A babaszobából üdvözlettel: a századforduló lányai

Pompás kalapok, csipke, hímzett tüll, selyem, bársony, brokát ruhák, báj és kecs – első pillantásra ilyenek voltak a századforduló úrleányai. Ugyanakkor minden romantika és rózsafelhő ellenére a korszakot egyfajta polgári józanság uralta: a háztartási könyv, a fehérneműs szekrény vagy a kamrapolc pontosabban beszélte el tulajdonosnőjének életét minden memoárnál, naplónál, vagy akár fotónál. Akár férjhez mentek, akár tanultak vagy dolgoztak, a babaházat keveseknek sikerült a hátuk mögött hagyni. Szécsi Noémi és Géra Eleonóra könyve, A budapesti úrinő magánélete (1860–1914) egészen mélyre ásott a szalonhölgyek életviszonyaiban. Filter és púder nélkül pillantunk a háztartás vezetésében kiteljesedő gazdaasszony, a „szép, eszes és öntudatra ébredt kultúrnő” és „tintafoltos diplomája csókolgatásába” beleunt, inkább mégis férjet választó kisasszonyok életébe. A mostani Fortepan-válogatásban a századelő szabályos és szabálytalan nőportréit fordítottuk fotókra.

Hegyi Aranka operettprimadonna nadrágszerepben, 1901

A nadrágot húzó nő, vagyis egyelőre csak színésznő a nemi szerepcsere egyszerre izgató és fenyegető jelképe volt a századfordulón. A színház közönsége nemcsak véletlenül láthatott meg egy-egy kivillanó bokát, hanem több felvonáson keresztül megbámulhatott olyan domborulatokat, amelyeket hétköznapi helyzetekben nyilvánosan sohasem. Ezekben a színházkasszát feltöltő sikerdarabokban ráadásul két nő alakított szerelmespárt, ami tovább borzolta a korabeli kedélyeket. A cvikkeres, cilinderes Hegyi Aranka (1855–1906) életét és pályáját sok nehézség kísérte. Ugyan cigány származása ellenére együtt emlegették tehetségét és népszerűségét Blaha Lujzáéval, Pálmay Ilkáéval és Küry Kláráéval, mégis elfeledve és nyomorban halt meg.

(Fotó: GGAABBOO / FORTEPAN)

A tökéletes szalonhölgyet nemzedékeken keresztül Kalocsa Róza Az illem könyve szerint civilizálták. Kora gyerekkorától nyelvmesterrel nyaggatta a francia igeragozást és a grammaire-t, szókincsét Párizsból rendelt regényeken gyakorolta. Lelkének finom hangjait zongoradarabokon rezegtette és házi mulatságokon mutatta be. A 19. században a lányok taníttatása leginkább az otthon falai között vagy magánintézetben folyt. Állami középfokú képzésükre 1869-ig, az első tanítóképző felállításáig kellett várni, gimnáziumba pedig csaknem harminc évvel később mehettek. (Fotó: FORTEPAN / FORTEPAN)

A dualizmus korának magukra valamit is adó mamái nemcsak a frizőr-, kalapos- és szabónét támogatták havonta jelentősebb összeggel, hanem buzgón tanulmányozták a gyermek ápolásával, nevelésével foglalkozó szakirodalmat is. Bár a korszak tanácsadó irodalmában felmerültek a gyermekközpontú, elfogadó nevelési elvek, a testi fenyítés és a tekintélyelvűség tovább élt otthon és az iskolában is. Andrássy Katinka, a későbbi vörös grófnő anyja a korszak összes divatos elméletét kipróbálta a lányain. (Fotó: FORTEPAN / FORTEPAN)

Leány elemisták indulnak el a veszélyes úton tanítókisasszonyuk társaságában

A felelősen gondolkodó úri szülők igyekezetét bizonyos határig elismerte a társadalom, amikor lányaik kezébe kenyérkereső foglalkozást adtak, ha esetleg pártában maradnának vagy a család később rájuk szorulna. De a túlművelt lány sokszor a fiús mamák réme lett. „Csak nem akartok leányotokból professzort csinálni! Ő nem lesz a mi fiainkhoz való!” – riogatták a nőnevelő Veres Pálnét. A parlamentben is többen vizionáltak ijesztő társadalmi mételyt 1907-ben, amikor már kétszáz női hallgató volt az egyetemeken. „Vajon az így okvetlenül keletkező diplomás női proletariátus nem fog-e reánk újabb bajt hozni? Jelentkezik az új női typus […], amely közel lesz majdnem a női szörnyeteghez…"

(Fotó: Saly Noémi / FORTEPAN)

A korszak legszívesebben életük végéig babaházban tartotta volna a lányokat. Az ártatlanságuk volt a legfőbb értékük, „természetadta hivatásuk köréből” kiragadni őket pedig a legnagyobb vandalizmus. Az anyák a legnagyobb óvatossággal jártak el: az illetlennek ítélt oldalakat összeöltögették a könyvekben, a kétértelmű színpadi jelenetek veszélye miatt lányaikkal csak Operába jártak és messziről kerülték a Népszínházat. A lehető leghamarabb bevezették őket a háziasszonykodásba, és nagy esemény volt, amikor a valamilyen okból távollevő anya helyett a lánya vezethette a háztartást. (Fotó: Saly Noémi / FORTEPAN)

A fehér fátyol, a mirtusz és a narancsvirág még valóban kijárt a menyasszonynak. A gólya-mese legendája általában az esküvő után oszlott el egy rövid, szégyenlős anya-lánya beszélgetésben. Így javasolta az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma is: „Legjobb, ha a felvilágosítás az esküvő után azonnal megtörténik” a keserű csalódás vagy „rettenetes lealázás” érzésének elkerülése érdekében. Aztán a házasság lett, amilyen lett: boldog vagy boldogtalan, érdek vagy szerelmi, menekülés vagy szabadság – akárcsak ma. De mindenképpen elvárt státus volt, valódi életcél. (Fotó: FORTEPAN / FORTEPAN)

Az illemtankönyvek ismerték és nők számára is engedélyezték a részvételt finomabb mulatságok élvezetében. A fűben heveredő kisasszonyok nem voltak veszélyben, néhány magyar nóta csak a lelkinyugalom viszonylag rövid megzavarására volt alkalmas. Ellenben a bálokon lejtett szupécsárdás maga volt a „nyers és telhetetlen élvezetvágy”, és „érzékiség dolgában túltett mindenen”. A kortárs Herczeg Ferenc szerint „egy-egy sokszor megújrázott szupécsárdás magában foglalta egy szerelmi regény minden fejezetét. Mikor végül a táncos visszahozta anyjának a halálra fáradt és kiégett leányzót, az ember szinte várta, hogy a gardedám azt mondja neki: most már megtarthatja magának!” (Fotó: FORTEPAN / FORTEPAN)

A 19. században otthon és bábaasszony segítségével szült, aki megengedhette magának. A kórházakban leginkább a prostituáltak, munkásnők, többnyire leányanyák kényszerültek szülni. A szülés nem volt veszélytelen: az 1850-es években több vagyonos asszony végrendelkezett előtte. A kisbabát sokszor a legjobb körökben is maguk szoptatták. Szilárda, Veres Pálné lánya beszámolt arról, hogy amikor 1862-ben a család barátja, Madách szűk körű felolvasást tartott nekik, „az író mindenkor szünetet tartott olvasmányában, mikor engem elhívtak, mert gyermekemet magam tápláltam, ez eléggé gyakran történt.” (Fotó: FORTEPAN / FORTEPAN)

Így szerették legjobban a lányokat: az ártatlanság és a tudatlanság szigetén, más szelíd állatok társaságában. Nehéz volt kitörni támogató közeg nélkül. Az írónők közül például az akkori bestseller-szerző, Beniczkyné Bajza Lenke volt az egyetlen, akit a belterjes férfiklubként működő Petőfi Társaság tagjai közé felvett és ezzel kanonizált. Bajza Lenke családjában írók és múzsák is előfordultak,ez segítette az első lépéseit, különben esélye sem lett volna. Az írogató nőket dilettánsoknak tartották, akiknek kezébe toll nem, csak fakanál való. Az író Lauka Gusztáv maga volt a korszellem, amikor ezt írta Kaffka Margit anyjának: „Nem rosszak a lányod versei, húgom, sőt szépek és egészen jók. De hát minek írni egy nőnek? Az olyan jó gazdaasszonynak, mint te vagy, kár volna, ha a lánya nem a főzőkanál mellett maradna meg. Még az is kár, hogy tanítónő lesz belőle!” (Fotó: FORTEPAN / FORTEPAN)

A cigarettázó kisasszonyokat két jelzővel illették, és egyik sem volt hízelgő: rosszlány vagy kékharisnya. Az Új Idők szerkesztői üzenete 1898-ban így tett rendet a mindenre képes lányok között: „Mi, dohányos férfiak és nők bevallhatjuk egymásnak, hogy a füstölés bizony nem szép szokás. Nőnél bizonyára csúnyább, mint férfinál. Miért? Mert a nő szigorúbb esztétikai elbírálás alá esik, és mert a dohányzás esztétikai szempontból is inkább nőietlen, mint férfiatlan szenvedély. […] Úri nő mindig illetlenséget követ el akkor, ha a viselkedésével feltűnést kelt. Ezt a dohányzásra is alkalmazhatja. Úri nő – ha már dohányos – csak akkor és ott fog rágyújtani, ahol ezzel nem hívhatja ki a kritikát.” (Fotó: Nagy Zita / FORTEPAN)

Félénk lépések a sekély vízben – sok kisasszony ennél tovább a való életben sem jutott: a babaház, a háztartás és a konvenciók fogja maradt. Ahogy Kaffka Margit teremtménye, Pórteleky Magda tekintett vissza az 1912-ben megjelent Színek és években: „A kis háztartásom ragyogott, fényeskedett; csiszolva, kenve, mosva, súrolva, kefélve volt minden elgondolható hely. […] Vajon-vajon – gondolom most a nagy messzeségből néha – jó lett volna-e valami egyébre, fontosabbra is ez a vad tevésvágy bennem, ez a bolond nagy akarat, amit a pokrócporolásba öltem? Megvolt bennem a kívánság, hogy első, kitűnő és híres legyek, és hát mi egyébbel érhettem volna el ezt?”

Félénk lépések a sekély vízben – sok kisasszony ennél tovább a való életben sem jutott: a babaház, a háztartás és a konvenciók foglya maradt. Ahogy Kaffka Margit teremtménye, Pórteleky Magda tekintett vissza az 1912-ben megjelent Színek és években: „A kis háztartásom ragyogott, fényeskedett; csiszolva, kenve, mosva, súrolva, kefélve volt minden elgondolható hely. […] Vajon-vajon – gondolom most a nagy messzeségből néha – jó lett volna-e valami egyébre, fontosabbra is ez a vad tevésvágy bennem, ez a bolond nagy akarat, amit a pokrócporolásba öltem? Megvolt bennem a kívánság, hogy első, kitűnő és híres legyek, és hát mi egyébbel érhettem volna el ezt?” (Fotó: FORTEPAN / FORTEPAN)

A lányok házi angyallá képzését a lehető legkorábban megkezdték. Akkoriban a házasulandó ifjak szép fogattal, az eladósorban lévő kisasszonyok pedig a háziasságukkal hódítottak. Minden ambíciójukat és buzgalmukat az éléskamra, a padlás, a pince, a fehérneműs szekrények felügyeletében élték ki. A főzéstudománynak nagyobb hasznát vették, mint a latin igéknek. „Lehet, hogy szíve nem minden férfinak van, de gyomra mindegyiknek” – mondta állítólag Jókai. És tudta ezt Jókainé Laborfalvi Róza is, aki a színpadról lelépve hagyománykövető és jó háziasszony volt. Egyszerűen jól állt a kezében a munka, ezzel nemcsak férjét, de még szigorú anyósát is meghódította. (Fotó: FORTEPAN / FORTEPAN)

A virágszedés kibontott hajjal és szalmakalappal szintén a fiatal leányok tevékenységkörébe tartozott. Kalocsa Róza vagy Wohl Janka, a két legnépszerűbb illemtankönyv-szerző is csak helyeslő apró fejbillentéssel nyugtázta volna. (Fotó: FORTEPAN / FORTEPAN)

Az óriási méretű tollas kalap örök nyomot hagyott a férfiszívekben: „Ami a Nőt illeti, ő akkoriban malomkeréknyi nagy kalapot és selyem alsószoknyát viselt, az utóbbinak az volt a kötelessége, hogy járás közben ingerlőén suhogjon. Egyébként hosszan ringó, az akkori szakkifejezés szerint ’mártogató lépésekkel’ járt az utcán. Nem mindig mártogatott, csak olyankor, ha érdemes volt. Például: rendes lépésekkel jött a néptelen mellékutcából, de rögtön mártogatni kezdett, mihelyt befordult a Váci utcába. Erősen fűzte magát, titokzatos volt és többnyire szenvedett attól, hogy őt senki nem érti meg! Legkevésbé persze a hites ura. Ha véletlenül megláttuk a bokáját, az izgalmas látvány emlékét jóideig magunkban hordtuk.” (Fotó: Mészöly Leonóra / FORTEPAN)

Anya és lányai, akárcsak Pórteleky Magda és Marcsi, Zsuzska, Klári a Színek és évekből

Közös fotón a régi és az új világrend: „ők már másfélék!” Nemcsak házitündérkisasszonyok, lehet belőlük tanár vagy patikus, és szabad a szerelem is: „ráér erre a fényűzésre, nem kell férjhez szaladnia a kenyérért…”

(Fotó: Schoch Frigyes / FORTEPAN)