Már elkezdődtek a forgatási munkálatai annak az, A Thousand Blows című Disney+-os produkciónak, amely igaz történeten alapszik. A sorozat a 19. század végi, 20. század eleji Londonba fogja visszakalauzolni a nézőket, bemutatva egy tolvajbanda történetét, akik a fél országot szétlopták.
Nem új keletű, hogy a sorozat- és filmkészítők egy-egy valós eseményhez nyúlva alkotnak meg egy produkciót. Sőt, az elmúlt időszakban kifejezetten sok ilyen alkotással lehetett találkozni, elég csak megemlíteni az Elvist vagy akár A korona és a Narcos című szériákat. Az előbbiek egy jóval ismertebb történetet dolgoznak fel, így várható volt, hogy egy idő után a kevésbé neves történelmi események kerülnek majd terítékre. A Disney+ egyik új sorozatát,az A Thousand Blowst az utóbbi hetekben kezdték el forgatni, olyan címszereplőkkel, mint Erin Doherty, aki korábban Anna hercegnőt alakította A koronában, illetve Stephen Graham.
A széria a 19. század végétől kezdetben csak a londoni Elephant and Castle városnegyedben luxusüzleteket kirámoló tolvajokról, a Forty Elephants néven elhíresült bandáról szól, amelynek tagjai a The Elephant Mobhoz tartozó gengszterek feleségei, barátnői vagy épp lánytestvérei voltak. A nők attól tartottak, ha bűnöző párjukat, rokonukat lecsukják, akkor búcsút kell mondaniuk korábbi életvitelüknek, amelynek fenntartása érdekében ők is inkább gengszterekké váltak.
Ahogy az több, a banda történetével foglalkozó írásból kiderült már, az 1870-es évektől működő Forty Elephants kezdetben luxusáruházakból kezdett el lopni, ám sosem csípték nyakon őket. Míg vezetőjük, Mary Carr – aki számos álnevet használt, köztük a Pollyt – bement egy boltba figyelemelterelésként, a banda többi tagja akcióba lépett. A ruhájukba például belső zsebeket varrtak, hogy oda rejtsék az ellopott holmikat, vagy épp a fehérneműjükbe dugdosták őket – ahova nyilván senki nem leshetett be. Sőt, amíg az eladó nem figyelt, a bundákat vállfára tekerték, majd az alsóruházatukba bújtatták, az ékszereket, illetve az órákat egy hamis változatra cserélték, az eredetit pedig a sapkájuk alá vagy a hajukba rejtették.
A sikerük titka az volt, hogy tisztességes nőknek tűntek, akik ráadásul drága ruhákban jártak, így hamar megkedvelték őket a bolti eladók. Valószínűleg meg sem fordult a fejükben, hogy az asszonyok egy bűnbanda tagjai lehetnek, így észrevétlenül hagyhatták el az üzleteket. A Forty Elephants bandának egyébként később több vezére is akadt, akiket királynőként emlegetettek, és komoly szabályokat szabtak meg:
Mary Carr 1924-ben bekövetkező halálát követően az utódja Alice Diamond, azaz Diamond Annie lett, aki bűnözőcsaládba született, és már 17 éves korára jó párszor meggyűlt a baja a törvénnyel. 1905-ben például amiatt tartóztatták le, mert más személyazonosságát felhasználva bejutott egy lőszergyárba, ahonnan a gyanú szerint robbanóanyagot akart ellopni. Gyémántgyűrűket hordott, amelyeket olykor boxerként használt. Carr birodalmát átvéve arra törekedett, hogy Londonból más angol városokba is áthelyezzék a székhelyüket. Mindemellett bővítették a „portfóliójukat”, a rablás mellett már betörésekkel, zsarolással, illetve mások védelmének biztosításával is foglalkoztak.
Diamond szárnysegédje a bandában egy Maggie Hughes nevezetű, szinte mindig ittas állapotban lévő nő volt. Egy Ford V8-as autóval szelte az utakat, amelynek tetejébe egy periszkóp volt építve, hogy időben kiszúrja a zsarukat. A banda ugyanis Londont követően egész Angliában fosztogatni kezdett, többek között Bathban, Brightonban, Bristolban és Midlandsben, majd a megszerzett zsákmányt a fővárosba visszaérve rejtették el egy raktárhelyiségben. A hatóságok azonban – megismerve a módszereiket – Southendbe, Brightonba, Liverpoolba és Manchesterbe utaztak, ami a tolvajokat igen megrémítette. Hogy elkerüljék a lebukást, az ellopott tárgyakat azonnal visszaküldték Londonba, és egy bőröndnyi holmit hagytak a pályaudvar csomagmegőrzőjében is. A feketén megszerzett árukat amúgy sem tartották sokáig maguknál, minél előbb igyekeztek Londonba küldeni. Szinte lehetetlen volt elkapni őket.
A módszereik nagyon figyelemreméltók voltak, mivel soha nem látták őket, amint valamilyen árut visznek el, ahogy az ellopott termékek sem kerültek elő soha
– mondta egy nyomozó még abban az időben.
A Diamond által vezetett Forty Elephants módszerei az évek haladtával egyre kifinomultabbá váltak, és fiatalokat is a tagjaik között tudhattak. Egyikük, egy 19 éves lány például egymaga tudott ellopni több mint negyven tárgyat egy boltból. Az ifjú bandatagok egy része álreferenciák által tehetős családokhoz került, akiknél cselédként vállaltak állást. A fő feladatuk azonban az volt, hogy értékeket lopjanak el, vagy épp elcsábítsák a férjet, akit később zsarolhatnak majd.
Carr vezetése után Diamond is fenntartott bizonyos követelményeket, hogy kordában tartsa a bandatagokat. Bár luxuséletet éltek, és gyakran mulattak, az fontos szabály volt, hogy az akciók előtt sosem ittak. Emellett mindig összetartottak, hogy alibit tudjanak biztosítani, ha esetleg letartóztatnák valamelyiküket. Olykor viszont kifejezetten agresszívan léptek fel egymással szemben. Marie Britten esetében például – aki nem a bandatagok közül választott párt magának, ezzel megszegve az egyik szabályukat – úgy álltak bosszút, hogy baseballütőkkel és borotvákkal jelentek meg az otthonában, majd köveket dobtak be az ablakán. Diamondot és társait ezt követően 18 hónap kényszermunkára ítélték. A királynő a büntetése letöltése után egy bordélyház vezetését vette át, ezért új vezető kellett a Forty Elephants élére.
A vezérük Lillian Rose Kendal lett, aki elődeihez hasonlóan nem finomkodott, ha lopási módszerekről volt szó. Előfordult, hogy úgy rámolt ki egy ékszerboltot, hogy az autójával a kirakatba hajtott, és busás összeget tehetett zsebre a megszerzett javakért. Bár a hatóságok még ekkor is rajta akartak ütni a tolvajbanda tagjain, és 15 éven át ügyködtek azon, hogy Kendalt rács mögé juttassák, sem ő, sem a Forty Elephants korábbi királynői, illetve tagjai nem hagytak nyomot maguk után. Körülbelül 80 éven át, egészen az 1950-es évekig folytatták a fosztogatást.
Ez olyan életvitelt biztosított nekik, amit soha nem engedhettek volna meg maguknak. Szerintem nem érezték rosszul magukat emiatt. Élvezték, hogy szép dolgokat vásárolhattak a megszerzett pénzen, és jól nézhettek ki. Tisztelték is őket a helyiek, mert nekik köszönhetően az emberek olcsón juthattak hozzá szép ruhákhoz és harisnyákhoz. Nem láttak ebben semmi rosszat, mivel ezek a termékek túl drágák voltak ahhoz, hogy a legtöbb ember megengedhesse magának, és a boltoknak volt biztosításuk
– fejtette ki az egyik volt bandatag unokája, hozzátéve: a nagymamája szeretett elmenni teázni a The Ritz-Carlton Hotelbe, különösen akkor, amikor kifelé jövet a ruhatárban el tudta csenni valakinek a bundáját. Mint mondta, még a 70-es éveiben is igen jól tudott észrevétlenül lopni.
(Borítókép: Erin Doherty 2017 augusztusában. Fotó: Roberto Ricciuti / Getty Images)