Telt ház fogadta a Puskás Arénában szerdán este a Guns N’ Rosest, ami ez esetben csaknem 50 ezres tömeget jelentett. A zenészek több mint háromórás műsorral készültek, a Civil War című számnál pedig az ukrán zászló is megjelent – nem csak a kivetítőn, hanem a frontember Axl Rose pólóján.
Februárban jelentette be a Guns N’ Roses, hogy a 2023-as turnéjuk keretében Budapesten is színpadra állnak. Mindez azért is volt nagy öröm a magyar rajongók számára, mert a 2016-ban indított, és több mint 3 évig tartó Not in this lifetime koncertkörútjuk állomásai között Magyarország nem kapott helyet, így akik a Guns N’ Rosesba több mint két évtized után visszatérő alapító gitáros Slashsel és az alapító basszusgitáros Duff McKagannel szerették volna látni a csapatot, kénytelenek voltak más országot választani. Az 1985-ben alakult Los Angeles-i hard rock zenekar a 90-es évek közepéig dolgozott együtt a klasszikus felállásban, ezt követően a frontember Axl Rose vitte tovább a Guns N’ Rosest, azaz már a legutóbbi, 2006-os budapesti koncertjükre is Slash és McKagan nélkül érkezett a banda. Ezt a bulit egyébként máig felemlegetik,
a zenészek ugyanis akkor 2 és fél órás késéssel jelentek meg a Papp László Budapest Sportaréna színpadán.
Állítólag csak este 9-kor landolt a gépük a magyar fővárosban, de a hírek szerint ezután sem kapkodták el a dolgokat: Axl Rose-nak negyed 12-kor még az öltözőjében masszírozták a hátát, miközben kint a büfések már az utolsó söröshordókat verték csapra. Ezt megelőzően csupán egyetlenegyszer játszott Budapesten a zenekar, 1992-ben a Soundgarden és a Faith No More társaságában léptek fel a Népstadionban.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Guns N’ Rosest mindenki szeretné látni élőben legalább egyszer, hiszen a banda a zenetörténet egyik legmeghatározóbb rockegyüttese, olyan szerzeményeket jegyezve, mint a November Rain, a You Could Be Mine, a Don't Cry vagy a Paradise City, amelyek nem maradhatnak ki egyetlen koncerten sem. A lemezeikből több mint 100 millió fogyott világszerte, az 1987-es Appetite For Destruction című anyaguk pedig a legnagyobb példányszámban elkelt amerikai debütáló albumnak számít. Töretlen népszerűségüket az is jól mutatja, hogy
a tagok újraegyesülését követő Not In This Lifetime elnevezésű turnéjuk minden idők negyedik legnagyobb bevételű koncertkörútja lett, több mint 5 millió eladott jeggyel.
Pedig amikor meghirdették, főleg Axl Rose kapcsán sokaknak voltak kétségei, hogy vajon képes lesz-e elfogadható teljesítményt nyújtani a színpadon. Jómagam rögtön a startnál, 2016. április 9-én a Las Vegas-i T-Mobile Arénában láttam először a produkciót, ahol ráadásul gipszben „ült” színpadra az énekes, miután az előző esti Los Angeles-i meglepetésbulijukon a Mr. Brownstone című szám előadása közben megcsúszott és eltörte a lábát a Troubadourban. Ám ennek ellenére is óriási élményt nyújtott a koncert, és egyetlen pillanatra sem tűnt úgy, hogy a korosodó Axl Rose önmaga paródiája lenne – sőt mintha kifejezetten a turné miatt inkább szépen összekapta volna magát.
Most viszont ismét lehetett picit aggódni a frontember miatt, sajtóhírek szerint ugyanis Axl Rose nem igazán tudott énekelni a Glastonbury Fesztiválon, ahol június végén léptek fel. A kritikákat persze a zenészek kikérték maguknak, mondván, hogy nem Axl hangjával, hanem a felvétel minőségével volt baj. A banda egyébként már kedden megérkezett Budapestre, a közösségi médiafelületeken működtetett rajongói oldalakon több fotót is közzétettek, amelyek arról árulkodnak, hogy a tagok a belvárosban kószáltak. A dobos Frank Ferrer az Üllői úton található Giháda üzletbe is betért, ahol egy Prosectura pólóval pózolt – érdekesség, hogy a magyar punkegyüttes énekese, Imre Norbert az eladó ebben a boltban, amiről egyébként a vele készített interjúban korábban az Indexnek is beszélt.
Azt már előre tudni lehetett, hogy több mint 3 órás produkcióval érkeznek a Guns N’ Roses tagjai, akik előtt este 6 órakor a Motörhead egykori gitárosának zenekara, a Phil Campbell and the Bastard Sons melegítette a közönséget. Érdekes, hogy a név ellenére sem voltak olyan sokan akkor még az arénában, pedig érdemes volt meghallgatni a walesi rockegyüttest, amelynek dalai egyébként kifogástalan minőségben szóltak.
Ezúttal is a D/119-es szektorban foglaltam helyet, ahonnan valamelyest a színpad mögé is be lehet látni, ennek köszönhetően pedig a főhősök érkezését is nyomon tudtam követni. Nem sokkal fél 8 után begurult a backstage-be egy fekete autó, amelyből meglepő módon elsőként maga Axl Rose pattant ki, és óriási karlendítéssel intve a lelátón ülőknek eltűnt a színpad mögött. Néhány pillanat múlva egy újabb kocsi érkezett a zenekar többi tagjával, akik szintén barátságosan integettek az ülőszektoros közönségnek, miközben a frontembert követve masíroztak a takarásba ők is. Nem kellett sokat várni, hogy belecsapjanak a húrok közé –
a közel 50 ezres tömeg óriási ovációval fogadta a zenészeket,
akik az It's so easy című számukkal robbantak be a színpadra. Már önmagában a jelenlétük is megadta az alaphangulatot, hiszen mégiscsak igazi rockikonokról van szó, ráadásul akkora lendülettel indították a bulit, hogy azt a fiatal csapatok is megirigyelhetnék. Egyébként kifejezetten jó formában vannak mind, a 61 éves Axl Rose az első perctől az utolsóig szinte megállás nélkül rohangált a színpadon, ami persze nem feltétlenül jó ötlet egy több mint 3 órás koncertnél, de erről majd később.
A zenekar egy 31 tételes műsorral készült, amelynek a második részében kaptak helyet a populárisabb slágereik, mint a You Could Be Mine, a Sweet Child 'o Mine, a November Rain – amit a frontember zongorával edott elő –, a Knockin' On Heaven's Door, a Don't Cry és a Paradise City. De az első félidőben is voltak azért olyan dalok, amelyeket nem csak a vérbeli gunnerek ismernek – ilyen a Welcome To The Jungle című szám, a sorban az első, ami totálisan felpörgette a közönséget.
Érdekes, hogy míg az előző turnén különféle látványelemeket is használtak azért (a 2016-os Las Vegas-i és a Los Angeles-i bulijukon robbanások, tűz, szikra, konfettieső, sőt még háttértáncosok is voltak), addig most minden ilyesmit mellőzött a zenekar. Főleg az előző heti Rammstein-koncert után volt ez némiképp fura, ahol akkora tüzet raktak a Puskásban a német zenészek, hogy csaknem kilőtték az űrbe az egészet – a Guns N’ Roses produkciója ilyen szempontból meglehetősen szegényesnek tűnt. Felállítottak egy óriási színpadot három kivetítővel, amelyek közül az oldalsókon a zenekari tagokat mutatták, középen pedig különféle vizuálok futottak a számok alatt. A fénytechnikát sem tolták túl, szokatlanul kevés lámpával világították be a színpadot. Nekem speciel ez egyáltalán nem volt zavaró, teljesen lekötötték a figyelmem a karakteres zenészek, akik közül nem csak Axl Rose számított főszereplőnek.
A produkciót úgy építették fel, hogy mindenkinek legyenek nagy pillanatai, amikor szólóban is megmutathatja magát,
akik pedig a koncert alatt nem változtatják a helyüket (Dizzy Reed, Melissa Reese és Frank Ferrer), a színpad közepén egy lépcsős emelvényre kerültek. Elképesztő gitárjátékokat hallhatott a közönség, Duff McKaggan még énekelt is – a T.V. Eye című The Stooges-covert adta elő, amit nagy örömmel fogadott a közönség. A basszusgitáros a szeretetet ráadásul magyarul köszönte meg a népnek.
A második félidőben elhangzott a zenekar Civil War című dala, amellyel – mint a turné többi állomásán – az Ukrajnában dúló háborúra reflektáltak a zenészek. Axl Rose, aki egyébként nagyjából minden harmadik számnál lecserélte a felsőjét, ehhez a dalhoz egy olyan pólót választott, amelyen egy ukrán zászló volt elöl. A hátsó kivetítőn mindeközben szétbombázott házakat ábrázoló háborús képek futottak, és ott is többször megjelentek az ukrán nemzeti színek.
Minden koncert sarkalatos pontja a hangosítás, ami főleg a Puskás Aréna esetén még nem teljesen tisztázott kérdés – a Red Hot Chili Peppers koncertjén ugye nem sikerült rendesen behangosítani a helyszínt, a Rammsteinnél ugyan nem volt ilyen probléma, de ha lett volna bármi hangzásbeli tökéletlenség, feltehetőleg jórészt észrevétlen marad, mert olyan hangerővel dübörgött a show és olyan látvánnyal készültek a zenészek, hogy az minden másról elvonta az ember figyelmét. A Guns N' Roses esetén már nem lehetett ilyesmire hagyatkozni, ráadásul ahány felé ültek az ismerőseim, annyiféle kritikát hallottam a koncert után tőlük.
A D/119-es szektorban sem volt minden tökéletes, de a zenei alapok és a hangszerek tisztán szóltak, egyedül Axl Rose vokáljával voltak problémák olykor. Volt, amikor elképesztő nagyot énekelt, máskor mintha másodpercekre eltűnt volna a hangja, ami megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy a hangtechnikus hibája, vagy a frontemberé. Tisztának tisztán énekelt, de volt, hogy hirtelen túl hangosnak, vagy épp halknak hatott, megbillentve a dalok belső zenei egyensúlyát. Az az érdekes, hogy egyes számokat tökéletesen lehozott, ám voltak olyanok, amelyeken az említett hangerő-ingadozás rontott valamelyest. A magasabb tartományok biztos, hogy már számára is kihívást jelentenek, a mélyebbeknél érezhetően energikusabb a hangja.
Ettől függetlenül látszott, hogy Axl Rose – a zenésztársaival együtt – borzasztóan igyekszik, hogy kihozza magából a maximumot.
Ahányszor csak kinézett a közönségre, ragyogott az arca és mosolygott, a színpadon pedig egy pillanatra sem lassított a tempóján. Talán épp ez volt az egyik oka az említett problémának – annyit rohangált, hogy kifulladt, pedig ha visszább vesz kicsit, lehet, hogy jobban bírja. És itt térek vissza a koncert hosszára is: ezért sem biztos, hogy jó ötlet több mint 3 órás produkcióval turnéznia egy zenekarnak. Egy jól összerakott, másfél-két órás műsor bőven elég, és azt egyszerűbb is megtolni energiával. Mindenesetre a frontembert körülvevő zenészek a profi játékukkal szépen megtámogatták a hangzásbeli hiányosságokat, Slash még hanyatt fekve is szólózott egyet, a küzdőtéren végignézve pedig a közönség láthatóan nagyon jól érezte magát.
A show a Paradise City című számmal zárult. A banda még egy meghajlás erejéig visszatért a reflektorfénybe, majd kiosztottak néhány gitárpengetőt a rajongóknak. Slash még kicsit produkálta magát, kézen állt a színpadon kétszer, majd mindnyájan eltűntek a takarásban. Közben beálltak a fekete autók, és ahogy érkeztek, pont ugyanolyan barátságosan távoztak a zenészek, még egy utolsót odaintve a lelátón már hazafelé készülődő sokaságnak.
(Borítókép: Axl Rose. Puskás Aréna, Budapest. 2023.07.19. / Fotó: Guilherme Neto / GNR)