Dacára, hogy részben már át is vette a helyét az olcsó matricázás, jó eséllyel sose fog kiveszni teljesen, annyira egyszerű odaírni üzeneteket helyekre. Egy szimpla „Mocskos tolvaj Orbán/Gyurcsány ”  felirattal manapság is bárki bárhol  találkozhat . Ahogy azt is tudjuk, hogy most is van ereje a formátumnak. Például amikor CEU-botrány elején valaki csak krétával   felírta Orbánék utcáján a betonra   A walesi bárdokat, még azon az éjszaka gyorsan letakaríttatták, nehogy túl sokan lássák. M ost lehet, hogy csak nevetünk ezen a népszerűségi félelmen, de azért voltak jóval keményebb következmények is nálunk, nem is olyan rég.

„Röpcéduláznak, telefirkálják a falakat – bagatell ügy! … Elfogjuk az illetőket, felakasztjuk vagy tarkón lőjük – el van intézve, bagatell ügy! … Ezek az ország lakosságának mindössze egy minimális töredékét képezik! Mennyi? Ezer, tízezer, húszezer…? De mi van a többivel?... Azok itt vannak, élnek, szuszognak – és nekünk velük van dolgunk! Azok itt vannak a nyakunkon, s az igazi dolgunk velük adódik!”

  Amit  Az ötödik pecsétben  magyaráz a civil ruhás nyilas, az egyrészt jól jelzi, hogy a 20. században a falfirka cseppet sem volt tréfadolog.  Könnyen az életével fizethetett érte az, aki a hatalomnak nem tetsző üzenetet akart közvetíteni, nálunk jóformán az egész század során. Másrészt pedig azt is, hogy a műfajban van potenciál, lényegében egy ingyenes plakáthelyet jelent akár a város legfeltűnőbb pontjainál.

  Az internet előtti időben ezért is volt érthető az állami figyelem a firkálókra, pláne a csak a kormánynak hozsannázó sajtó időszakaiban. A firkálókat el lehetett kapni, de a felébresztett gondolatokat vagy lelkiismeretet jóval kevésbé.  Mi most a Fortepan gyűjteményéből válogattunk az 1990 előtti magyar falfirkákból, amikor igazán komoly tétre ment a firkálgatás. Érdemes észrevenni, hogy sokszor annyira fajsúlyosnak ítélhették meg ezt a kommunikációs formát, hogy az akkori aktuális Fidelitas vagy CÖF is beszállhatott időről időre ugyanúgy, hátha elhitethetik, hogy ők is a nép nyelve azért.

Visszakanyarodunk ezzel a felekezeti alapú egyenlettel 1944-be, szintén ismeretlen helyszínre. Úgy tűnik, mintha itt is elkezdte volna már valaki „00 zsidóra” javítani a képletet, csak közbejöhetett valami. Ráadásul rosszabb minőségű festéke lehetett az alkotónak, mert az időjárás is elkezdte már megdolgozni a vastagon felvitt betűket. (Fotó: Lissák Tivadar / FORTEPAN)

1944-ben a mostani Gazdagréthez közel, az akkor még kevésbé sűrűn lakott Törökbálinti útnál még ilyen kemények voltak a formák. Ettől függetlenül már csak azért is komolyabb volt a helyzet, mintha most valami agresszor kiírná Budafok szélére, hogy „Reszkess svábok”, mert már a 30-as évek második felétől tele volt az államigazgatás antiszemitákkal és általában népszerű volt a zsidókat okolni bármiféle körülményért. Szóval egy ilyen félhülye feliratra lehet, hogy már csak a vállukat vonogatták az érintettek a sokkal keményebb tényleges húzások mellett. (Fotó: Berkó Pál / FORTEPAN)

A Roncsfilmből ismerős lehet a Gólya nevű söröző, ez ugyanabban a Bókay János utcában lévő volt fiúárvaház, a Josefium épülete. Itt valaki már 1944-ben erőteljesen opponálta az akkori szálasista graffitit. Érdemes megfigyelni, hogy ez a nyilas művész már magabiztosan ismerte a betűket, és gyermekibb rajzokkal és logókkal is megpróbálta feldíszíteni az üzenetét. Az ideológiai opponens pedig először talán csak a tagadásban hitt, aztán némi ellenüzenetet is oda akart tenni. (Fotó: Berkó Pál / FORTEPAN)

Itt is egy erősen javított változat. Itt sem érdemes elfelejteni, hogy 1944-ben ahhoz kellett igazán bátorság, hogy valaki alaposan átfirkálja szálasista szöveget. Ez falfirka be is teljesedett, mivel 1946-ban az amerikaiak visszaadták a Németországba szökött Szálasit, majd a rákosista népbíróság nagy érdeklődés mellett elítélte, és fel is akasztatta a Markó utcai fogházban. Ezzel ő lett az egyetlen államfőnk, akit később kivégeztek. (Fotó: Berkó Pál / FORTEPAN)

Az „éljen a Magyar Kommunista Párt” feliratának erős kontrasztot ad a háttérben lévő szervita templom. Mindez a belvárosban, 1945-ben. Kissé furcsa, hogy az üzenetet propagáló forma csupa nagybetűvel írta az éljent, kissé megzavarodott az "a" betűnél, aztán az MKP-nál a „k” óriási lett végül. Vallásosabb lelkületűek beleláthatnak egy eléggé elszúrt krisztogramot is ebbe, ami nagyjából egy X ( a görög khi) és egy P (ró) egyben. Vagy valami máriás jelmondat rövidítését. Mindenesetre az épülő templom mellett ez a nehezen összehozott felirat mondjuk egy külföldinek sokkal inkább tűnhet valami jámbor egyházi üzenetnek, mint a gyilkos diktatúra hírnökének. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

Egy megmaradt homlokzat 1949-ben. Ekkor már Rákosi volt a király, az országgyűlési választásokon már csak a népfrontra lehetett szavazni, szóval „népünk virágzó jólétére” tenni elég magától értetődő volt. Sőt, igazából az se volt tanácsos, hogy valaki nem menjen el a kormányra szavazni. Rákosiéknak az országgyűlés is kellemetlen teher volt leginkább, nem is különösebben ültek össze már 1949-ben. (Fotó: Fortepan / FORTEPAN)

„Oroszok haza!” (~rúszkije dámoj) – áll egy 1956-os kirakaton, viszonylag akkurátusan felfestve. Ez oroszul már jó eséllyel a megszállóknak készült. Az oroszok egyébként az 1953-as, rövidebb berlini keletnémet felkelés tapasztalatai után jó eséllyel nem számítottak hevesebb ellenállásra, így a szűkebb budapesti utcákon még a harckocsijaikat és a csapatszállítóikat is viszonylag sokáig kegyetlenebb fogadtatásban tudtuk részesíteni a magas házakról dobált molotov-koktélokkal. (Fotó: Nagy Gyula / FORTEPAN)

Ez a Lánchíd 1956-ból. Egyértelmű, rövid és erős üzenet, tökéletes jelszó. Akkor még nem talán nem sejtették, hogy ezt hatvan év múlva is tízezrek fogják skandálni Magyarországon. (Fotó: Berkó Pál / FORTEPAN)

Elég csúnyán kilőtt ház előtt árul virágot a néni a Dob utca – Nagykörút sarkán 1957-ben. A forradalom után a „Le az uszítókkal” nagyjából az egyik legfontosabb kormányüzenet volt. Kádárék abban voltak érdekeltek, hogy mindenki fogja be száját, ne gondoljon leginkább semmiről semmit és menjen dolgozni. A forradalmárokat pedig horthysta vagy külföldi kapitalista uszítóknak akarták beállítani, akik a demokrácia ellen törnek. Ez azért is volt különösen aktuális, mert még novemberben is rengeteg helyi munkástanács létezett még, amelyek az oroszok támadása után is potenciális sztrájkkal vagy egyéb ellenállással fenyegettek. Őket erővel lecsapták még jórészt év vége felé, és 1957-ben már mentek a kivégzések is tetszőleges forradalmi részvétel vagy annak gyanúja miatt. Az utca járókelői ezért valószínűleg jobban tették, ha egy büdös szót se szóltak semmilyen politikai dologról senkinek, és elszaladtak, ha valaki egyáltalán szóba hozott ilyesmit. A falon még a nénitől balra látszik egy éljen április 4-e plakát, jobbra (Fotó: UVATERV / FORTEPAN)

A „versenytábla” felirat áthúzva, mellette: „Sztrájk!! Ameddig az oroszok Ki nem Takarodnak az országból Nem Dolgozunk!!” Nem tudjuk, hogy hol volt ez az 56-os felirat, de jó eséllyel már november-december környékén készülhetett, talán valami sportpálya mellett. (Fotó: Berkó Pál / FORTEPAN)

1957-es a kép, és tökéletesen illeszkedik Kádárék legfontosabb akkori üzenetéhez, hogy nehogy sztrájkoljon bárki. Vagy igazából bármi mást csinálni, mint dolgozni és pofát befogni. Épp ezért valószínűbb, hogy az ilyen firkák jó részét nem túl lelkes kommunisták mázolták fel, hanem állami alkalmazottak a munkájuk részeként. (Fotó: UVATERV / FORTEPAN)

Teljesen valószínűtlen vágy lehetett ez 1958-ban, de az indulat valamelyest érthető. Ez a BRFK felvétele, szóval azt is tudhatjuk, hogy az ilyesmi feliratok nem lephették el az egyetemi klubok vécéit, rendesen nyomoztak egy ilyen felirat után. Ráadásul nem lehetett tudni, hogy az ilyesmi elévül-e valaha is, a firkálónak még a gyerekei is reszkethettek szinte a rendszerváltásig, hogy kiderül-e, hogy apu vagy anyu mit firkált 1958-ban. (Fotó: BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA / BRFK HIVATALA BŰNÜGYI TECHNIKAI OSZTÁLY felvétele / FORTEPAN)

Ez egy különösen izgalmas kép, mivel 1960-as, és a BRFK bűnügyi helyszínelőinek felvétele. Nem ment át a kiemelten veszélyes üzenet, nem mentünk már harcba Kádár ellen 1956 után, lényegében soha többé. Ma pedig már mindent áthat a Kádár-kori nosztalgia a rezsicsökkentés-szerű politikai lépésektől a legnépszerűbb magyar internetes tartalmakon át a tényleges jólétre és igazságosságra való hamis visszaemlékezésekig. (Fotó: BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA / BRFK HIVATALA BŰNÜGYI TECHNIKAI OSZTÁLY felvétele / FORTEPAN)

Minden Gáspár nevű általános iskolai tanár örök bosszantását eredményezte a Le a cipővel! című 1975-ös gyerekfilm, amiben ez a felirat szerepelt egy oszlopon, a fárasztó rímekben beszélő Gazsi bácsinak címezve. A kép 1983-as, és ez az Attila út 115. Budán. Csak krétafelirat, de állítólag hiába mosták le újra és újra, valaki évekig mindig visszaírta. (Fotó: Makovecz Benjamin / FORTEPAN)

A falra tett nyílt üzenetek jelentős részét azért nem társadalmi céllal írják, mint ezt az 1983-asat se. Szegény Rudolfot viszont látatlanban is sajnálhatjuk, ha korábbi partnere még a szerelmes rímeiben is leszúrja. Külön érdekes, hogy miért jelölte meg kettessel ezt az alkotó ezt az írást. Talán az egyes számú firkában volt pozitívabb üzenet is. (Fotó: Makovecz Benjamin / FORTEPAN)

1985-ös a felirat, már festékszóróval tette fel a személyesebb mondanivalóját az alkotó a Lánchíd budai oldalánál lévő villamosmegállóhoz. Annyira egyszerű az üzenet, hogy ezt jó eséllyel nem unalmában fújta fel valaki, hanem inkább intenzív hétköznapi tapasztalatként a világ számára. (Fotó: Makovecz Benjamin / FORTEPAN)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!