosan a bigott vallásosság is visszaszorult.

A tömegkultúrában is egyre simább lett a sármőr férfi arca, a kapitalizmus pedig szintet lépett, poszterfiúja többé már nem a szakállas nagytőkés, hanem a frissen borotvált üzletember lett. Akin mégis kusza szakáll virított, az leginkább bohém vagy csöves hippinek, esetleg kommunista bajkeverőnek vagy önjelölt szektavezérnek hatott.

A szőr úgy jött vissza, mintha menne

A harmadik talány már jelen idejű: a hétköznapi férfiaknál az arcszőr visszatért, kinél szimpla kényelmességből, kinél divatból (a hipszterektől a kockákig), ám a nyugati politikában továbbra sem tolonganak a szakállas országvezetők és népvezérek, sőt. Pedig időközben még a mainstream üzleti világban is elfogadottá vált a kecske- és teljes szakáll (két apró kitétellel: a bajusz nem lóghat rá a felső ajakra, és a teljes szakállnak kétujjnyival az ádámcsutka fölött véget kell érnie).

Valamiért minden és mindenki enyhül, csak a politika nem. Erre is több megfejtés létezik. Az első szerint akire nem kell szavazni, mert kinevezték (hivatalvezető, miniszter, uralkodó), az nyugodtan lehet szakállas a közéletben is, nem tétel. Ez intuitíve is igaznak tűnik, de semmit nem mesél az okokról.

A második szerint a női szavazók a ludasak; amióta nekik is szól a politika, a férfi politikusoknak érzékenyebbeknek kell tűnniük a megjelenésükben is, amit nem segít a macsó szőrzet. A harmadik hipotézis szerint a férfi szavazók többsége ma nem szakállas, így eleve irreális elvárás, hogy pont egy szakállas férfival azonosuljanak tömegesen. A negyedik szerint nem is a nemekről van itt szó, mert még a férfi szavazók is agresszívabbnak ítélik a túl szőrös képviselőket, és ezt gyakran kompromisszumképtelenségként fordítják le magukban.

Mindegyikre léteznek statisztikák és kutatások, amelyeket többször, többen is reprodukáltak, és csak egyetlen megfogalmazással hozható közös nevezőre az összes felismerés:

A jelek szerint annyi negatív képzetet (erőszakos, érzéketlen, kiszámíthatatlan, régimódi, lusta stb.) ébreszthet sokakban, hogy egész egyszerűen nem érdemes reszkírozni vele – még akkor sem, ha némelyek szemében pont hogy könnyednek, trendinek vagy éppen bölcsnek hat.

A politikai marketing jelen állása szerint tehát: a szakállat (a hajjal ellentétben) le kell vágni, lehetőleg teljesen.