A műkincsek meglovasítása a sajtót is megzavarta, mert hol képlopásról, hol meg képrablásról írtak. Nos, a közbeszédben a lopást és a rablást valóban elég gyakran egymás szinonimájaként használják, noha jogilag két különböző bűncselekményről van szó, aminek megítélése is eltérő a büntetőjogban. A lopás vagyon elleni bűncselekmény, amelynek tettese azért vesz el idegen dolgot mástól, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa. A rablás ellenben egyértelműen erőszakos bűncselekménynek számít, mert nem csupán az eltulajdonított dologra van hatással, hanem a sértett személyére is. Erőszak alatt pedig olyan fizikai erő kifejtését kell érteni, amely alkalmas a megtámadott személy ellenállásának leküzdésére.

Csak összehasonlításképp: a magyar bíróságok egy hasonló súlyú, tehát különösen nagy értékre elkövetett lopásért legfeljebb tíz évet, rablásért ezzel szemben akár tizenöt év szabadságvesztést is ki tudnának szabni. Azért nem mindegy.

Rembrandt kellett, Raffaelo nem

A rablók cseppet sem kapkodtak, összesen 81 percet töltöttek a múzeumban. Az álrendőröket beengedő őr később elárulta, hogy magában Bob Dylan I Shall Be Released számát énekelte nyolc órán keresztül újra és újra, miközben várta, hogy társával együtt kiszabadítsák őket. A megkötözött őröket végül reggel negyed kilenckor vették észre a takarítók, de addigra a rablók már messze jártak.

Az elrabolt tizenhárom műalkotás között volt Rembrandt egyetlen ismert tengerábrázolása, a Krisztus a Galileai-tenger viharában, valamint Jan Vermeernek az A koncert című képe – egyike a holland festő 36 ismert képének –, ami becslések szerint önmagában 250 millió dollárt ér, és a valaha ellopott legértékesebb festménynek tartják. A nagyobb vásznakat egyszerűen kivágták a keretükből.

Helyettük magukhoz vettek egy kínai serleget meg egy Napóleonhoz kötődő sasos díszt. Ezzel együtt az elvitt Rembrandt-, Vermeer-, Manet- és Degas-művek összértéke meghaladja a félmilliárd dollárt (hozzávetőlegesen a 180 milliárd forintot).

Gardner asszony végrendelete

A bostoni Isabella Stewart Gardner Múzeum egészen különleges hely, legkevésbé sem hasonlít egy átlagos múzeumhoz. Névadója egy dúsgazdag amerikai örökösnő volt, aki a világ egyik legértékesebb magángyűjteményét hozta létre 1903-ban egy velencei stílusú palotában, amelyet kiváló ízléssel úgy rendezett be, mintha az csak egy pompás otthon lenne, ahol a látogató a művekkel nem steril múzeumi környezetben, hanem intim hangulatú enteriőrökben találkozik.

Az 1924-ben elhunyt Gardner végrendeletében kikötötte, hogy a műalkotásokat mindenképpen egyben kell tartani. A hölgy akarata szerint a múzeumnak olyannak kell maradnia, amilyennek az alapító megálmodta, mert ha a kurátorok megszegik a rendelkezését, az egész gyűjteményt el kell árverezni Párizsban, és az árát átadni a Harvard Egyetemnek. Ez a magyarázata annak, hogy az elrabolt festmények képkeretei a mai napig az eredeti helyükön lógnak.

A rablók meghaltak, a képek eltűntek

Több elmélet is keringett az évtizedek során arról, hogy kik állhattak a rablás mögött, a kisstílű tolvajoktól kezdve egészen ír bűnbandákig. Ott volt például mindjárt Rick Abath, aki beengedte az álrendőröket a bejárati ajtón. Nyilvánvalóan nem kellett volna felvenni biztonsági őrnek a 23 éves, hippiéletet élő, füvező fiút, akinek az volt az egyik mániája, hogy érthetetlen okokból folyton nyitogatta a múzeum külső ajtaját. A nyomozók komolyan fontolóra vették, hogy Abath az elkövetők bűnsegédje volt, és fel is merült a viselkedésével kapcsolatban néhány gyanús tény, de aztán elvetették ezt a szálat is.

Az FBI a rablás 23. évfordulóján, 2013. március 18-án sajtótájékoztatón jelentette be, hogy azonosították az elkövetőket, de a nevüket nem hozták nyilvánosságra. Mindketten a keleti parti szervezett bűnözéshez voltak köthetők, és a bejelentés idején már meghaltak. Az elkövetőket azonban szakértők egyértelműen azonosították a Merlino-banda két tagjával: egyiküket egy személyautó csomagtartójában találták meg agyonlőve, míg társa a drog áldozata lett.

A nyomozók annyit tudtak kideríteni, hogy a festményeket a rablás után Bostonból Connecticut államba és Philadelphia térségébe vitték, és a 2000-es évek legelején Philadelphiában eladásra kínálták fel őket. Ám további sorsukról semmit nem tudnak.

Van, ami elévült, van, ami nem

Maga a bűncselekmény már elévült, ezért az esetleges bűntársak és bűnsegédek sem vonhatók felelősségre, nem állíthatók bíróság elé. Ugyanakkor az elrabolt műalkotások birtoklása, rejtegetése továbbra is büntetendő cselekménynek számít, bár a hatóságok a képek visszaszerzése érdekében hajlandóak lennének alkut kötni a büntetés enyhítéséről vagy elengedéséről.

De hiába él még mindig a múzeum által felajánlott több millió dolláros nyomravezetői díj, kevés az esély arra, hogy a tizenhárom műkincs valaha is előkerül. Művészkörökben ugyanis annyira ismert alkotásokról van szó, hogy lehetetlen őket a feketepiacon az értéküknek megfelelő áron eladni.