A történet 1983. augusztus 17-én este kezdődött, ekkor vették fel a tatabányai kórház szülészeti osztályára a második gyermekét váró K. Jánosnét, hogy ott a terhességet védő, úgynevezett méhszájzáró műtétet végezzenek el rajta. Az asszonyt szakszerűen megvizsgálták, és bár először nem tapasztaltak nála rendellenességet, két óra múlva már azt állapították meg, hogy a magzat szívműködése és mozgása renyhe. Az ügyeletes orvos minderről tájékoztatta Bozsányi Lajos főorvost. A várandós nőt este tizenegykor a szülőszobában helyezték el.

Vetélésre készülj!

Másnap reggel a kismamát Halász Tamás doktor vette kezelésbe, és áttelefonált a koraszülöttosztályra gyermekorvosért, ahonnan egy nővért küldtek át tájékozódni. A telefonbeszélgetést hallgatva a főorvos, aki ekkor szintén a szülőszobában tartózkodott, figyelmeztette Halászt, hogy tudomása szerint a magzat huszonhét hetes, majd kiadta az utasítást:

Ne koraszülésre, hanem vetélésre készülj!

A szülészorvos ellenvetés nélkül visszaküldte az újszülöttes nővért. Bozsányi döntését később, a bírósági tárgyaláson Halász azzal magyarázta, hogy 

Ezután annak rendje és módja szerint hozzálátott a vetélés levezetéséhez, és világra segítette az „abortumot”.

Reggel fél 8-kor született meg K. Magdolna, aki nem adott életjeleket. Halász, jóllehet megvizsgálta a reflexműködését, elvégezte az ilyenkor szokásos egyéb vizsgálatokat is, de nem kísérletezett újjáélesztéssel, és vetélést írt a kórlapra. Nem sokkal később, miután a magzatot egy vesetálon a kezelőbe vitték, többen jelezték, hogy bizonyos életjelenségeket észlelnek. Az egyik osztályos szülésznő – közkeletű kórházi elnevezése szerint „madám” – a kezelőbe kivitt újszülöttet később nyöszörögni hallotta, ezért az ott levő nővérrel meg is üzente a főorvosnak:

Hová tegyék az abortumot, ami nyöszörög?

Bozsányi erre azt felelte, hogy vigyék a személyzeti WC előterébe, mert azt a helyiséget zárva tartják, így nem fenyeget olyan veszély, hogy bárki felfedezi. Halász délelőtt kilenckor szerzett tudomást arról, hogy a magzat él. „Majd csinálok valamit” – mondta, de amikor közölték vele, hogy mindezt már a főorvos is tudja, elállt segítő szándékától. Nyilvánvalóan tartott a főnökétől.

„Halász doktornak baja lehet belőle”

Délben Fáczányi Attila doktor vette át az osztályt, ő fél egy körül értesült a szülésznőtől, hogy a mosdóba kitett „abortum” nyöszörög. Fáczányi utasítására a magzatot a kisműtőbe vitték. Itt egy műtősnő lemosta a csecsemőt, és tiszta pelenkába helyezte. Az újszülött állapotáról a műtősnő beszámolt Csepegő György ügyeletes orvosnak, aki délután öt óra körül meg is nézte a magzatot, azonban – elmondása szerint – életjelenséget nem tapasztalt. Pontosabban: amikor megvizsgálta, csak azt észlelte, hogy a csecsemő combján ránganak az izmok. Ezt ő az agónia jelének tulajdonította, és mondván, hogy már semmit sem tehet, sorsára hagyta.

Este nyolc körül Bozsányi telefonon érdeklődött, mi újság az osztályon. Csepegő beszámolt a történtekről. Erre a főorvos azt mondta, most már maradjanak amellett, ami a kórlapon áll. Valamivel később még egyszer szólt az egyik nővér Csepegőnek, de ő ekkor csak ennyit felelt:

Halász doktornak baja lehet belőle, ha most mi megpróbálnánk valamit csinálni.

Így telt K. Magdolna életének első napja, amikor is az egyik ápolónő – megtagadva a véd- és dacszövetséget – értesítette az ügyeletes gyermekorvost, aki azonnal cselekedett, és hajnali fél ötkor a csecsemőt átszállította az intenzív osztályra, ahol inkubátorba tették. 

A hatalmas közfelháborodást kiváltott ügyben az ügyészség a szülészeti osztály négy orvosát, Halász Tamást, Bozsányi Lajost, Fáczányi Attilát és Csepegő Györgyöt szándékos emberölés vádjával állította bíróság elé.

Életben maradási esélyek

A tatabányai kórház orvosainak perét 1984. március 13-án kezdte tárgyalni a Komárom Megyei Bíróság, amely Halász Tamást és Bozsányi Lajost azért találta bűnösnek a szándékos emberölés bűntettében, mert – az elsőfokú ítélet indoklása szerint – jól tudták, hogy az azonnali intenzív kezelés megmenthette volna a csecsemő életét, mégis belenyugodtak a halálába.

A másik két vádlott felelőssége kapcsán az igazságügyi orvosszakértő megállapította, hogy a kora délutáni órákban a gyermek életben maradási esélyei már jelentősen csökkentek, és igen valószínű, hogy a később érkező orvosok már nem tudták volna megmenteni. Ámde – amint azt a bíróság is leszögezte – minden orvos hivatásából fakadó kötelessége, hogy betegeiért akár a lehetetlent is megkísérelje, a menthetetlennek, gyógyíthatatlannak ítélt embereket sem hagyhatja sorsukra. Csakhogy Fáczányi és Csepegő semmit sem tett, pusztán azért, nehogy a kollégákat – és persze önmagát is – kellemetlen helyzetbe hozza.

A megyei bíróság március 19-én hozott ítéletében Halász Tamást és Bozsányi Lajost szándékos emberölés bűntettében mondta ki bűnösnek, és ezért öt-öt évi börtönbüntetésre ítélte, emellett mindkettőjüket öt-öt évre eltiltotta az orvosi foglalkozástól. (A foglalkozástól eltiltás akkor kezdődik, amikor az elítélt a szabadságvesztés büntetéséből szabadul.) Fáczányi Attilát és Csepegő Györgyöt pedig foglalkozás körében elkövetett szándékos veszélyeztetés bűntettében találták bűnösnek, és ezért előbbit kétévi, utóbbit egyévi börtönbüntetésre ítélték. Fáczányit két évre, Csepegőt egy évre tiltották el az orvosi munkától.

A vádlottak és védőik felmentésért, az ügyész súlyosbításért fellebbezett.

Fehér álhalál

A Legfelsőbb Bíróságon Berkes György tanácsa előtt 1984. november 16-án folytatódott a tatabányai orvosper fellebbviteli tárgyalása.

A bíróság meghallgatott két kirendelt orvosszakértőt, Kenyeres Imrét és Gáti István professzort. A tanácselnök kérdései elsőkent arra keresték a választ, milyen esélyei lettek volna a magzatnak az életben maradásra, ha mindenben szabályszerű orvosi ellátást kap. Erre Kenyeres Imre statisztikai adatokra hivatkozva azt válaszolta, hogy megfelelő orvosi ellátás esetén a 28. hétre született csecsemőnek hét százalék esélye van az életben maradásra. A szakértő ugyancsak kérdésre válaszolva úgy vélekedett, 

A védelem azon kérdésére, vajon diagnosztikai tévedés vagy szakmai szabálysértés történt-e, Gáti István professzor azt válaszolta: a szülés vetélésként levezetése diagnosztikai tévedés volt, ami viszont utána következett, szakmai szabályszegés. A professzor úgy vélekedett, hogy a magzat feltehetően az úgynevezett „fehér álhalál” állapotában született, ami azt jelenti, hogy légzésre utaló jelek nincsenek, a szívműködés pedig igen gyönge. Az álhalált bizonyítja az is, hogy a magzat köldökét nem látták el. Ha nem álhalál állapotában született volna, a köldökön át elvérzett volna. Arra a kérdésre, hogy a fonendoszkópos vizsgálat, amelyet a szülést levezető orvos elmulasztott, kötelező lett volna, a szakértő így felelt:

Fonendoszkópos vizsgálat minden esetben kötelező, patológiás esetben folyamatosan kötelező. Hosszabb, alapos fonendoszkópos vizsgálattal a gyenge szívhangokat okvetlenül észlelni kellett volna.

A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatta. Az első- és negyedrendű vádlottra (Halászra és Bozsányira) kiszabott öt-öt évi szabadságvesztést négy évre mérsékelte. A legfőbb ügyész a másod- és harmadrendű vádlottak (Csepegő és Fáczányi) esetében súlyosbításért és a bűncselekmény minősítésének megváltoztatásáért jelentett be fellebbezést. A jogerős ítélet az elsőfokú ítéletet a vádindítványnak megfelelően módosította, és a két vádlottat emberölés kísérletében mondta ki bűnösnek, ám Csepegő egyévi szabadságvesztését öt évre, míg Fáczányi kétévi szabadságvesztését háromévi próbaidőre felfüggesztette.

A per befejeződése után sokan osztották a másodfokú eljárás orvosszakértője, Gáti József professzor véleményét, aki azzal fejezte be mondandóját:

Nem mindegy, hogy hová születik az ember.

Epilógus

Napjainkban évi 120–180 orvosiműhiba-per indul Magyarországon, a bíróságok hozzávetőleg kétmilliárd forint kártérítést vagy sérelemdíjat ítélnek meg. A legtöbb per – az összes eset mintegy negyede – a szülészeti-nőgyógyászati ágazatot érinti.