Gőzerővel zakatol a propagandagépezet, csak nehogy homokszem kerüljön a fogaskerekek közé. Hiszen akkor sikeres egy program, ha minden óraműpontossággal, olajozottan működik, máskülönben egy új gazdasági mechanizmusra lenne szükség. De miért beszélünk folyton masinákról, amikor a politika a téma? És főleg: miért rezonálunk az effajta beszédre?

Állami, hatalmi, propaganda- vagy kampánygépezet, egyre megy, a séma ugyanaz; szeretjük tervezett és csavarozható szerkentyűk halmazaként nézni és láttatni a politikai valóságot.

Orbán Viktor miniszterelnök brüsszeli gépezetről beszél 2017 óta (amely természetesen a Soros-tervet hajtja végre), Gyurcsány Ferenc DK-elnök állítja, hogy rajta is keresztülment már a politikai úthenger, Gelencsér Ferenc Momentum-elnök (persze korántsem elsőként és egyedüliként) a kormányzati propagandagépezetet kárhoztatta nemrég, Dobrev Klára EP-képviselő pedig nem kevesebbre esküdött fel idén februárban, mint hogy ő legyen a legerősebb fogaskerék.

Ha belegondolunk, egy gép, ha működik, erős és hasznos, ha elromlik, meg lehet javítani, ha megkergül, le kell kapcsolni. Ki van ez találva.

A közéleti képes beszéd persze nem újdonság. A társadalmi érték- és érdekvitákat néha sportszurkolói nyelvezetben vagy a háborúskodás szókészletét használva adják/adjuk elő, máskor természeti-biológiai, köznyelvi-alpári vagy térbeli metaforákat segítségül hívva. A gépekhez hasonlítgatás is ebbe a listába illik.

Gépház és bitek

De mikor és miért kezdődött az effajta hobbigépészkedés? Ha egészen távolról indítunk, akkor már az 1500-as évek elején.

A modern anatómia kezdetét a németalföldi Vesaliushoz szokás kötni, nála merült föl először komolyabban, hogy az ember tán nem is annyira szervezet, mint inkább szerkezet. A felvilágosodás már magát a természetet is egyre inkább mechanikai törvényszerűségek halmazaként fogta fel, a modern politikafilozófia atyja, Thomas Hobbes pedig már az államról is ekként beszélt. Az ipari forradalom végleg feltette a pontot az i-re: azóta lett divat a komplett társadalomról mint masináról értekezni.

Megszámlálhatatlan – tudományos, irodalmi és politikai – közelítés építkezik ebből a zsánerből: Max Weber szociológus szerint például a kapitalizmus alapja a kiszámíthatóság, ezért az államigazgatásnak és a jogszolgáltatásnak lélektelen gépként kell szolgálnia azt; a klasszikus liberalizmus minduntalan a „szabadság gépezetéről” beszél; Lev Tolsztoj a Háború és békében pedig azt írja, hogy

testünk egy, az életre való gép, eszerint van berendezve, s ennek megfelelő a természete.

Olyannyira áthatja mindez a magyar hétköznapokat is, hogy a hatvanas-hetvenes években folyvást az új gazdasági mechanizmusról beszéltek, manapság pedig naponta hallunk a jogállamiságiról. A XX. században – jóval az informatikai forradalom előtt – megjelenik már a hardver-szoftver gondolat is; Sztálin például nem kevesebbet állít, mint hogy a költők a lélek mérnökei.

Túlzás nélkül kimondható tehát, hogy a modernitás alapmetaforája: a gép.

Elöl ül a masiniszta?

Kifejező beszéd, meg kell hagyni, de mit is fejez ki pontosan? Gyakorlatilag bármit, amit emberek mozgatnak, és más emberek életére is hat. Bármikor meg lehet kérdezni például, hogy miért ekkora a gépzaj, ki ül vajon a gépházban, mikor volt utoljára nagygenerál, vagy nem kéne-e valamit újrakalibrálni.

Persze könnyen belátható, hogy komoly problémák is vannak ezekkel a gépmetaforákkal:

Tudatosan tervezettnek és/vagy tervezhetőnek láttatják a társadalmi valóságot, pedig teljesen sosem lehet az, a mások által odabiggyesztett csavarokként felfogott állampolgárok pedig természetesen önálló akarattal bíró lények ebben a gigantikus masinában.

Mégis, akármilyen pontatlan és félrevezető is olykor a mechanikus beszédmód, szinte mindig elementáris erővel hat ránk. Mint az úthenger, szabályosan bedarál. Hogy miért? Mert egyszerre ismerős és egzotikus. Egyszerre számol a tehetetlenségi erővel és a tudatos tervezéssel. Kalkulál a precíziós elemekkel és a resztliforgáccsal is.

Vagyis gyakran emberibbnek hat, mint az ember maga.