A Szálasi-per: nyilas pártvezér a Zeneakadémián

További Leporolt akták cikkek

Annyi esélye van, mint Szálasinak a népbíróság előtt! – mondják még ma is a reménytelen helyzetekre. Szálasi Ferencet, a 20. századi magyar történelem egyik legsötétebb figuráját többször is bíróság elé állították. A nyilas rémuralom vezére a második világháború után tökéletes bűnbaknak bizonyult. Szálasi népbírósági pere 1946. február 5-én kezdődött a Zeneakadémián.

Szálasi Ferenc 1897. január 6-án született Kassán. Sokgyermekes, rossz anyagi körülmények között élő családban nőtt fel. Miután családja katonai pályára szánta, előbb a kőszegi katonai reáliskolában, majd a bécsújhelyi katonai akadémián tanult.

A tiszti pályán egészen a vezérkari őrnagyi rendfokozatig jutott el. Előléptetésének évében, 1933-ban jelentette meg A magyar állam felépítésének terve című könyvecskéjét, ami hatalmas vihart kavart, merthogy egy katonatiszt nem politizálhatott.

Szálasi nyugállományba helyezése után nem sokkal létrehozta a hungarista Nemzet Akaratának Pártját (NAP) nyilaskereszt szimbólummal. Szálasi ellen 1937–1938-ban, több vonulatban is perek zajlottak. Az egyik sorozat tárgyát izgatási bűncselekmények, a másikét a NAP tevékenységének törvénybe ütközése miatti bűnvádi eljárások képezték.

Beteges vágyakozás a vezéri szerepre

1937. május 19-én a budapesti büntető törvényszék három hónapi fogházra, valamint háromévi hivatalvesztésre és politikai jogainak ugyancsak háromévi felfüggesztésére ítélte Szálasit. A fővárosi ítélőtábla a szabadságvesztést két hónapra leszállította, és a végrehajtást három évre felfüggesztette, míg a mellékbüntetést mellőzte. A Kúria 1938. január 26-án jogerőre emelte a másodfokú ítéletet. Izgatásért újabb egy hónapot kapott 1938. március 21-én. A kiszabott szabadságvesztéseket nem kellett külön-külön leülnie. Mire azok jogerőssé váltak, a budapesti törvényszék a NAP-ügyben, 1937. november 29-én 10 hónapi fogházra ítélte őt, amit az ítélőtábla 1938. július 6-án súlyosbított. Augusztus 24-én elutasították a kérelmét, majd átszállították a szegedi Csillagbörtönbe, ahol elkezdte büntetése letöltését.

Az Ujság 1938. augusztus 18-án így számolt be Finkey Ferenc koronaügyész vádbeszédéről, amelyet Töreky Géza büntetőtanácsa előtt tartott a Szálasi-perben:

A legjelentősebb súlyosbító körülmény nézetem szerint az, hogy a vádlott hazafias rajongás leplébe burkolta a maga féktelen ambícióját. A vádlott cselekményeinek az igazi indítóoka a túlfűtött nagyravágyás, a vezéri szerepre való szinte beteges vágyakozás volt, ami már csaknem a pathológia határán mozgott. A vádlottnak a magyar alkotmány ellen elkövetett oktalan és vakmerő támadása, a fennálló állami jogrend felforgatására irányult veszedelmes kísérlete és az alaptalanul felizgatott magyar társadalom nyugalmának és belső békéjének helyreállítása egyaránt követeli a vádlott szigorú büntetését, de legalábbis a kir. ítélőtábla által kiszabott büntetés helybenhagyását.

170 napos nyilas rémuralom

Szálasi 1939. március 15-én hozta létre a Nyilaskeresztes Pártot, amely ezen a néven 1944. augusztus 24-ig, majd – a nyilas hatalomátvétel után – 1944. október 16-a és 1945. május 1-je között működött.

A 170 napos nyilas rémuralom alatt a Horthy által 1944 júliusában leállíttatott deportálások újraindultak Adolf Eichmann vezetésével, és a nyilaskormány támogatásával zsidók és romák tízezreit hurcolták kényszermunkára, illetve haláltáborokba.

A fővárosban maradt zsidók túlnyomó részének vagyonát és lakását a nyilaskormány elkobozta, az embereket gettóba zsúfolta. A fegyveres nyilasok zsidók ezreit gyilkolták meg a budapesti gettóban, illetve a város egyéb pontjain.

Karsai László történész Szálasi Ferenc, a tökéletes bűnbak című cikkében a Nyilaskeresztes Párt bűneit néhány érdekes, kevésbé ismert adattal árnyalta:

A nyilasok fő, szinte kizárólagos bűnössé nyilvánítása magyarázza, hogy még manapság is akad, még a történészek körében is olyan, aki azt hiszi, hogy a zsidók deportálását a Sztójay-kormány idején többek között a nyilas pártszolgálatosok intézték, pedig nemhogy a deportálásokban, de még a zsidók szervezett kirablásában sem jutott, nem is juthatott szerep a Szálasi vezette nyilasoknak. [...] Sztójay Döme miniszterelnöksége idején (1944. március 22-től augusztus 29-ig) nagyságrenddel több zsidót deportáltak és gyilkoltak meg (437 000 deportált, kb. 320–380 000 meggyilkolt), mint a nyilas rezsim (1944. október 15-től 1945. áprilisig) alatt (kb. 50 000 deportált, kb. 30–40 000 meggyilkolt). Szálasi nevét majdnem mindenki ismeri ma Magyarországon, Sztójayról még történelem szakos egyetemisták sem nagyon tudják, hogy ki volt. Sztójay lelkesen deportált, Szálasi csak vonakodva.

Szálasi 1945. március 27-én távozott Németországba, ahol amerikai hadifogságba került. Az első, kiadatott háborús bűnösöket szállító amerikai repülőgép 1945. október 3-án landolt Mátyásföldön, fedélzetén Bárdossy Lászlóval, Imrédy Bélával és Szálasival. A foglyokat Péter Gábor, a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága Politikai Rendészeti Osztályának vezetője vette át.

Börtönnaplója szerint a nyilasper vádlottjaival tisztességesen bántak, egyiküket sem tették ki fizikai erőszaknak vagy pszichés kényszernek. Amikor 1946. január 24-én az Andrássy út 60.-ból átszállították a Markó utcába, személyesen köszönte meg az „osztályvezetőnek” – ahogyan Péter Gábort emlegette naplójában – „a kifogástalan bánásmódot és magatartást”.

Jéghideg tárgyalás a Zeneakadémián

Szálasi Ferencet többek között hűtlenség és háborús bűntettek elkövetésével, valamint azzal is vádolták, hogy részese volt a törvénytelen kivégzéseknek.

A Budapesti Népbíróság elé az elsőrendű vádlotton kívül a Szálasi-kormány további négy tagja állt: Vajna Gábor volt belügyminiszter másodrendű, Szőllősi Jenő miniszterelnök-helyettes harmadrendű, báró Kemény Gábor külügyminiszter hatodrendű, míg Beregfy Károly volt honvédelmi miniszter hetedrendű vádlottként. Csia Sándor negyed- és Gera József ötödrendű vádlottak nem voltak kormánytagok.

Az 1946. február 5-én kezdődő tárgyalást a Zeneakadémia nagytermében tartották, ugyanis a romos fővárosban nem állt rendelkezésre más, nagyobb befogadóképességű, fedett helyszín. Az óriási érdeklődés miatt az amúgy jéghideg terembe csak jeggyel lehetett bejutni.

Az a Jankó Péter volt a népbírósági tanács elnöke, aki három évvel később első fokon kimondta a halálos ítéletet Rajk Lászlóra is. Íme egy jellemző párbeszéd az elnök és a vádlott között:

Elnök: Mi a foglalkozása?

Szálasi: Magyarország nemzetvezetője. (Derültség a hallgatóság soraiban.)

Elnök: Csendet kérek! Önnek tehát ez a mániája, ez még mindig tart. De talán nem is mánia, hanem rossz tréfa a nemzettel, vagy arcátlanság. Majd rá fogunk jönni, hogy ezek közül melyik esettel állunk szemben. Büntetve volt?

Szálasi: Kérem, én itt védekezési jogomnak...

Elnök: (Félbeszakítja.) Ez nem védekezés, ez arcátlanság.

Szálasi: Nem, hanem engem törvényesen választottak meg nemzetvezetőnek. (Élénk derültség a hallgatóság soraiban.)

Elnök: Csend legyen!

Szálasi: Bírói elfogultságot jelentek be.

Elnök: Ezt megteheti. Arra feleljen, volt-e büntetve.

Szálasi és védői aztán tényleg elfogultsági kifogást és semmisségi okot jelentettek be, de a népbíróság mindkettőt visszautasította. A vádlott a későbbiekben így vágott vissza az elnöknek egy kérdés kapcsán: „Mint mániákus, mit feleljek erre?”

Szálasi nem érezte magát bűnösnek, ahogy kérdésekre válaszolva kifejtette, bízott a németek győzelmében, amelyet az új, fejlesztés alatt álló fegyvereikre alapozott. A tárgyalás során többször szólt hazaszeretetéről:

Én mindig olyan lépéseket tettem, amelyek meggyőződésem szerint a magyar nemzet dicsőségét és boldogságát voltak hivatva szolgálni.

Az ügyészek a legsúlyosabb büntetést, a védők irgalmas ítéletet kértek. Szálasinak egy egész ideológiai-politikai védőbeszédet engedélyeztek az utolsó szó jogán 1946. február 25-én. Az egyetlen kivégzett magyar államfő négy órán át beszélt. Állítása szerint 1944 nyarán azt mondta a nála a zsidók érdekében interveniáló Angelo Rotta budapesti pápai nunciusnak, hogy

1944. március 19-én Magyarország közjogi helyzetében egy olyan jelentős változás állott be, hogy sem a magyar nemzetet, sem a magyar népet, sem a magyar kormányt mindazért, ami itt történik, felelőssé tenni nem lehet.

Nevéhez fűződő idézetével zárta beszédét:

Nemzetünk szolgálatában meg lehet halni, de elfáradni soha. Isten legyen nemzetemmel. Végeztem.

Epilógus

A Budapesti Népbíróság 1946. március 1-jén hirdette ki az ítéletet Szálasi és társai perében. Valamennyi vádlottat bűnösnek mondták ki, ezért Szálasi Ferencet, Csia Sándort, Vajna Gábort, Beregfy Károlyt, Gera Józsefet, Kemény Gábort és Szőllősi Jenőt – teljes vagyonelkobzás mellett – kötél általi halálra ítélték.

Miután a népbírósági eljárásban nem lehetett fellebbezni, a vádlottak csak kegyelemért folyamodhattak.

Szálasi védője, Zboray Sándor a halálbüntetés helybenhagyása esetén kérte a kötél általi végrehajtást golyó általira változtatni. Ezt a kérelmet is elutasították. Szálasit, Beregfyt, Vajnát, Gerát és az Imrédy-perben elítélt Rajniss Ferencet március 12-én adták át a hóhérnak. A volt nemzetvezető hatalmas tömeg előtt, a Markó utcai fogház bitófáján végezte be földi pályafutását.

Öt év alatt 476 halálos ítéletet hoztak a népbíróságok

A második világháború végén hozták létre a népbíróságokat, hogy „akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésüket”. A Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök vezette Ideiglenes Nemzeti Kormány nem késlekedett, hiszen már 1945. február 5-én kihirdették a népbíróságokról szóló 81/1945. számú rendeletet. A népbíróságok azonban alig tartották be a szabályokat. Sőt a rendelet kihirdetése előtt már ítélkezett az első bíróság: február 3-án halálra ítélték egy munkaszolgálatos egység három keretlegényét. A kérvényük elutasítása után az Oktogon lámpavasaira húzták fel őket. Minden népbírósági tanácsba a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front öt pártja delegált egy-egy tagot. Így a tanács egy kommunista, egy szociáldemokrata, egy független kisgazdapárti, egy polgári demokrata párti és egy parasztpárti jelöltből, továbbá a tanácsvezető bíróból állt. A főbűnösök védelmét csak kirendelt védő láthatta el, mert az önkéntes megbízást az ügyvédi kamara összeegyeztethetetlennek találta a tagsági becsülettel. Az igazságügyi tárca ráadásul szankcióval fenyegette azt a védőt, aki perújrafelvételi indítvánnyal akadályozza az esetleges halálbüntetés végrehajtását. A Budapesti Népbíróság, amely a háborús főbűnösök pereit tárgyalta, 1949. október 31-ig működött, míg a legutolsó, a Szegedi Népbíróság 1950. április 1-jén fejezte be tevékenységét. Zinner Tibor történész szerint 58 953 személy került a népbíróságok elé, és közülük 26 286 kapott marasztaló, 14 683 felmentő ítéletet, a többi esetben egyéb módon zárultak az ügyek. Összesen 476 főt ítéltek halálra, és 189 személyen végre is hajtották az ítéletet.

(Borítókép: Háborús főbűnösök felelősségre vonása a dr. Jankó Péter vezette népbíróság előtt, a Zeneakadémia nagytermében tartott tárgyaláson, 1946-ban. Jobbra Szálasi Ferenc. Fotó: Fortepan)

A Leporolt akták - Perben a XX. századdal című kötet negyven bírósági ügyön át mutatja be történelmünket az első világháborútól a rendszerváltozás utáni évekig.

MEGVESZEM