Kröszl Vilmos 1965 nyarán békésen sétált a Duna-parton, élvezte a napfényt, csöndesen nézte a csillogó vizet. Egyszer csak megállt mellette egy nő, és mélyen a szemébe nézett. – Kröszl. Kröszl Vilmos! – ordította el magát. Tudta, hogy lebukott. 1957-ben még megúszta, amikor Zuglóban egy idős asszony felismerte benne egykori kínzóját, csakhogy a nevét nem tudta megmondani. Az áldozat akkor a rendőrséghez fordult, de az aktát hamar lezárták.

1965-ben már nem volt ekkora szerencséje. Aktáinak átvizsgálásakor figyeltek fel nyilas múltjára, és ekkor kezdték meg a nyomozást a zuglói pártszolgálatosok ellen. Pár hónap alatt összeszedték azokat a még élő nyilasokat, akik a korábbi elszámoltatást megúszták.

Bestiális kegyetlenséggel

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában a háborús és népellenes bűntettek nyilvántartásában az A-959 jelzetű dosszié tartalmazza a Kröszl Vilmos zuglói nyilas pártszolgálatos kerületvezető és társai ellen indított nyomozás dokumentumait.

Több hónapig tartó nyomozati munka eredményeképpen megállapítottuk, hogy a letartóztatásba került 19 fős nyilas banda 1944. október 15-től 1945. december 25-ig, illetve 1945. január 10-ig, mint a Bp. XIV. kerület Thököly út 80. szám alatti nyilas pártház tagjai részt vettek mintegy 200-250 ember meggyilkolásában.

A nyomozati anyag több mint tízezer gépelt oldalt tett ki. A per kitervelői arra a politikai motívumra építettek, hogy a nyilas rémuralom idején kegyetlenkedő pártszolgálatosok jó egy évtizeddel később, az 1956-os forradalomnak is aktív szereplői voltak. Kelemen Géza ügyész vádbeszédében kiemelte:

A vádlottakhoz hasonló gondolkodású és beállítottságú emberek kegyetlenkedtek, raboltak az 1956-os ellenforradalom alatt is, s ezek az emberek mindig csak az alkalmas pillanatra vártak, hogy hasonlóan cselekedjenek.

A Kröszl-csoport tagjai más nyilas egységekhez hasonló bestiális kegyetlenséggel kínozták és gyilkolták meg áldozataikat. Az elfogott zsidókat kirabolták, levetkőztették, gumicsövekkel, vasrudakkal, bikacsökkel verték, cigarettával égették. A nőket gyakran megerőszakolták. A pártház pincéjében nyolc nőt és tizenkét férfit arra kényszerítettek, hogy közösüljenek előttük, majd agyonlőtték az áldozatokat. Előfordult, hogy gyerekeket hajítottak ki az ablakon vagy fojtottak vízzel telt dézsába.

1944. november 14-én, a „pártházavató ünnepségen” a leittasodott nyilasok a Rákos-patakhoz vitték a zsidókat, majd főbe lőtték őket. Decemberben tizennégy embert hoztak ugyanide, akik közül Kröszl kiválasztott kettőt, és utasította őket, fussanak versenyt egymással. Hozzátette, hogy aki nyer, az életben marad. A kiválasztottak futni kezdtek, de hiába, mert Kröszlék mindkettejüket főbe lőtték.

A Thököly út 80. szám alatti épületben Kröszl és társai nem voltak válogatósak, módszereik leginkább torz elmék szüleményei voltak. December elején például több zsidót a 67-es villamos sínére fektettek és megpróbálták a villamosvezetőt rávenni, hogy hajtson át rajtuk, de szerencsére a sofőr ellenállásán ez a tervük megbukott. A nyilasok 1944 karácsonyát is a székházban „ünnepelték”. Részegre itták magukat, több foglyot is felhoztak a pincéből és megerőszakolták őket. Ezután „hűségpróba” keretében mintegy harminc zsidót agyonlőttek.

„Kröszl egy piszkos állat volt”

Máthé Áron történész szerint az MSZMP legfelsőbb vezetése, a Politikai Bizottság is kitüntetett figyelemmel kísérte a pert. A párt agitációs és propagandaosztálya, amely olykor kézi vezérléssel irányította a sajtót, az intézkedési tervében például előírta, hogy a zuglói per „tárgyalása alatt a Magyar Nemzet glosszában felvetné a háborús bűnök elévülhetetlenségének kérdését”. Így is történt. A vádbeszéd után, az 1967. március 24-i Magyar Nemzetben a következő című cikk jelent meg:

A háborús bűnök nem évülnek el

A Fővárosi Bíróságon Bimbó István büntetőta­nácsa előtt 1967. január 19-én kezdődött meg a hatalmas érdeklődéssel kísért zuglói nyilasper. Kröszl Vilmos és tizennyolc társa ügyét nem kevesebb mint negyvenegy napon át tárgyalták.

A háborút követő népbírósági eljárásoknál tizenkilencük közül egyesegyedül a harmadrendű vádlottat, Bükkös Györgyöt vonták felelősségre, őt a Budapesti Népbíróság 1948 januárjában ítélte el, mégpedig tíz év fegyházra, de akkor még a zuglói nyilas házban vég­rehajtott háborús bűncselekményeit nem ismerték és azokért nem is vonták fe­lelősségre.

A per elsőrendű vádlottját, Kröszl Vilmost kirendelt ügyvédként Bárándy György védte. – Azt hiszem, ő volt a legkegyetlenebb ügyfelem. Ötszázhatvan ártatlan ember meggyilkolásában vett részt, kizárólag zsidó mivoltuk miatt – mondta egy interjújában.

Bárándy szerint „Kröszl egy piszkos állat, egy szörnyeteg volt”. Az ügyvéd úgy vélekedett, hogy „valójában nem az antiszemitizmus, hanem a lumpen brutalitás ült a vádlottak padján”.

Védőbeszédében, amelyet ő maga is élete egyik legjobbjának tartott, elsősorban az időmúlásra és a lelkiismeret-furdalásra hivatkozott:

Ebben az ügyben a cselekmény elkövetése óta több mint húsz év telt el. Ennyi idő alkalmas az egyén megnevelésére, javulására, tehát nem indokolt vele szemben a legsúlyosabb büntetés kiszabása... Kérem, sok idő telt el, és nem tudok abban hinni, hogy ez idő alatt a vádlottak, így védencem, Kröszl Vilmos is ne döbbentek volna rá arra, hogy mi történt... Mit tettek. Lehetetlen, hogy a több mint két évtized alatt ne lett volna lelkifurdalásuk. Ezek az emberek eddig félelemben, rettegésben éltek. Ez a félelem, a lelkiismeret-furdalás büntetés volt, amit az ítélet kiszabásakor nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Rövid időre élet-halál urai lettek

Kröszl mellett a per másik kulcsfigurája Bükkös György harmadrendű vádlott volt, akinek a tanúvallomására épült az egész per. Miután Bükköst korábban már elítélték nyilas propagandista múltja miatt, a nyomozók könnyen rávették, hogy a társai cselekedeteire nézve „feltáró jellegű” tanúvallomást adjon. Bükkös szolgálataiért cserében megúszta az akasztófát: tizenöt év szigorított börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték.

A per egyik vádlottja nemcsak 1944-ben, de 1956-ban is fegyvert fogott embertársaira. Monostori (Michalik) Gyulát, a Magyar Nép­hadseregnek a szolnoki légierőnél szol­gálatot teljesítő tisztjét ügyvédje látványosan azzal mentegette, hogy

az ellenforradalom alatt bőségesen lehetősége lett volna, hogy korábbi énjé­hez forduljon vissza, de nem ezt tette: fegyverrel védte a szocialista hazát az el­lenforradalmárokkal szemben.

A Fővárosi Bíróság 1967. április 19-én hirdette ki az elsőfokú ítéletet. A bí­róság valamennyi vádlottat em­berek megkínzásával és törvénytelen kivégzésével elkövetett háborús bűntett­ben találta bűnösnek. Há­rom vádlottat – Kröszl Vilmost, Németh Lajost és Sándor Alajost – halálra ítéltek, a többieket nyolc és tizenöt év közötti szigorított bör­tönnel sújtották. Az ítélet indoklása szerint egyikük sem kerülte volna el a kötelet, ha 1945 után tíz éven belül bíróság elé állítják őket.

Bárándy György azt is elárulta, hogy miért imádkozott:

Bevallom, ebben az ügyben úgy adtam be a legjobb tudásom szerint megírt kegyelmi kérvényeket, hogy közben imádkoztam, hogy ez az ember ne kapjon kegyelmet. Az egyik vádlott társáról, Sándor Alajosról viszont elhittem, hogy nem tapad vér a kezéhez. Mélyen megdöbbentem, amikor megtudtam: a bitófa alatt gyakorlatilag bevallotta, hogy gyilkolt. Mielőtt felakasztották, így kiabált: „Azt hiszik, félek? Hát nem, bátran halok meg a zsidómentes Magyarországért!”

A zuglói per vádlottjai nem a Nyilaskeresztes Párt vezetői, hanem kisemberek (munkások, kispolgárok, lumpenek) voltak, akik rövid időre élet-halál urai lettek és iszonyatos dolgokat műveltek.

Szabó Miklós történész szerint

A Legfel­sőbb Bíróság június 28-án helybenhagy­ta az elsőfokú ítéletet. Kröszl Vilmost, Németh Lajost és Sándor Alajost 1967. augusztus 2-án végezték ki.

Epilógus

Lénárt András történész az elítéltek szociológiai jellemzőit elemezve megállapította, hogy a második világháború után valamennyien sikeresen beilleszkedtek a társadalomba:

A munkahelyek elégedettek voltak velük, és a lakókörnyezetükben sem panaszkodtak rájuk. Gyerekeik közül többen jó úton voltak az érettségi felé, sőt előfordult pedagógusdiplomával rendelkező MSZMP-párttag is közöttük. Az elítéltek általában nem lelkesedtek a rendszerért, de megvoltak – ami az 1944-es történtek fényében nagy eredmény –, és éppen ezért érte őket hideg zuhanyként a letartóztatásuk. Úgy érezték, ők épp olyan emberek, mint a többi tízmillió Magyarországon, így a 22 évvel korábbi véres epizódról sokáig a börtönben sem akartak tudomást venni. Nem volt szerencséjük.

Azt is mondhatjuk, hogy a zuglói nyilasper egyszerre volt antifasiszta kirakatper és megkésett igazságtétel.