Charles Spencer a napokban megjelent könyvében nem várt őszinteséggel tekintett vissza gyerekkori traumáira, amelyek egy darabig felnőtt éveiben is elkísérték őt. A kötet szerint a férfinak zaklatásban volt része az általános iskolában, ahol szemtanúja volt annak, hogyan próbálják megtörni a gyerekeket.
A királyi család életébe való belepillantás mindig is kelendő téma lesz, ha könyvekről van szó. Nem véletlen, hogy Harry herceg memoárja, a Tartalék akkora sikernek örvendett, ahogy az azóta megjelent köteteket is nagy érdeklődés fogadta. A sussexiek hangjának tartott Omid Scobie például tavaly megjelent könyvében a família végjátékáról, a monarchia fennmaradásáért vívott harcról írt – a mű holland változatában ráadásul véletlenül megnevezték a família azon tagjait, akik megjegyzést tehettek Harry herceg gyerekének, Archie-nak a bőrszínére. Scobie kötete mellett további kettő is a boltok polcaira került az utóbbi hónapokban. Köztük a Robert Hardman királyi életrajzíró által jegyzettCharles III: New King. New Court. The Inside Story, amely többek között II. Erzsébet végső napjaira, a temetése körüli kálváriára, illetve III. Károly trónra lépésére koncentrál. Hardman alkotásán kívül pedig egy hónappal ezelőtt mutatták be Ingrid Seward My Mother And I című könyvét, amiben II. Erzsébet és III. Károly nem mindennapi kapcsolatáról értekezett.
Ahogy azt következtetésként le lehet vonni, az írók az Egyesült Királyságban előszeretettel foglalkoznak a királyi családdal, ám arra kevesebb példa van, hogy annak tagjai adnak ki egy memoárt – hiszen az protokollba is ütközne. Harry herceg kötete ebből a szempontból kifejezetten formabontó volt, amelyet március 12-én egy újabb mű követett. Az A Very Private School címet viselő önéletrajzi könyvet Charles Spencer jegyzi, akinek a testvére, Diana hercegné révén van köze a famíliához. Spencer 9. grófja különösen kitárulkozott az alkotásban, amelyben először mesélte el, milyen megpróbáltatásokon ment keresztül, amíg a Maidwell Hall elit bentlakásos iskola diákja volt.
Mint azt Spencer felidézte a memoárban – aminek egyébként már a címe is arra utal, hogy gyermekkora eddig fel nem tárt részéről fog beszámolni –, fiatalként megrázta őt, amikor édesanyja, Frances Shand Kydd elhagyta az édesapját egy másik férfiért, majd fél évre Ausztráliába költözött. Elmondása szerint annak ellenére, hogy Kyddet figyelmeztette a nővére, ezzel nem szerez jó pontot a felügyeleti jogot illetően, ő azon az állásponton volt, mivel gyerekei bentlakásos iskolában tanulnak, úgyis csak az ünnepek alatt látná őket. Kifejtése szerint élénken él benne az is, mennyire elhagyatottnak érezte magát, amikor 8 évesen a Maidwell Hall iskolába küldték. Az intézmény falai mögött kegyetlenséget tapasztalt, és ez a trauma az egész életére, illetve a kapcsolataira is nagy hatást gyakorolt.
Kimerültnek és betegnek éreztem magam. Tudtam, hogy bármennyire is elképzelhetetlennek tűnik, apám azon a ponton volt, hogy elhagyjon engem. A nővérem, Diana a bentlakásos iskola első napján a kétségbeesését egy hősies felszólalással hárította: »Ha szeretnél, nem hagynál itt«. Ő akkor egy tízéves lány volt, én pedig egy nyolcéves fiú, így hiányzott a szókincs és az érettség ahhoz, hogy kifejezzem az árulás érzését, ami belülről falt fel
– fogalmazta meg.
Spencer megjegyezte, az iskolába érkezve hamar rá kellett jönnie arra, hogy az intézmény igazgatója, Porch – akit Jacknek becéztek – számos diákot bántalmaz, és egyeseknek bottal vert a fenekére. Mint írja, a délutáni teázást követően, rendszerint tíz perccel hat előtt vagy fél tucat fiú indult az intézmény egyik privát szárnyába, ahol az igazgató szállt meg. Hozzátette, volt egy diák, egy iskolaelső, aki eligazította őket, és szólt a tanulóknak, ha épp ők következtek.
Ahogy becsoszogtál a komor dolgozószobába, a tekinteted az ücsörgő Jackre tévedt, aki könyörülettől mentesen készen állt arra, hogy eloszlassa a fizikai fájdalmat, a szemében lappangó tűz azonban elárulta belső elégedettségét. Az iskolaelső szemtanúja volt ezeknek az éjszakai veréseknek, miközben az igazgató mögött állt az árnyékban, és az volt a feladata, hogy feljegyezze egy listára, kit vertek meg, miért, melyik napon és hányszor
– jegyezte meg.
Mint a kötetben arra kitért, az igazgató egyik éjszakai járőrözése során kapta rajta őt és osztálytársait, amint lámpaoltás után beszélgettek. Porch berontott a szobájukba, felkapcsolta a villanyt, majd kérdőre vonta őket, hogy melyikük beszélt. Miután mindannyiuk keze a magasba emelkedett, egy papucsot vett a kezébe, egyenként mindegyiküket a térdére fektette, és elfenekelte. Spencer úgy fogalmaz, őt az igazgató akkorra már többször bántalmazta papuccsal a teázás utáni szertartásai során, ám akkor nadrágot viselt. Ez esetben viszont pizsama volt rajta, ami nem nyújtott túl nagy védelmet.
Spencer visszaemlékezése szerint a Maidwell Hall falai között nem csak az igazgatótól kellett elszenvednie bántalmazást, mivel annak egyik segédje, egy 19-20 éves lány is szexuálisan bántalmazta őt, amikor még csak 11 éves volt. Mint írja, abban az időben izgatottsággal töltötte el, hogy bensőséges viszonyt tud kialakítani a személyzet egyik tagjával, aki sokszor mellette ücsörgött az ágyán. Kiemelte, vele olyan dolgokról tudott beszélni, amelyek sokat jelentettek a számára, illetve a csak fiúk lakta bentlakásos iskolában hiányzott neki az édesanyja, így a női társaságnak aligha tudott ellenállni.
Úgy tűnt, hogy valamiféle hierarchiát állított fel az áldozatai között. Titkos beszélgetéseinkből megtudtuk, hogy minden alkalommal kiválasztott közülünk valakit, hogy megossza az ágyát vele, és őt használja a közösülésre. Másodikként engem is felvett az áldozatok sorába, azok közé, akiket intimen is megérintett. A mélyreható és azonnali hatása annak, amit velem tett, olyan alapvető vágyakat ébresztett fel bennem, amelyeknek nem volt helyük ilyen fiatalon
– írta.
A könyv egy másik fejezetében Spencer arról értekezik, a Maidwell Hallban tapasztaltak megkeserítették a mindennapjait a későbbiekben is. A 40-es éveiben egy intenzív terápián vett részt, ami a gyermekkori traumák feldolgozására összpontosított. Ezt az időszakot élete egyik legmélyebb pontjának nevezte. Úgy fogalmaz, az átélt borzalmak okolhatóak amiatt, hogy első két házassága tönkrement, így szakember segítségével meg kellett küzdenie a múltjával, hogy megtörje a mintát, és ne essen bele mindig ugyanabba a csapdába a párválasztás terén. Mint hozzáteszi, a memoár megírása is sokat segített neki abban, hogy megértse és elfogadja a múltját.
Amikor az első és a második házasságom romjait néztem, a terápia korai szakaszában megtanultam, hogy az, hogy nyolcévesen bentlakásos iskolába küldtek, a későbbiekben azzal járt, hogy egyáltalán nem értettem az intimitáshoz. Ez szinte elkerülhetetlen következménye annak a traumának, amelynek a honvágy volt a legszembetűnőbb tünete. Ezzel együtt nagyon hirtelen reagáltam, és az elhagyatottságtól való félelem minden csekély jele »harcolj vagy menekülj« túlélési módba zökkentett
– fogalmazta meg, hozzátéve, biztos abban, hogy valami meghalt benne 8 és 13 éves kora között a Maidwell Hallban. Mint írta, az intézményben lábbal tiporták az ártatlanságot, a bizalmat és az örömöt, „abban az elavult, sznob, ördögi kis világban, amelyet az angol felsőbbség alkotott meg, hagyott jóvá, majd olyan emberek gondozásába adott, akik valóban nagyon veszélyesek lehetnek”.
(Borítókép: Getty Images)