Elegáns férfiak csoportja a Kazinczy utcai ortodox zsinagóga bejárata előtt. Akár a háború előtt is készülhetett volna a kép. A zsinagóga sértetlennek látszik, bár egyes források szerint 1944 márciusa után a németek bútorraktárnak használták, kapuját és ablakait elhordták. Ami maradt, a felszabadult gettó lakói vitték el tüzelőnek (dr. Balázs Pál: Forgószélben).

1947-re sikerült újraépíteni és újraindítani a pesti ortodox intézményrendszert, működött a zsinagóga, a tanház, a rabbikar, az iskolák, az óvoda, a rituális fürdő, a kóser konyha és a vágodák. Ez sem tudta megállítani azonban a cionizmus terjedését, mely „nincs vesztenivalóm”-alapon különösen a fiatalok között erősödött fel: vállalták a Palesztinába, majd 1948 után Izraelbe való alijázás és újrakezdés kockázatát, hiszen sokszor sem családtag, sem vagyontárgy nem kötötte őket már Magyarországhoz. Vajon a képen sorfalat állók közül hányan döntöttek az alijázás mellett?

Külföldi segélyek feldolgozása az Ortodox Hitközség egyik helyiségében. A túlélő zsidók csaknem mindegyike rászorult a különböző szervezetek segítségére. Ami a magyar államot illeti, a zsidótörtvényeket hatályon kívül helyezték, segélyalapot hoztak létre, de kárpótlásra vagy jóvátételre nem telt.

Idővel a magyar szervek, mint például a Magyarországi Zsidó Deporáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) is a Joint (American Jewish Joint Distribution Committee) hatáskörébe kerültek és a Joint forrásaiból fizették a segélyeket. 1948-ban a Haladás c. lap a budapesti túlélőkkel kapcsolatban azt írta, hogy „a segítés mértékében semmi különbséget nem tesznek a hazatértek között, se vallási se más tekintetben. Teljesen mindegy, hogy a hazatérőt vallási, faji, vagy politikai okból deportálták. […] Ebben a pillanatban 1500 deportáltnak adunk havonta 150 forint készpénzsegítséget, ezenkívül ruhát, orvost, gyógyszert. A felszabadulás óta 79.851 visszatért zsidót tartunk nyilván, akik valamennyien segítséget kaptak tőlünk. Az első időkben kivétel nélkül mindenki hozzánk fordult. Ma már megoszlik a segítség néhány szerv között. […] Maga a deportálás nem jogcím a segítségre. Ha a hazatérőnek anyagi helyzete nem követeli meg, akkor mi nem támogatjuk.” (Haladás, 1948. április 8.)

Ortodox zsidó esküvő, a helyszín ismeretlen. A lakodalmi ebéd szigorú rend szerint zajlott, külön asztalnál étkeztek a nők és a férfiak. Eredetileg koldusasztalt is állítottak, ahol a környék szegényeit vendégelték meg - ez a háború utáni korszakban nyilván elvesztette jelentőségét. Az ortodox zsidóság számára a kóser étkezés alapokig meghatározó volt, visszaemlékezések szerint akár a munkaszolgálatos behívóra adott zsigeri válasz is lehetett a „de mi lesz a koszttal?”.

Új asszony a régiek gyűrűjében. Talán holnap már ő is parókát hord. Régi ortodox zsidó szokás szerint ugyanis az egynapos feleséget az idősebb asszonyok elkísérték a mikvébe, ahol megfürdették, haját kopaszra vagy alig egy centisre vágták. Így tartották maguktól távol a testi és a lelki tisztátalanságot.

Ugyanakkor egyre kevesebben voltak, akik maradéktalanul betartották a vallás előírásait, és egyre többen, akik elhagyták vallásukat. Sőt, igyekeztek titkolni származásukat, sokszor gyerekeik előtt is.

A Magyarországra visszatért ortodox zsidó árvák nagy része a Szent Domonkos (ma Cházár András) utca 9. sz. alatti árvaházban nevelkedett. Iskolai könyvek tanúsága szerint onnan jártak be a Dob utcai elemi és polgári iskolába. Dombi Gábor zsidó kultúratörténésztől tudjuk, hogy „a náci éra alatt Wallenberg és a cionisták látták el az intézményt élelmiszerrel. A háború után a cionisták szervezték meg a gyerekek vidéki felerősítését, nyaraltatását, majd kivándorlásukat Palesztinába (a későbbi Izraelbe). Volt olyan lakója a háznak, aki csak 1956-ban jutott ki Izraelbe, mert nem volt elég erős és egészséges ahhoz, hogy 1948-ig, amíg a határok véglegesen le nem zárultak, megtegye a hosszú utat.”

A képen purimspil, beöltözős színjáték óvódások előadásában, mely legtöbbször Eszter történetét idézi, többnyire jiddis nyelven. 

Ismét óvodások a színpadon, de a helyszín most a hitközség díszterme a Dob utca 35-ben. A Budapesti Autonóm Orthodox Hitközség „kétéves küzdelem után jöhetett létre a neológia aktív ellenállása ellenében. A küzdelmek hevességét jelzi, hogy az országgyűlésben Deák Ferenc és Jókai Mór hívta fel a figyelmet arra, hogy a lelkiismereti es vallásszabadság a zsidó vallás tradícióit őrző közösségeknek is jár, különösen, ha azok a zsidóság többségét is alkotják. 1871. november 15-én jelent meg az a rendelet, amely törvényesen lehetővé tette, hogy a zsidó orthodoxia létrehozza a maga szervezetét” - írja Dombi Gábor.

A hitközség ma is álló épületét és a zsinagógát a Löffler-fivérek tervezték az 1910-es években. A Kazinczy utca felől sikátoron keresztül megközelíthető épületben kapott helyet az elemi és a polgári iskola egy része, udvarán ma is ott áll a Hámori Gyula esküvői fotóin is sokszor felbukkanó hüpe (esküvői sátor).

A „hannás” gyerekek szüleinek nagy része valószínűleg nemrég még a vidéki, kisvárosi ortodox zsidóság számát gyarapította. Az a kevés, aki a deportálásból visszatért, inkább a több lehetőséggel kecsegtető Budapestet választotta. Így itt legalább volt lehetőség az ortodoxia újjáéledésére, míg a vidéki ortodox zsidó intézményrendszer ugyanezért teljesen ellehetetlenült.

Hámori Gyula az utolsó, viszonylagos nyugalomban eltelt évek egyikében készíthette ezt a fotót. 1948 után a magyarországi zsidóság egyre nehezebb helyzetbe került. A Rákosi-korszak egyházellenes intézkedései természetesen rájuk is vonatkoztak: eltörölték az iskolai hitoktatást, a héber nyelvű érettségit, lapjuk papírhiány miatt nem jelenhetett meg. A már említett szombati munkanap bevezetése pedig alapjaiban nehezítette meg életüket. Amikor 1950-ben rendeletben egyesítették az ortodox és neológ irányzatokat, Rákosi tulajdonképpen elérte, ami a zsidó vallási vezetőknek hosszú ideig nem sikerült. A budapesti ortodox hitközség 1994-ig a Budapesti Izraelita Hitközség ortodox tagozataként működött.