Megjelent Ambrus Attila, azaz a Viszkis soron következő könyve, az Állj talpra!, amelyet Karizs Tamással közösen írtak. A kötet szentendrei bemutatóján, amelyen megtudhattuk, mi motiválta a könyv megírását, és hogy máig milyen előítéletekkel találja szemben magát a volt bankrabló, az Index is ott lehetett.
Ambrus Attilát nem sokaknak kell bemutatni, mivel a 90-es években gyakran lehetett hallani a nevét a híradókban. A férfi bankokat, takarékszövetkezeteket, utazási irodákat és postákat fosztott ki. A rablások előtt rendszerint legördített némi whiskyt egy közeli kocsmában – innen ered a Viszkis becenév. Az egyik akció alkalmával elkapták a társát, aki lebuktatta őt, és a magyar–román határon csípték nyakon a hatóságok.
Ambrus fél évvel később olajra lépett az előzetes letartóztatásból, és további rablásokat követett el. Az egyik helyszínen felejtett telefonkártya révén találtak rá a társára, majd Ambrus rejtekhelyére, akinek onnantól kezdve nem volt menekvés. 2002-ben ítélték tizenhét év fegyházbüntetésre, azonban jó magaviselete miatt pár évvel korábban szabadulhatott. A rácsok mögött képesítést szerzett, kiszabadulván megnyitotta saját kerámiaműhelyét, és azóta is keramikusként dolgozik.
A férfi történetét 2017-ben egy filmben is feldolgozták, és több könyvben foglalkoztak nem mindennapi múltjával. A legújabb kötet, az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Állj talpra! bemutatóján az Index is ott lehetett. Az eseményen Ambrus Attila mellett a mű másik szerzője, Karizs Tamás beszélt bővebben a könyv előkészületiről.
Nem számoltuk, hány órát vagy hány napot beszélgettünk Attilával. Egy biztos,
már a legelső találkozásunkkor megtaláltuk a közös hangot. Mondtam neki, hogy üljön le, erre azt felelte, rengeteget ültem
– mondta Karizs az eseményen, hozzátéve: „Aki olvassa, reményeim szerint hallja Attila hangját, érzi azt a kisugárzást, a nem kevés humort, ami benne maradt a könyvben.”
Karizs Tamás úgy fogalmazott, kezdetben volt némi félelme az új kötettel kapcsolatban, mivel ez már a hatodik Ambrus-könyv a sorban, és tartott attól, hogy nem tudnak újat mondani. Ambrus Attila viszont úgy érezte, az újabb könyv mérföldkő az életében, és reméli, egyfajta kiindulási pont lesz.
Nyilván nincs nálam a bölcsek köve, de mindenképpen tanulságos lehet, mert őszintén beszélünk a mélységekről. Arról, hogy valamit elrontottam, és valamit megpróbáltam helyrehozni
– fejtette ki, megemlítve, a kötet arról szól, hogyan került be abba a gödörbe, amit ő ásott ki saját magának, majd abból hogyan tudott kimászni.
Ahogy Ambrus Attila a bemutatón kiemelte, a gyerekkora alapján szinte kódolva volt, hogy rossz úton indul el, ami nem jelenti azt, hogy ez felmentés lenne. Nem szeretné azt a látszatot kelteni, hogy azért lett az, aki, mert az édesanyja otthagyta, hiszen „rengeteg embernek van ilyen sorsa, mégsem lett bankrabló”. Mint mondta, nem büszke arra, amit tett, sok embertől kért bocsánatot a történtek miatt, de sokan azóta is neheztelnek rá. Példaként említette, hogy korábban Visegrádon találkozott egy nővel, aki azt állította, a pokolba kívánja őt amiatt, mert anno a szekrénybe lökte őt.
Ő soha nem bocsátott meg, amit abszolút megértek. A bíróságon még a macskától is elnézést kértem, de az a baj a nem megbocsátással meg a gyűlölettel, hogy megmérgezi az ember lelkét. Ha így élünk, azzal nem jutunk sehová.
Ambrus Attilával a bemutatót követően az Index is hosszabban beszélgethetett az új műről, azokról a tényezőkről, amelyek a talpra állásában a leginkább szerepet játszottak, illetve az előítéletekről, amelyek a mai napig sújtják őt a múltja miatt. A férfi többek között arról beszélt lapunknak:
Már jelent meg korábban könyve, mi szolgáltatta az új kötet, az Állj talpra! alapját?
Elsősorban az, hogy van két pici gyerekem, és nekem nagyon fontos, hogy valami olyat hozzak létre, aminek van társadalmi üzenete. Ez a könyv pont arról szól, hogy vannak emberek, akik ugyanúgy, ahogy én is, bekerülnek az árnyékos oldalra, majd kijönnek, és nagyon nehéz elindítaniuk az életüket. A könyvnek az egyik legfontosabb üzenete, hogy kezdj magaddal valamit, akár bent a börtönben, akár a kinti életben. Sok felkérésnek teszek eleget, rengetegen helyen voltam már, önkormányzatokhoz járok, csapatépítőket tartok, multicégek jönnek hozzám, és sok mindent elmesélek nekik, a saját tapasztalataimat, a konklúzióimat.
Kitől jött az új könyv ötlete?
Tamással korábban Berki Krisztiánnal dolgoztunk egy könyvön, és fölmerült a gondolat, hogy mit szólnék hozzá, ha születne egy kötet arról, hogy itt ez az ember, aki elrontotta az életét, majd helyrehozta, kielemezve ennek a stációit, a mélységeit. Gyakorlatilag az a kiindulópont, hogy hátha van néhány olyan ember az országban, aki ha ezt elolvassa, akkor átgondolja az életét, és azt mondja, igenis van értelme újrakezdeni, és valami mást csinálni.
A talpra állás folyamata, amiről írnak a könyvben, még mindig tart?
Hogy mikor van vége ennek a folyamatnak? Szerintem soha. Ahogy mondani szoktuk, minél többet tanulunk, annál inkább rájövünk, hogy nagyon hülyék vagyunk. Szókratész azt mondta: „Egyvalamit tudok biztosan, azt, hogy nem tudok semmit”. Amikor kinyílik a világ, akkor derül ki, hogy mennyire ostobák vagyunk. Én körülbelül így élek. Nagyon sok mindenhez értek, nagyon sok mindenhez nem értek, de amihez nem értek, van bennem annyi alázat, hogy odaállok, és megpróbálom megtanulni.
Találkozik még ellenszenvvel, előítélettel a múltja miatt?
Rengeteg városba nem engednek be, mert ott a helyi kiskirályok úgy gondolják, hogy nem vagyok méltó az adott rendezvényre, miközben embereket vonzok oda. Sokan állnak mellettem, akik nem bangladesi lájkolók, hanem valós emberek. Ott vagyok néhány napig, ott étkezem, ott szállásolom el magam, tehát tulajdonképpen bevételt viszek a városnak, és mégis úgy gondolják, hogy nem vagyok méltó az adott rendezvényhez. Ez már egyre inkább zavar, így fölemeltem a hangom, de csak azért lázadok ez ellen, mert ha velem ezt ma megcsinálják, akkor holnap mással fogják. Nem hiszem, hogy vezet bárhová is, ha embereket tiltunk ki különböző okokból, a múltjuk vagy a világnézetük miatt.
Nagyon sokat dolgozom azért, hogy a családomat el tudjam tartani, és akkor egy önkormányzati csinovnyik azt mondja, hogy húzzak a bánatba. Hol van erre a jogszabály? – kérdem én nagy tisztelettel. Nem értem ezt a hozzáállást, mert ha azt mondják, hogy nem mehetek oda, mert ott már van két keramikus, abszolút tiszteletben tartom, mert mindig a helyi vállalkozókat támogatjuk. Ez egy logikus válasz. Az viszont nem az, amikor a Tokaji Önkormányzat képviselője közli, hogy szégyelli magát, hogy ott voltam, majd a polgármester tiltakozásba kezd, hogy be sem adtam a jelentkezésemet. Ezek után minek? Kétszer miért rúgjanak belém? Elég, ha egyszer megaláznak.
Sok interjúban számolt már be a rácsok mögött töltött időszakról, illetve készült egy film is a történetéről. Akad még mondanivalója, amit eddig megtartott magának?
Bőven van még mit elmondani erről a sztoriról. Tíz év múlva talán lehet, hogy lesz egy újabb könyv arról, hogy ilyen hátrányos helyzettel hogyan lehet gyereket nevelni. Életem legnehezebb pillanata lesz, amikor a gyermekem szembesülni fog azzal, hogy a fater mégsem azért ült, mert fütyült a templomban. Ez egy nagyon-nagyon kemény dió lesz, amire még nem vagyok felkészülve. Mondjuk, ő sem, mert csak ötéves, de tudom, hogy mennyire fogok izzadni, hogy ezt úgy magyarázzam el, hogy minden rendben legyen.
Az Állj talpra! írása közben sikerült kibogozni olyan szálat a múltjából, ami közvetve vezethetett ahhoz, hogy bűnös útra tért?
Az ok-okozat már megvolt. Tisztában vagyok azzal, hogy a gyerek mintakövető, és ha rossz mintákat lát, akkor óhatatlanul benne van a pakliban, hogy ugyanezeket fogja tovább vinni. Én megpróbálok a gyerekemmel hiteles és következetes lenni. Azt gondolom, már csak a múltamból kifolyólag is, hogy a gyereket nem nevelni, hanem szeretni kell, és pozitív mintát mutatni. Aztán majd húsz év múlva derül ki, hogy jól csináltad-e. Egy gyerek, az olyan, hogy bármit mondasz, körberöhög, ha viszont hiteles vagy, és az ő nyelvén magyarázod el, mit lehet, és mit nem, meg fogja érteni, hogy nem azért nem lehet ellopni valamit, mert az benne van a Tízparancsolatban, hanem azért, mert az nem a tiéd. Én kleptomániás voltam, mindent hazahordtam, ami nem volt lebetonozva. Gyerekkoromban nálam elcsúszott a hajó, rossz vágányra kerültem, és nem szeretném, ha a gyerekem ötévesen úgy kivenné a pénztárcát a zsebemből, hogy észre sem veszem. Ettől egy kicsit tartok, de most még nem tartunk itt.
Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy bár azt szeretné, ha kevesebb előítélet érné a múltja miatt, de mennyiben segít ezen az, hogy időről időre újra előkerülnek ezek a régmúlt idők?
Ez egy tanulság, úgyhogy nem szeretném, hogy elfelejtsék. Akire ráfogod a fegyvert, az hogy is felejthetné el? Azt szeretném megmutatni, hogy ha valaki börtönbe kerül, hogyan tud visszailleszkedni a rendszerbe.
A társadalomba való visszailleszkedés mennyire megy zökkenőmentesen egy korábbi elítélt számára?
Még mindig illeszkedek, mert egyesek nem akarják, hogy visszailleszkedjek. Döglött oroszlánba stílustalan belerúgni, maradjunk annyiban, de ez nem engem minősít, hanem őket. Nemrég Bösztörpusztáról tiltottak ki, a Kurultájról. Azt mondták, hogy nem lovon jöttem be a Vereckei-hágón és sz*r magyar vagyok. Elengedtem, ezekkel nem foglalkozom, csak egy dologgal, hogy ahol nem látnak szívesen, oda nem megyek. Például Mórra sem, többek között azért, mert egy nagyon komoly tragédia történt ott. Bár semmi közöm hozzá, de nem akarom senkinek a lelkivilágát megbolygatni, és azokat a mélységeket, amiket ők megéltek a tragédia kapcsán, a felszínre hozni. Odafigyelek az érzékenységre, és tudomásul veszem, ha valahol nincs keresnivalóm. Az, hogy Vecsésre nem engedtek be, mert '99-ben szétlőttem az OTP-t, megértem, nem bocsátottak meg, de bánja kánya, van elég más rendezvény, csak nem akarom, hogy ebből tendencia legyen.
A magyar állam mennyire támogatja a rabokat ebben a tekintetben?
Mikor kijöttem a börtönből, elmentem a pártfogómhoz – mert kötelező volt több mint négy évig járnom –, aki azt mondta, annyiban tud segíteni, hogy megmutatja, merre van a hajléktalanszálló. Pont. Itt tart a reintegráció Magyarországon, és ez nem a pártfogó hibája, hanem a rendszeré, ami nem működik. Ez ellen nem lázadok, csak felhívom a figyelmet rá, mert én végigjártam ezt a damaszkuszi utat. Annyiban viszont segítenek, hogy volt egy hároméves OKJ-s képzés, amiből kettőt lenyúltak, így egy évre volt leszűkítve, miközben két évet valaki zsebre tett. Én ennek is örültem, mert meglett az a tudás, amit 18 éve használok, bár van még mit tanulnom.
Mi segített a talpra állásban?
Hogyha nincsenek barátaim, akkor valószínűleg Szegeden ülök, lelőnek, vagy Isten tudja, hogy mi történik velem. Kell a segítség, kellenek a barátok, az igaz barátok, meg az, hogy te is akard a változást, mert maga a rendszer alkalmatlan arra, hogy visszaillesszen.
Mi volt a börtönévek legnagyobb tanulsága?
Az, hogy mindig másokat hibáztattam. Nagyon sokáig abban a hitben voltam, hogy más rontotta el, más miatt vagyok itt. A bíró a s*ggfej, az ügyész a s*ggfej, a bűntársam a s*ggfej, aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen senki nem fogott fegyvert a fejemhez. A döntéseket én hoztam meg, és nekem kell ezeknek az ódiumát viselnem.
(Borítókép: Ambrus Attila 2024. június 11-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)