„Az aknatűz mellett most már reggel ½ 8 – 8 óra felé megjelennek a repülőgépek is. Mire észrevesszük, hogy a fejünk fölött vannak, élesen süvítő hanggal már föl is emelkednek, azelőtt azonban gépfegyver és gépágyú lövedékekkel szórják tele a terepet. Csak úgy pattognak a cserepeken, falon és a kövön, mint a jégeső. Ez azonban csak egyik része a támadásnak. A repülők szünet nélkül szórják kisebb nagyobb bombáikat is. Egyre több a rom mindenfelé. Öreg házunk sem kerülheti el sorsát.”

Az idézet egy Várban írt ostromnaplóból való, szerzője Neÿ Klára-Mária, a sorsát el nem kerülő ház pedig az Úri utca 19.-es számú épület, ennek a cikknek a főszereplője. Miközben Pesten már január közepén véget értek a harcok, a budai oldalon egészen február 13-áig tartottak, és csak azután fejeződtek be, hogy a Várból megkísérelte az eleve reménytelen és értelmetlen kitörést az oda beszoruló 20 ezer német katona. Addigra a Várnegyed házait agyonbombázták, a helyi civil lakosság pedig az óvóhelyként használt pincékben próbálta túlélni azt az állapotot, ami némileg egy középkori várostromhoz hasonlított.

Ezek a Fortepanra hamarosan felkerülő képek a naplóbejegyzést író asszony családjától származnak, de a háborús pusztítások dokumentálásán túl bepillantást nyújtanak egy tekintélyes budai polgári család, a Buzinkay-Neÿ család életébe is. Különösen izgalmas, hogy különböző időszakokon átívelve: a háború előtti békeévektől a nyilas uralmon át 1945 utánig, amikor az övékéhez hasonló egzisztenciákat az új rendszer fő ellenségnek tekintette.

A képen Neÿ Ákos nyugdíjas MÁV-igazgató, az Úri utca 19-es számú ház tulajdonosa, feltehetően ebéd utáni sziesztázás közben. Feje fölött néhány ős is látható, olyan tekintélyekkel, mint Neÿ Ferenc, a pesti Főreáltanoda, a mai Eötvös Gimnázium első igazgatója, Neÿ Béla építész, vagy a Petőfi által megverselt, a Nyolcvan huszárban is megörökített Lenkey tábornok nagybátyja. (Fotó: Buzinkay Géza archívumából / FORTEPAN)

A háztulajdonos mellett fivére és a család nőtagjai az Úri utcai ház belső udvarán, valamikor a harmincas évek végefelé. A középkori eredetű, palotaszerű épület bő fél évezreddel azelőtt Ozorai Pipóé volt, majd megyeház is működött benne. Itt született 1813-ban a majdani író-miniszter báró Eötvös József is, az Úri utcai házat Lenkeyék aztán tőlük vásárolták meg. (Fotó: Buzinkay Géza archívumából / FORTEPAN)

Az épületet nem sokkal a fénykép elkészülte előtt, ‘36-’37 táján építették át. A felújítás után a család két része élt itt: a tulajdonos nagyszülőké volt az emeleti hatszobás, cselédszobás, két fürdőszobás lakás, a földszinten a lányáék és unokáik laktak, két kiadott lakás bérlői pedig arisztokraták voltak: gróf Erdődy Franciska, illetve az Erdélyből áttelepült báró Bornemissza Gyuláné családja. (Fotó: Buzinkay Géza archívumából / FORTEPAN)

Iskolai egyenruhás gyerekek az Úri utcában. A háború előtt a Várnegyednek sajátos mikrovilága volt; amellett, hogy itt működött a magyar közigazgatás és itt volt a minisztériumi és kormányzói negyed, a budai polgári és a régi nemesi elitnek voltak itt jórészt házai. A Verbőczy utcában állt gróf Apponyi Albert háza, a Tárnok utcában herceg Esterházy Pál hatalmas palotája, a Bécsi kapu téren báró Hatvany Lajos háza a fővárosi irodalmi élet központja volt. Az Úri utcában állt a hercegprímási palota is, de ugyanebben az utcában lakott a híres vadász Széchenyi Zsigmond is. Az ostrom alatt egyébként nem kevesebb, mint 22 gróf Széchenyi élt a Vár házaiban. (Fotó: Buzinkay Géza archívumából / FORTEPAN)

Körmenet apácákkal és cserkészsorfallal 1932-ben az Úri utcai ház ablakából; bizonyára az ekkoriban az egész Váron körbemenő Szent István-napi körmenetet láthatjuk. A ház lakói is a keresztény polgári elitbe tartoztak, de annak még a régi, Monarchiában nevelkedett, konzervatív-liberális értelmiségi típusába. Számukra az egyre jobbrább tolódó, antiszemita Gömbös-, majd Imrédy-féle politika már nagyon idegen volt. Amikor Neÿ Ákost 1939-ben - a második zsidótörvény után - megint megválasztották a vári katolikus egyházközség világi elnökévé, így beszélt: "vallásos, katolikus felfogásunkkal sohasem egyeztethetjük össze az embertelenséget, és elvakult szenvedélyből az állandó üldözést s legkevésbé az elvi palást aló rejtőzködő kenyérirígységet, érdem nélkül a zsidók bőrére érvényesülni akarást." (Fotó: Buzinkay Géza archívumából / FORTEPAN)

Háború az Úri utcában. A gyerekekről a szemközi ház romjai előtt készült ez a felvétel. 1944 karácsonya és 1945. február 13. között a Várba se be-, se ki nem lehetett menni, víz, áram nem volt. Az Úri utca 19. emeleti lakásából a háztulajdonosok ekkorra már kiköltöztek, hogy a felső szintet átadhassák az evangélikus lelkész Sztehló Gábor embermentő akciójának. A Jó Pásztor Bizottság itt rendezte be az Ágnes 2. Gyermekotthont, ahol több tucat zsidó kisgyereket bújtattak hamis papírokkal, ezeket Friedrich Born írta alá. A tágabb család nagyszülőkkel, nagynénikkel, gyerekekkel összeköltözött a földszinten, miközben felülről a repülőgépektől, az utcáról a nyilas razziáktól kellett tartani. “Elsősorban a 18-48 éves férfiakat keresik. Néha futótűzként terjed a hír pincéről-pincére, hogy jönnek. Ilyenkor aztán ki-ki úgy védekezik, ahogy tud” - áll az ostromnaplóban. (Fotó: Buzinkay Géza archívumából / FORTEPAN)

A ház január 2-án kapta az első bombatalálatot. “Mindnyájan a pincében vagyunk. Egyszerre őrült dörrenés rázza meg a pince falait is. Utána tompa zuhogás, cserepek csörömpölés. Egyelőre semmit sem lehet látni. Áthatolhatatlan sűrű sárga ekrazit szagú por gomolyog az udvarban. Mindnyájan tudjuk, hogy a házat érte találat, de hogy hol, melyik részét, áll-e még belőle egyáltalán valami, arról sejtelmünk sincs. Kétségbeejtően hosszú percek múlnak el. Végre legalább az udvarba ki lehet lépni. Pár lezuhant gerendán és nagy halom összetört cserépen kívül egyelőre nem látunk semmit. Meg kell várnunk, amíg a támadásokban kisebb szünet áll be. Felmegyünk az emeletre. Itt aztán szomorú kép tárul elénk! Lakásunk ajtaja kidőlt, az előszoba és apám szobája közti fal eltűnt, a plafonon hatalmas lyuk tátong. Törmelék, gerendák és töménytelen por mindenfelé. Mindnyájan sírunk.” (Fotó: Buzinkay Géza archívumából / FORTEPAN)

Az Úri utca 19. felső szintjéből szinte csak a főfalak álltak a két nagy bombatalálat és a sok kisebb belövés után. De az egész Várban is, összesen négy lakás maradt meg épen, a Várnegyedet teljesen szétlőtték február 13-áig. A lakók és a menhelyen elhelyezett gyerekek az óvóhelyen bújtak meg, ennek lejárata az a díszes udvari kapu, mely itt is látható. Ez a Vár alatti nagy háromszintes pincerendszerbe vezet, melynek a legalsó részét ekkor a Sziklakórház használta, de még így is viszonylag biztonságosnak számított a mély sziklapince. Ezekben nem kis zsúfoltság volt: sokan jöttek ide rokonok a város más részeiről, és szomszédok is azokból a Várban lévő házakból, ahol nem volt saját pince. (Fotó: Buzinkay Géza archívumából / FORTEPAN)

Ideiglenes sír a ház belső udvarán, virágágyásból kialakítva. Az itt eltemetett 68 éves asszony nem közvetlenül a harcokba halt bele, a szíve vitte el. Ha rájött a rosszullét, a pinceajtóhoz járt fel levegőzni, ott találták halva a számára odahelyezett széken. Az ostrom képeit a korábbiakhoz hasonlóan a fiatalabb családfő, készítette, néhány héttel később azonban már ő sem élt. Karácsony után már csak a Mátyás-templomnál lévő ciszternából tudtak a Várban élők vizet szerezni, február elsején idementek hárman a gyermekotthon számára vízért, amikor találat érte őket. Ketten azonnal elpusztultak, Dr. Buzinkay György még kilenc napig élt a Sziklakórházban, néhány nappal a budai háború vége előtt halt meg. (Fotó: Buzinkay Géza archívumából / FORTEPAN)

Háború után, az ablaküvegek még sok helyen hiányoznak. Ismét egy körmeneten vagyunk, megint augusztus huszadikain, de máskülönben minden megváltozott, még ha az új rendszernek itt nem is látni nyomát. A németek helyére bejövő orosz katonák az Úri utcában nem erőszakoskodtak, a lakóknak szerencséje volt, talán annak is köszönhetően, hogy a nagyapa tudott valamennyit szlovákul, és úgy-ahogy szót értett a házba beszállásolt tisztekkel. Az oroszok a karórákon kívül elvették a gyerekek megmaradt játékait, hogy aztán afféle jótevőként szétosszak azokat a környéken, néhány visszajutott így a saját dolgaik közül még a Buzinkay gyerekekhez is. Ez az ekkor kisóvodáskorú gyerekek egyik első emléke, a másik, ahogy a szemközti ház pincéjéből előhozott halálsápadt német katonát a ház előtt felkoncolják az oroszok. (Fotó: Buzinkay Géza archívumából / FORTEPAN)

Az Úri utca 19., már helyreállított tetőzettel. Ahogy a háború véget ért, a család eladogatta az ékszereket és a maradék értékeiket, hogy elkezdhessék helyreállítani a házat; nem tudva, hogy azt egy-két éven belül úgyis államosítani fogják. A lehetőségekhez képest még nem is jártak a legrosszabbul: a földszinten összeköltöztek nyolcan egy kisebb társbérletbe, és bár minden egyebüket elvették, a kitelepítést megúszták: a listáról egy párttisztségbe került, a vasútigazgató nagyapának hálás egykori pályamunkás húzta ki őket; miközben az osztályidegennek minősített osztálytársak sorban tűntek el a szüleikkel együtt - ki külföldre, ki a Hortobágyra. (Fotó: Buzinkay Géza archívumából / FORTEPAN)

A korba cseppet sem illő zárókép: a Buzinkay-család vasárnapja a Rákosi-korszak legsötétebb éveiből, egyenszürke öltözékek helyett önmagában is provokációt jelentő úri gyerekruhákkal és segélycsomagokból megoldott polgári eleganciával. “A mi falunkból sok embert kitelepíttettünk, de ahogy elnézem, innen is lehetne még néhányat” - mondta az Úri utcai házba osztályalapon betelepített egyik asszonyság, amikor pedig az ötvenes években a fagyott levegőjű házban a hatóságok érdeklődtek a család hollétéről, “a kegyelmes asszonyék és a méltóságos úrék nincsenek itthon, mert elmentek a templomba” volt az udvaron elordított válasz. Az emeleten élőket ekkor csak “ávósokként” tartották számon, de idővel a vidéki szegénységből felköltöztetett egyszerű emberek inkább maguk költöztek el: idegenül érezték magukat a vastag, történelmi falak között, ahol még egy rendes kocsma sincs a környéken; a régi lakók ellenben itt maradtak. A Várbarátok Körének valamikor a cikkben többször említett Neÿ Ákos volt az alapító elnöke, ma ugyanezt a tisztséget unokája, a történész Buzinkay Géza tölti be. A Fortepanra felkerülő képek és a cikkben szereplő információk is tőle, illetve a vele folytatott beszélgetésből származnak. (Fotó: Buzinkay Géza archívumából / FORTEPAN)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!