1931. szeptember 13-án éjfél után húsz perccel robbantottak fel a biatorbágyi viaduktra rávezető töltésen egy sínszálat, amikor a Bécsbe tartó nemzetközi gyorsvonat áthaladt rajta. A mozdony és az első hat kocsi huszonhat méter magasról zuhant le, 

Előre nem volt tudható, melyik vonat lesz az áldozat, mert a menetrend szerint a bécsi gyors előtt 15 perccel egy tehervonatnak kellett volna áthaladnia a hídon. Aznap éjszaka a tehervonat késett, így előre engedték a gyorsvonatot. Ezen múlott a tragédia?

A szerencsétlenségnek voltak szerencsés túlélői is. A 39 éves Pálffy-Daun József nagybirtokos így emlékezett vissza a történtekre:

Budapestről Bicskéig akartam csak utazni, itt van a birtokom a közelben, Tükröspusztán. Egy kicsit elszundikáltam és megijedtem: már azt hittem, túl vagyunk Bicskén. Kinyitottam a mozgó vonat ajtaját, félig előreléptem a lépcsőre, hogy kinézzek. Egy irtóztató detonációt hallottam, abban a pillanatban már röpültem is nagy ívben, ki a nyitott kocsiajtóból és a domboldalba zuhantam. Nem történt semmi bajom!

A nyomozók megtalálták a robbanószerkezetet és egy furcsa levelet, amelyben kommunista szervezkedésről írnak. Októberben kézre is kerítették a Bécsben élő Matuska Szilvesztert, aki elfogása után nemcsak a biatorbágyi, hanem egy németországi és egy ausztriai robbantást is magára vállalt. A férfi már a mentés során feltűnt a helyszínen és azt állította, hogy a vonat egyik lezuhant kocsijában utazott. Furcsa viselkedése – a nyomozók kivételével – többeknek szemet szúrt, de csak október 7-én tartóztatták le Bécsben.

„Vérben gázolt, mint a kommunisták”

Matuska ügyét két osztrák és három magyar bíróság is tárgyalta. A bécsi pert 1932 júniusában tartották. A tárgyaláson elmebetegnek állította be magát, egy új világvallásról szónokolt, mégis épelméjűnek találták, és hat évre ítélték. A fellebbviteli tárgyaláson, 1932. október 11-én az osztrák legfelsőbb bíróság a védelem által benyújtott és részletesen indokolt semmisségi panaszt visszautasította, és helybenhagyta az ítéletet.

A pestvidéki törvényszék főtárgyalásán Márton Albert bíró elnökölt, aki – a résztvevők szerint – elmaradt a vádlott intellektusától. Például amikor „predesztimációnak” ejtette a Matuska által használt „predesztináció” kifejezést, a vádlott ezt kijavította. A tévedések kiigazítása miatt Márton bedühödött, és rendbüntetésül sötétzárkával sújtotta Matuskát.

A bíró mindvégig a politikai indítékokat kereste:

A biatorbágyi merénylet oly tett volt, amelyet kommunisták szoktak elkövetni. Maga is vérben gázolt, mint a kommunisták.

Vagy:

Ez az utolsó alkalom, hogy az ön lelkéhez férhessek ezen a főtárgyaláson. Szálljon magába Matuska Szilveszter, és őszintén mondja el, milyen politikai érdek szolgálatában ténykedett, amikor a biatorbágyi szörnyű merényletet elkövette.

Nem ért el magasabb szakmai nívót a hivatalból kirendelt két elmeszakértő, Németh Ödön és Tóth Pál László sem, akik szakvéleményükben leírták, hogy

a vádlott sorozatos bűncselekményei a kommunisták bűncselekményeinek sajátságos bélyegét viselik magukon, a fékezhetetlen rombolási vágyat.

Végül arra a következtetésre jutottak, hogy Matuska csupán színleli az elmebetegséget.

Márai, Kosztolányi, Karinthy

A perről a magyar irodalom nagyjai is tudósítottak, igaz, nem egy napon, hanem szépen sorban, egymás után.

Márai Sándor az Újság 1934. november 6-i számában a vádlottról adott jellemzést:

Most itt áll a bíró előtt, handabandázik. Mit lehet még csinálni vele? Ártalmatlanná kell tenni; ez részben már megtörtént. Az ilyen ember az emberi közösségben olyasféle jelenség, mint az elemek csapása a természetben. A pusztulás látványa valószínűleg beteges gyönyörűséget szerzett neki. Mindannyian szeretnénk kitűnni embertársaink közül, szeretnénk nevezetes emberek lenni. A híresség fokozott életérzést jelent. Az egyik alkot, a másik rombol. Matuska, a »rém«, körmönfonton rombolt, olyan technikával, mint egy mérnök, aki valamilyen művet konstruál meg. Célját elérte; nevezetes ember lett belőle. »Minden szakmához értek« – hadarja az elnök kérdésére. Szakmája, melyben tökéletességre vitte, a rombolás volt, a kitenyésztett és céltudatos téboly.

Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlap november 7-i számában értelmes elmebetegről írt:

Itt áll, kifogástalanul vasalt sötétkék nadrágjában, melyet folytonosan emelget a bokájáig és a térdéig is, hogy »legyen mibe fogózni« ebben az űrben, ebben a kimondhatatlan zűrzavarban, ebben a semmiben. Lakkcipő van rajta. Feszeng, tipeg. Arca hamuszürke, homloka zöldes a börtönlevegőtől. Szeme hideglelősen lobog. Hüvelykujjaival kétségbeesett tornagyakorlatot végzett, s attól lehet tartani, hogy kificamítja őket. Ajkai folyton mozognak. Két kezét összetéve imádkozik. A földig hajol. Iszonyú indulatait alázatba burkolja. Most egyszerre talpraesett, tréfás, meghökkentő válaszokat ad, s kötekedő, szinte szemtelen. [...] Értelmes elmebeteg. Ebben pedig nincs semmi ellentmondás. Van neki esze. Az esze egyik fele remekül működik. A másik fele azonban már nem. Ezért mondják az őrültre, hogy féleszű.

Karinthy Frigyes a Pesti Napló november 10-i számában szakorvosi vitának látta a pert:

A vád feladata az volna, bebizonyítani, hogy előre megfontolt gonosz szándékról van szó, a védelemé pedig, hogy ez az ember őrült, őrült volt akkor is, amikor tettét elkövette, úgy kell tekinteni bűnét, mint valami elemi csapást, amiről senki emberfia nem tehet, a vádlott se, akit be kell csukni a tébolydába s mint gyógyíthatatlant, ki se ereszteni, élete fogytáig. A vád azt állítja, hogy Matuska csak szimulál, a védelem azt, hogy nem szimulál: alapjában szakorvosi vita folyik a törvényszéken, semmi más, mert hiszen abban mindkét fél megegyezik, hogy ezt az embert el kell csukni (halálra, jogi okok miatt, nem ítélhetik), csak az a kérdés, börtönbe küldjük vagy tébolydába.

Nemzetközi akadályok

A törvényszék 1934. november 20-án Matuskát halálra ítélte. A fellebbezést követően a budapesti ítélőtábla 1935. június 25-én ült össze, és másnap ítéletet is hirdetett. A tábla csak a mellékbüntetést illetően tett – egyébként lényegtelen – korrekciót. A védelem ezt már nem fellebbezhette meg, csak semmisségi panasszal fordulhatott a Kúriához, amely ténykérdést nem, kizárólag jogi kérdést vizsgálhatott felül.

A Kúria 1935. december 13-án a semmisségi panaszt elutasította. Horthy Miklós kormányzó – teljesítve az osztrák feltételt – 

A Magyarország című napilap 1938. április 9-i számában erről így számolt be:

Az igazságügy-miniszter 8059/38. számú rendelete szerint vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága 1938. február 23-án kelt legfelsőbb elhatározásával a pestvidéki törvényszék, a tábla és a kúria által Matuska Szilveszterre kiszabott halálbüntetést a büntetés végrehajtásának nemzetközi akadályaira való tekintettel életfogytiglan tartó fegyházra változtatta át.

A kormányzó nem nyugodott bele saját döntésébe, 1939-ben Tasnádi Nagy András igazságügyi miniszternek ezt írta:

Miután Ausztria, amelynek törvénye, illetve kormányának állásfoglalása akadályozta a halálbüntetés végrehajtását, időközben megszűnt mint önálló állam, a volt Ausztria utóda, a Német Birodalom pedig ismeri a halálbüntetést és ismerte akkor is, midőn Matuska éppen a mai Német Birodalomban sorozatosan követte el szörnyű tetteit, meg kellene kísérelni a német kormánynál kieszközölni azt, hogy ejtse el a volt osztrák kormány által Matuska [...] kiadatásának engedélyezésekor megszabott azt a feltételt, hogy a halálbüntetés nem hajtható végre.

Negyvenkét vaskos dosszié

A rendszerváltozás után negyvenkét vaskos Matuska-dosszié került elő a biatorbágyi merénylet kutatásáról, amelyet 1966 és 1968 között három operatív tisztből álló munkacsoport végzett, szigorúan titkos körülmények között – külön szolgálati autóval, költségkerettel, amelyet egy kockás füzetben számoltak el. Az iratkötegből kiderült, hogy a kutatómunkát a Párttörténeti Intézet megbízásából folytatták, mivel „Nemes Dezső akadémikus a közeljövőben tanulmánykötetet jelentet meg”. A „keményvonalas” akadémikus, aki az MSZMP Központi Bizottságának titkára is volt egy időben, nem siette el a dolgot, hiszen megvárta a merénylet fél évszázados évfordulóját, és csak 1981-ben adatta ki A biatorbágyi merénylet és ami mögötte van című könyvét.

Nemes Dezső szerint a merénylet éppen kapóra jött a statáriális bíráskodás bevezetésére. A statáriális eljárás kihirdetése pedig alkalmat adott a Horthyéknak, hogy a kommunista párt egyes vezetőit, így Sallai Imrét és Fürst Sándort halálra ítéljék.

Epilógus

Matuska a váci fegyházban raboskodott. A volt börtönparancsnok, Verőczei Béla elmondása szerint az elvonuló orosz katonákkal 1945 januárjában hagyta el a várost. Később azt hallotta, teherautóval Jugoszláviába ment, ahol pechére falhoz állították.

Egy másik verzió szerint 1944-ben az orosz csapatok váci bevonulása után szabadult és betért a váci főtéren a gyógyszertárba, mert fájt a feje. Míg a patikus kiszolgálta, bemutatkozott az üzletben beszélgető Péteri József püspöknek: „Matuska Szilveszter vagyok, a biatorbágyi rém”. És többé nem tért vissza Vácra.

Bár minden bizonnyal a délvidéki vérengzések idején kivégezték szülőfalujában, egyesek látni vélték Koreában, és nevét összefüggésbe hozták egy svédországi vasúti merénylettel is. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem.