A kávéfőzőnők ruházatátának jellegzetes darabja volt a horgolt fehér fejkötő, az úgynevezett fityula. Nagy zsebes, fehér kötényük nyelte el a minőségre igényesebb vendégek borravalóit, akik „bélelt blokkal”, vagyis a blokk alá csúsztatott egyforintossal biztosították be, hogy kávéjuk felerészben ne a már egyszer lefőzött zaccból készüljön, ne egy már régen lefőzött kávét gőzöljenek fel, és a dupla fekete valóban dupla legyen. 

Ezekbe a zsebekbe vándoroltak a szerelmes rajongók borravalói is, akik ha tehették, Bécsből szerzett nejlonharisnyával vagy szappannal is meglepték kedvenc kávéfőzőnőjüket, eszpresszósukat.

A képen az 1955 februárjában megnyílt Kígyó utcai Mézes Mackó kávésarkát láthatjuk. A Mézes Mackók furcsa története szomorú véget ért: az alapító Onódy Lajost és tizenegy társát a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmények miatt 1964-ben börtönbüntetésre ítélték.

Onódy egy roppant tehetséges káder volt, aki ügyesen feszegette a szocializmus határait, sikert sikerre halmozva. Még harmincéves sem volt, amikor 1949-ben megkapta az összes államosított büfét és eszpresszót, később pedig olyan híres szórakozóhelyeket is, mint a margitszigeti Casinó, a ferihegyi tranzit étterme, a Savoy, az Abbázia vagy a Váci utcai Anna presszó.

Rengeteg újítást vezetett be, az április 4-i és május 1-ji felvonulásokra mozgó büfékocsikat küldött, olyan új gépeket hozott be külföldről, amik addig ismeretlenek voltak Magyarországon, a csavaros fagyit adó lágyfagylalt-gépeket, a krumplisütéshez használt fritőzt, de a zenegépeket is neki köszönhetjük.

1955-ben új koncepció alapján nyitott meg az első Mézes Mackó: a cukrásztermékek mellett fantasztikus hidegkonyhájával tarolta le a piacot, több mint nyolcvanféle termékkel. A franciasaláták, aszpikos sonkatekercsek, kaszinótojások és majonézes termékek ekkora választékával addig sehol nem találkozhattak a budapestiek, így nem csoda, hogy a kezdeti napi 5000 forintos forgalmat pár hónap alatt megháromszorozták. Fél évvel a nyitás után is általános volt a 30-35 perces sorban állás, a Népszava javasolta is a névváltást Szardíniás Dobozra.

A sikeren felbuzdulva sorra nyitottak a fővárosban az újabb Mézes Mackók, sőt hamisították is őket, simán Mackó néven is nyitottak üzletet vidéken, de a korai franchise-rendszert másolták le a Lucullus, Pingvin és Kávés Katica láncok is.

Onódy kényes volt a berendezésre és a gépparkra, szerencsére jó politikai kapcsolatai révén beszerezhette az olasz Gaggia kávégépek legújabb típusait, a Kígyó utcai Mackóban ez az 1952-es háromkaros csúcsmodell csöpögtette a krémkávét.

Azonban a politika már a hatvanas években is ingoványos talaj volt, a több magas rangú kitüntetést is kapott Onódyt sikerei ellenére is támadni kezdték, kapcsolata megromlott a felsőbb vezetés tagjaival, nem csoda, hogy több feljelentés után 1964-ben letartóztatták, a terhelő bizonyítékokat csak ezután kezdte összegyűjteni a rendőrség. Az újságok egyre vadabb találgatásokba bocsátkoztak, titkos pezsgős orgiákról, meztelen lányokról és milliós sikkasztásokról cikkeztek.

Onódy Lajos több mint négy évet ült a szegedi Csillag börtönben, ahol egészségi állapota megromlott, szabadulása után nyugdíjazták, pedig még ötvenéves sem volt. Többször próbálta a koncepciós per ítéletét semmisnek nyilváníttatni, de ezt 1996-ban bekövetkezett haláláig nem sikerült elérnie.

1957-ben a Műszaki Árut Értékesítő Vállalat már bemutatott kiállításán egy ötkarú kávégépet, a fejlesztőmérnökök azonban ekkor még csak tervezték, hogy a készüléket krémkávé készítésére is alkalmassá tegyék. 1959-re el is készültek, a Moszkvában ekkor nyitó Budapest étterembe már a Kereskedelmi Gépgyár egy Casino típusú krémkávéfőző gépét állították be.

A Népszava lelkendezve újságolta: a Casino gép szerkezete kizárja annak lehetőségét, hogy a főzőcsészébe kevesebb kávét adagoljanak az előírtnál, sokkal jobb a kávé minősége, mert a magasnyomású forróvíz a kávéban levő illóolajokat maradéktalanul kipréseli.

A Kereskedelmi Gépgyár kávéfőzői meghódították a keleti blokkot, a hatkaros Casino modellből 1959-ben ezerötszáz darab készült, amiből ezer a Szovjetunióba került, de a Tervhivatal négyszázat a magyar presszókba juttatott el. Így ekkor az ország háromezer-ötszáz nagy kávéfőzőjéből ötszázon már krémkávé készülhetett, akár olyan kis falvakban is, mint Tarcal vagy Noszvaj.

A magasnyomású gőzzel működő Casino sokkal jobban kilúgozta az illóolajokat, és a 12 másodperc alatt kicsöpögő, teljesen krémszerű kávénak olyan ízt adott, mintha tejszínhabbal dúsították volna.

A kávégépek azonban olyan darálókat is kívántak, amik kellő finomságúra tudták őrölni a kávét, így nem várathatott sokáig magára a Szombathelyi Öntöde- és Fémmegmunkáló Vállalat új darálója, ami már el tudta látni ezt a feladatot, sőt egyúttal adagolt és a kiadott kávé mennyiségét is jegyezte, ezzel véve elejét a fogyasztók egyre inkább terjedő megrövidítésének. Az Állami Kereskedelmi Felügyelőség munkatársai feltárták, hogy az egy karból kicsöpögő két duplához sok esetben az előírt 12 gramm őrlemény helyett (az eredeti olasz technológia amúgy 14 grammot kívánna) csupán 10, nem ritkán 8 grammból készültek a kávék. 

Az ötvenes évek végéig a presszókat főleg férfiak látogatták, a korabeli közfelfogás erkölcstelennek tartotta az egyedül betérő nőket. Az idők során azonban az ideológiai nevelés ezt a nézetet kiszorította, a szocialista embertípus egyenrangú képviselője lett az öntudatos nő, aki akár órákat is üldögélhet egyedül egy habos kávé, cigaretta és szódavíz mellett egy presszóban, olvasgatva, tanulva. Ezt a folyamatot az újonnan nyíló, tágas, világos, modern helyek is elősegítették. 

A kávézás ikonikus tárgya a vendéglátóiparban használt jellegzetes formájú üvegpohár. Sokaknak a mai napig az ebben felszolgált méregerős fekete jelenti az igazi kávét, a tetején tejszínhabbal. A csésze alá alumíniumalj került, amire odafért két vagy három kockacukor és a könnyen hajlítható, olcsó alumínium kiskanál is.

A hatvanas években az alumínium rendkívül népszerű anyag volt, az evőeszközök mellett kuktákat, fazekakat is készítettek belőle. Az eloxálás pedig modern, csillogó színt adott az anyagnak, rózsaszín, türkiz, kékes vagy arany árnyalatban pompáztak, míg el nem koptak. 

Az új presszók a kor előremutató belsőépítészeti megoldásait alkalmazták. A technikai okok miatt folyóírást imitáló neonreklámok addig sosem látott fényárba borították a belvárost, sőt a neonok a belső térben is megjelentek, színesen villódzó fagylaltoskelyhek, szívószálas poharak, tortaszeletek, gőzölgő kávéscsészék lepték el a falakat. 

A Herendi Porcelángyár híres kávéfőzőjére mindenki rácsodálkozik. Összesen tíz darab készült, az 1958-as brüsszeli világkiállításon egy ilyen presszókávé-főzőgép volt a cég standjának fő attrakciója. Ez a példány Ferihegyen működött, de ilyen volt például az Egyetem presszóban, a vári Fortunában, a Gundelben, a szegedi Virágban is. A cég természetesen csak a borítást gyártotta, a porcelán alatt olasz gép rejtőzött. Egy 2007-es zágrábi kiállításra a cég ismét készített egy példányt, ha valakinek kedve támad hozzá, 4 millió forintért rendelhető a kétkaros Faema alapra épített gép. 

A munkahelyi és otthoni kávézás kedvezőtlenül hatott a presszók forgalmára. 1960-ban az importált kávé 60 százalékát értékesítették a presszókban, és ez a mennyiség hiába nőtt 1970-re a duplájára, már csak 10 százalékot tett ki. A bolti értékesítés ez alatt a tíz év alatt harmincszorosára nőtt, így tíz kávéból kilencet már otthon vagy az irodában fogyasztottak el. Bár a presszók jellegzetes színfoltjai maradtak a pesti éjszakának, az igazi kávézók újbóli fellendülésére negyven évet kellett várni.