Index Vakbarát Hírportál

Rettegett diktátorok nevelték fel, ma bolti eladóként dolgozik Londonban

2023. március 8., szerda 11:56

Monica Macías hazájában kiváltságosként született, talán egyszer mesés vagyont örökölhetett volna, ma mégis egy ismert üzletlánc egyik londoni egységében hajtogat ruhát. Habár 15 éven keresztül Észak-Korea elitjébe tartozott, úgy döntött, elhagyja a diktatúrát. Fordulatokban bővelkedő memoárja a dél-koreai kiadás után múlt héten angolul is megjelent, egy hányattatott sorsú nő életútját tárva az olvasók elé.

A jelenleg 51 éves Monica a világtörténelem egyik legbrutálisabb diktátorának tartott Francisco Macías Nguema, Egyenlítői-Guinea megpuccsolt és kivégzett elnökének egyik gyermeke. Az országot, ahol született, és egészen hétéves koráig élt, csak úgy hívták, hogy „Afrika Dachauja”, az ott végbement borzalmakat a hírhedt náci koncentrációs tábor gyakorlatához hasonlítva.

Apja 1968-ban a spanyol gyarmati kormány miniszterelnök-helyetteseként nyerte meg az ország történetének egyetlen szabad választását, majd a spanyolok kivonulásával véres diktatúrát épített ki, a teljes lakosság harmada menekült el a regnálása alatt – köszönhetően annak, hogy az elnök komplett családokat, sőt falvakat végeztetett ki. Az emberek csak a taposóaknákkal teleszórt szárazföldi határszakaszon távozhattak, hiszen az elnök az ország minden hajóját és csónakját felgyújtatta, hogy vízen ne lehessen elhagyni az államot.

De nézzünk még párat a híresebb rendeleteiből! A nemzeti bank teljes vagyonát a saját vidéki házába szállíttatta át, betiltotta továbbá a kereszténységet az 1978-as új országmottó értelmében („Nincsen más isten, csak Francisco Nguema”), a halászat is tabu lett (mondjuk, nem is lett volna már nagyon mivel halat fogni), de az „entellektüel” szó is tiltólistára került – igaz, a társadalom műveltebb rétegeit ekkorra már lemészároltatta.

Rémtettei következményeként elszigetelődött a nyugati világtól, a hidegháborús években a kommunista blokkban keresgélt hát szövetségeseket magának. Így jött képbe Kuba és Észak-Korea is. Főként utóbbiban játszódik a múlt héten megjelent Black Girl From Pyongyang (Fekete lány Phenjanból) című memoár cselekménye.

Kalasnyikov-tisztítás mint általános iskolai tantárgy

Az elnöki család először 1977-ben látogatott az észak-koreai fővárosba, bő egy évvel azelőtt, hogy az egyenlítői-guineai diktátort saját unokaöccse megbuktatta, majd golyó általi halálra ítélte. A kis Monica ekkor még nem gondolta, hogy az ázsiai ország lesz majd az új otthona. Nguema ugyanakkor számított rá, hogy személye ellen támadás készül, és féltette a családját is. Feleségét és három gyermeküket így Phenjanba költöztette, a legidősebb fiút pedig Fidel Castróhoz küldte.

A kubai diktátor azonban nem volt szavatartó ember, Nguema halála után azonnal átadta a fiút a hatalomra jutott unokatestvérnek, aki börtönbe is vetette kuzinját. Az egykori first lady segíteni akart a fián, hazatért hát, miután három gyermekét biztonságba helyezte a Távol-Keleten. Kim Ir Szen ugyanis annak dacára sem szegte meg az ígéretét, hogy immár semmilyen érdeke nem fűződött a betartásához.

Sőt, az új elnök delegációjának is nemet mondott, amikor a gyerekek kiadatását kérték.

A kis Monica nővérével, Maribellel együtt egy pártfunkcionáriusok fiúgyermekeinek fenntartott bentlakásos katonai iskolába került, ahova felvettek melléjük még 20 lányt, hogy a Macías nővérek kellemesebben érezzék magukat. A tananyag azonban nekik sem hímzés meg rajzolás volt, hanem többek közt harctéri gyakorlatozás és lövészet, 14 éves korára Monica így már mesterien kezelte a Kalasnyikovot.

A rideg légkört, a kemény szabályokat a kislány nehezen tűrte, éhségsztrájkkal is próbálkozott, egy hónapra kórházba is került. A lány gyorsan elsajátította a koreai nyelvet, ma is koreaiul álmodik és gondolkozik, a régen meghökkenést kiváltó fekete bőrszíne ellenére ma már koreai az identitása és az akcentusa is. Afrikai anyanyelvét és a spanyolt ugyanis teljesen elfelejtette időközben az átélt pszichés trauma miatt, ahogy minden emléke törlődött egykori afrikai életéről.

Észak-Korea nem csak a nyugati sajtóval nem túl közlékeny, Monica sem tudott semmit a körülötte történt dolgokról, hogy apját kivégezték, és hogy mi lett az anyjával, akire roppantul haragudott, hogy elhagyta őket. Csak felnőtt fejjel volt képes megbocsátani a 2014-ben utcai árusként meghalt ex first ladynek, akivel kommunikálni immár csupán a nővére tolmácsolásával tudott.

Kim Ir Szen, a jóságos nagypapafigura

A katonai akadémia igazgató-helyettese Kim Ir Szen unokaöccse volt, aki a Nagy Vezér kérésére kiemelt figyelmet fordított a bukott elnök gyermekeinek taníttatására. Gondviselőjük is felkereste olykor az intézményt, az elején kifejezetten gyakran, Monica emlékeiben így egy kedves nagypapaként él a történelembe népe iránti kegyetlenségével bevonult államfő.

Amolyan fogadott apaként gondolok rá. Ő nevelt fel, ha nem lett volna, nem lenne most végzettségem. Ki tudja, mi lett volna velem? Mindig azt mondta, hogy tanuljak keményen, hiszen a legerősebb fegyver az oktatás

nyilatkozta Monica a The Timesnak. Ő tanácsolta neki azt is, hogy adja fel a zongoraművészi álmait, hiszen apja is azt akarta volna, hogy valami olyat tanuljon, ami hasznos az országának. A lány textilmérnöki tanulmányait így a Könnyűipari Egyetemen végezte. Emlékezetes eset számára, amikor ekkortájt Pekingben (ahova egyik unokatestvérét, az új nagykövetet ment meglátogatni) először találkozott nyugati fehér emberrel. Az amerikaitól útbaigazítást kért volna, de amikor meghallotta az akcentusát, félelmében elszaladt – hiszen az iskolában azt sulykolták belé, hogy a nyugatiak maguk az ördögök.

Az utazás azonban megkérdőjelezett benne sok mindent Észak-Koreáról, s talán enélkül sosem döntött volna úgy, hogy megpróbálná, milyen Nyugaton élni. Kim Ir Szen óva intette ettől:

Monica, elég erős vagy a durva kapitalista világhoz?

A lány végül Spanyolországot választotta, hiszen anyai nagyapja innen származott. Vízuma azonban nem volt, így a spanyol határőrség a leszállása után azonnal deportálta Egyenlítői-Guineába, nem törődve azzal, hogy ezzel halálos veszélynek teszik ki – hiszen immár két testvére senyvedett az ország legkeményebb börtönében unokatestvérük, a most is hivatalban lévő, ezzel a világ jelenleg leghosszabb elnöki mandátumát töltő diktátor jóvoltából.

Monica meghúzta magát az afrikai országban, reménykedett, hogy megjön addig a megigényelt spanyol vízum, mielőtt közeli rokona az uralmára esetleg veszélyes tényezőként kezd el gondolni rá is. A lányt megdöbbentette a szegénység – holott unokatestvére, Teodoro Obiang Nguema akkoriban napi 40 millió fontot nyúlt le az állami olajkitermelés bevételeiből. Monica semmit sem tudott a kultúráról és az emberekről, akik a koreaiakhoz képest túl hangosak és harsányak.

A spanyol vízum végül is megjött, és vele együtt egy újabb sokk. Életében először itt hallott embereket rosszat mondani a két apjáról. A legnehezebb azt volt számára feldolgozni, hogy a biológiai apja egy tömeggyilkos – azóta sem használja a teljes nevét. De olyan is előfordult, hogy valaki követte az utcán, mert ráismert. Az illető meg is mondta neki, hogy szívesen megölné őt.

Egyedül a világban

Monica Zaragozában és Madridban élt, ahol különböző üzletekben volt eladó, vagy épp dadaként dolgozott családoknál. Ezután New Yorkba költözött, ahol a Bush-kormány Észak-Korea-ellenes kommunikációja nehezítette meg az életét, így áttelepült Szöulba, majd jött Kína, végül ismét Egyenlítői-Guinea.

2016-ban költözött Londonba, kezdetben egy luxusszállodában dolgozott szobalányként. A rá következő évben megkezdte tanulmányait a Londoni Egyetemen, ahol nemzetközi tanulmányokat és diplomáciát hallgatott. Szakdolgozati témája az édesapja volt, 3000 embert interjúvolt meg a Macías-rezsimről.

Konklúziója szerint édesapja nem bűnös a neki tulajdonított, emberiesség elleni cselekményekben, a kínzások, falvak felégetése, tömegmészárlások mind-mind egy jól felépített hecckampány részei, amelyet apja ellenségei találtak ki. Egyik érve ezt alátámasztandó, hogy ha az apja valóban ellopta volna az ország olajbevételeit, akkor az anyjának miért kellett volna az útszélen árulnia, hogy meg tudjon élni, és neki miért kellett volna egész életében alacsony jövedelmű munkákból eltartani magát?

Gondolt persze rá, hogy egyszerűbb lenne hazamennie Észak-Koreába, de ezt most lehetetlennek érzi. Egyelőre marad Londonban, aztán majd meglátja. De már abban sem biztos, hogy van-e bárhol is otthona – zárta beszélgetését a Timesszal.

A szerző luxusszakértő.

Rovatok