Csermanek János 1912. május 26-án született Fiuméban. Vezetéknevét szlovák származású édesanyja után kapta, miután apja, Krezinger János, a nagykanizsai gyalogezred katonája még születése előtt elhagyta Csermanek Borbálát, aki terhessége idején az adriai kikötővárosban dolgozott szobalányként. Krezinger a család ellenkezése miatt nem vette feleségül a megesett lányt. Csermanek János törvénytelen gyerekként Kapolyra került nevelőszülőkhöz.

Hatéves koromig egy kis Somogy megyei faluban nevelkedtem, amely petróleumlámpával világított, szalmatetős, zsúpfedeles házakból állott. Sárba ragadt fészek volt, de az volt az én világom, ott minden teremtett lelket, minden fát, bokrot, dombot és patakot ismertem.

Borbála 1918-ban ismét magához vette a fiát, akit a rangos Cukor utcai elemibe íratott, majd a szintén elit szakmának számító írógépműszerésznek taníttatott. János tizenhét éves korában csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz, ahol 1943-ban kapta a Kádár nevet. Egyik életrajzírója, Huszár Tibor szociológus szerint 

A Gyűjtőfogháztól a Csillag börtönig

Mozgalmas volt Csermanek János mozgalmi karrierje. 1931 szeptemberében a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) és a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) is tagja lett. 1931 novemberében letartóztatták, de bizonyítékok hiányában csak rendőri felügyelet alá helyezték. 1932 tavaszától a KIMSZ Északi Területi Bizottságának tagjaként tevékenykedett, ahol a Barna János fedőnevet kapta. A KIMSZ Titkárságának egyik ülésén letartóztatták.

A Gyűjtőfogházban éhségsztrájkban vett részt, emiatt átvitték a szegedi Csillag börtönbe, ahol megismerkedett Rákosi Mátyással. Szabadlábra kerülése után a KMP utasítására belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (SZDP).

Kádár szinte havonta újabb és újabb megbízást kapott a kommunista párttól. 1945 áprilisában megválasztották az MKP KV titkárává, az MKP Budapesti Területi Bizottságának titkárává és az MKP KV Káder Osztályának vezetőjévé, májusban a Politikai Bizottság tagjává. 1946-tól az MKP, később a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) főtitkárhelyettese lett. 1948 júniusában az MDP Budapesti Bizottságának titkára, majd 1948. augusztus 5-e és 1950. június 23-a között belügyminiszter. 1949-ben aktív szerepet játszott a korábbi belügyminiszter, Rajk László elleni perben, Farkas Mihály honvédelmi miniszterrel egyike volt Rajk kihallgatóinak. 1949. július 19-én feleségül vette Tamáska Máriát. 1950 májusától a Központi Vezetőség Szervező Bizottságának tagja, a párt- és tömegszervezetek osztályvezetője volt. Rajk kivégzése után ő is célkeresztbe került: 1951 április végén letartóztatták, minden politikai tisztségétől, még parlamenti mandátumától is megfosztották. Letartóztatása után feleségét is kitették az állásából.

Nem tépték le a körmeit

Ebédidőben volt. Én ugyanis hazajártam ebédelni, mert mindig későig dolgoztam. Szóval felhívott valaki, és megkérdezte, hogy mit csinálok. Mondtam neki, hogy ebédelek. „Hát azután mit csinálsz?” – faggatott tovább. – Hogyhogy mit csinálok, megyek vissza dolgozni – feleltem. Erre aztán letette a telefont. Az köztudott volt, hogy én milyen útvonalon közlekedem. Amikor kifordultunk az utcából, az első kanyarnál két kocsi keresztbe állt az úton, nem lehetett továbbmenni. Az egyikből Péter Gábor szállt ki.

A Kádár elleni vizsgálatot a Farkas Mihály vezette bizottság végezte, amelynek Kiss Károly és Kovács István is tagja volt. Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) vezetője személyes közreműködésének eredményeként Kádár elismerte az ellene felhozott koncepciós vádakat.

Péter Gábor azt mondta: »Tudod, hogy ha mi őrizetbe veszünk téged, az Rákosi elvtárs tudta nélkül nem lehetséges. Mondd meg, milyen kapcsolatod volt a horthysta rendőrséggel, s akkor nem lesz semmi bajod.« Szóval azt kellett volna bevallanom, amivel Rákosi is mindig gyötört. Minthogy én harmincéves koromig munkásember voltam, külföldön soha nem jártam, rám nem lehetett azt mondani, hogy kém meg imperialista ügynök vagyok. Bár később aztán már ilyesmi is volt.

Így igaz. Rajk után Kádár is megkapta a maga „csőszkunyhóját” Harris Olivér rendőrezredes személyében, akivel a forgatókönyv szerint az Akadémia közelében, az Arany János utcában egy presszóban tartott fenn rendszeres kémkapcsolatot. Ez a történet még a vallomásokat összeszerkesztő Komlós Jánosnak is sok volt, egyszerűen nevetségesnek tartotta.

Kanyó András újságíró 1989-ben megjelent, Végakarat című interjúkötetéből az is kiderült, hogy Kádárt nem kínozták meg a fogva tartása alatt. – Tudom, nyugati újságokban olyasmik is megjelentek, hogy letépték a körmeimet. Ebből egy szó sem igaz – állította. Mint megjegyezte: azt kellett bevallania, hogy Sombor-Schweinitzer Józseffel, Horthy politikai rendőrségének tisztjével, a kommunisták üldözőjével állt kapcsolatban.

1944-ben, azt hiszem, áprilisban lehetett, amikor az illegális párt vezetősége úgy határozott, hogy fel kell venni a kapcsolatot a moszkvai emigrációs csoporttal. A feladatra először Ságvári Endrét jelölték ki, neki kellett volna illegális úton kijutnia Moszkvába. Én azonban féltettem, hogy lebukik, ezért azt kértem, küldjenek engem. Így is történt. Jugoszlávián át, Tito partizánjai segítségével akartam eljutni Moszkvába, de a határ közelében, még magyar oldalon elfogtak, s mint Lupták János katonaszökevényt két évre elítéltek. A Conti utcai börtönben töltöttem a büntetésemet, de a párt egy ügyvédet fogadott, aki nem kevés pénzért elintézte, hogy rövid idő múlva kiengedjenek.

Kádár egyik kihallgatója Farkas Mihály fia, Farkas Vlagyimir volt, aki így emlékezett vissza a történtekre:

Péter 1957-ben a Gyorskocsi utcában azt a legendát adta elő nekem, hogy Rákosi ki akarta végeztetni Kádárt, de ezt ő megakadályozta. Ezután mindenáron kőbányába akarta küldeni – ez akkor egyértelműen Recsket jelentette volna –, azonban, hála Péter Gábornak, Kádár ezt is megúszta. [...] 1945 és 1952 között elképzelhetetlen volt, hogy Péter Gábor ellent mert volna mondani Rákosi Mátyásnak. Décsi Gyula 1957-ben mondta el nekem (a Kádár-ügy idején már igazságügyi államtitkár volt), hogy ő Rákosi Mátyás kis céduláján kapta meg Péter Gábortól, hogy a bíróság milyen ítéleteket hozzon. Én ezekről csak a 80-as évek közepén szereztem tudomást. Ezek szerint 1951. október elején ítélték el Losonczy Gézát, majd együttesen dr. Újhelyi Szilárdot, dr. Tariska Istvánt és Veres Józsefet, 1951 decemberében pedig Kádár Jánost, dr. Donáth Ferencet, Kállai Gyulát és Haraszti Sándort.

Sakkozással álcázta magát

A Legfelsőbb Bíróság 1951 decemberében Kádár Jánost a „népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése, valamint kémkedés és hazaárulás bűntettében” bűnösnek találta, és életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélte, amit 1952 decemberében másodfokon is jóváhagyták.

A tárgyalásra nem érdemes sok szót vesztegetni. Annyit mondhatok, hogy sem a bíró, sem az ügyész nem állt a helyzet magaslatán. Az ügyész, dr. Alapi például olyanokat mondott, hogy „Kádár különösen álnok összeesküvő volt, aki sakkozással álcázta magát”. Ami pedig az ítéletét illeti, az köztudott: engem életfogytiglanra ítéltek.

Kádárt büntetésének letöltésére a Conti – ma Tolnai Lajos – utcai börtönbe szállították, amely akkor az ÁVH közvetlen felügyelete alá tartozott.

Az ÁVH-nak olyannyira sikerült hermetikusan elzárni a külvilágban lezajlódó eseményektől, hogy csak 1954 májusában – amikor a Conti utcából átszállították a Gyorskocsi utcai börtönbe – értesült Sztálin 14 hónappal korábbi haláláról, akkor is véletlenül, Thury Zsuzsa A francia kislány című ifjúsági regényének olvasásakor.

Sztálin halála (1953. március 5.) után az MDP Politikai Bizottsága Gerő Ernőt bízta meg Kádár és társai ügyének felülvizsgálatával. A Legfelsőbb Bíróság 1954. július 22-én mentette fel Kádárt. A rehabilitációs tárgyaláson a bíróság megállapította, hogy a 30-as években szoros kapcsolatot tartott fenn a politikai rendőrséggel, de azt is, hogy ez a cselekmény elévült. Ettől függetlenül minden korábbi párttisztségét visszakapta, mi több, anyagi kárpótlás is járt neki. A jegyzőkönyvek szerint 67 069 forint készpénzt, egy háromszobás lakást, lakberendezési tárgyakat, kétszázötven darab könyvet, valamint egy négyhetes üdülést kapott. A pénzbeli kárpótlás összegét később 163 ezer forintra egészítették ki.

Ami pedig a Rákosival való első találkozásomat illeti, arra néhány nappal a szabadulásom után került sor az Akadémia utcai pártközpontban. Rákosi tettetett szívélyességgel fogadott, sajnálkozott amiatt, ami velem történt. Képmutató módon még azt is megkérdezte, miért nem fordultam hozzá.

Epilógus

Kiszabadulása után, 1954. július 21-én levelet küldött Rákosinak:

Én életemben sokszor voltam olyan helyzetben, hogy félnem kellett valamitől, ilyenkor féltem is, de leküzdöttem a félelmem, és azután mindig szembenéztem, amivel kellett. De megrémülve csak egyszer voltam, de akkor nagyon. Ez az az augusztusi este volt, mikor Ön a Szakasits vallomását idézve közölte velem – más szavakkal, de félre nem érthetően –, hogy rendőrspiclinek, provokátornak tart engem. Ebből azután nem is tudtam magamhoz térni...

Kádárt visszafogadták: 1954 októberétől az MDP XIII. kerületi bizottságának első titkára, 1955 szeptemberétől a Pest Megyei Bizottságának első titkára, 1956 júliusában az MDP Központi Vezetőségének, Politikai Bizottságának és a Központi Vezetőség Titkárságának is tagja lett.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után pedig egy több mint három évtizedig tartó korszak névadójává vált. De ez már másik történet.