Így nem lett magyar találmány a szelfi
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Néhány hónapja már bemutattunk egy csokorra valót Péterffy Istvánnak, a Pest Megyei Hírlap fotóriporterének hatvanas-hetvenes évek fordulóján készített képeiből. Ahogy akkor is írtuk: az anyaga azért is fontos, mert olyan témákat dolgoz fel, amikből a Fortepanon, de más fotós archívumokban is kevés kép található: a vidék Magyarországának, elsősorban a kistelepüléseknek az életét, mindennapjait.
A Fortepanra feltöltött képeiből ezúttal is 13-at válogattunk ki galériánkba. A sokszor groteszk képi világú fotókhoz – mint Péterffy előző sorozatához is – a hangulataikhoz és a Kádár-korszak mindennapjainak hangulatához is illeszkedő mininovellákat írtunk. Téesz és állami gazdaság, lázadó szobrok és innováció a csatornázási műveknél, táblafesztivál és űrháború keveredik valós képekben és fiktív történetekben.
A fogadás
– Ezerbe, hogy megcsinálom!
– Ezerbe?
– Annyiba!?
Sóteleki Oszkár, a monori Kossuth Mgtsz főkönyvelője farkasszemet nézett Sovány Lajos traktorossal, ami már csak azért sem volt könnyű, mert a Sikér presszóban vágni lehetett a füstöt. Soványné Pirike egy ideje már rángatta a férjét, „Lajos, ezt hagyd abba, nincsen neked eszed”, mondogatta, de hiába.
– Nagy pénz az az ezer, Lajos.
– Nagy pénz, Oszkár. De a dicsőség még nagyobb lesz.
– Lajos, lehet, hogy a pénzt elnyered. De az életed? Mi lesz akkor az életeddel?
Sovány Lajos nagyot nyelt. Tudta, hogy a Tápióságban sokan tartják kiválasztottnak a traktorosokat, hogy nem a port kell nyelniük a földön hajladozva. És ha ezt megcsinálja, ennek vége. Mégis. A kimondott szó, ha meg is előzte három kis cseresznye és egy barack, már kötelezte.
– Az lesz az én ügyem. Hogy az ezrest megfizesd, az meg lesz a te ügyed.
Oszkár is nagyot nyelt, nem mintha nagyon aggódott volna a pénz miatt, a téesz kasszájából egy ezrest lenyúlni könnyebb volt, mint egy legyet lecsapni a közeli sertéstelepen. A két kéz összeszorult, a fogadás megköttetett.
És a téesz vadonatúj Dutra traktorán a május 1-jei felvonuláson nem Kádár János és nem Leonyid Brezsnyev képe díszelgett. Hanem Sóteleki Oszkáré. Sovány Lajos néhány napot eltöltött a politikai rendőrségen, de miután minden varratot kiszedtek belőle, visszatérhetett a munkájához (szerencséjére Sóteleki igencsak hasonlított Fock Jenőre). Mindenkinek azt mondta, hogy az ezrest okosan megforgatta, ennek köszönhetően élt jobban. Soha senki nem tudta meg, hogy az államvédelem besúgója lett. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
– Ezerbe, hogy megcsinálom!
– Ezerbe?
– Annyiba!?
Sóteleki Oszkár, a monori Kossuth Mgtsz főkönyvelője farkasszemet nézett Sovány Lajos traktorossal, ami már csak azért sem volt könnyű, mert a Sikér presszóban vágni lehetett a füstöt. Soványné Pirike egy ideje már rángatta a férjét, „Lajos, ezt hagyd abba, nincsen neked eszed”, mondogatta, de hiába.
– Nagy pénz az az ezer, Lajos.
– Nagy pénz, Oszkár. De a dicsőség még nagyobb lesz.
– Lajos, lehet, hogy a pénzt elnyered. De az életed? Mi lesz akkor az életeddel?
Sovány Lajos nagyot nyelt. Tudta, hogy a Tápióságban sokan tartják kiválasztottnak a traktorosokat, hogy nem a port kell nyelniük a földön hajladozva. És ha ezt megcsinálja, ennek vége. Mégis. A kimondott szó, ha meg is előzte három kis cseresznye és egy barack, már kötelezte.
– Az lesz az én ügyem. Hogy az ezrest megfizesd, az meg lesz a te ügyed.
Oszkár is nagyot nyelt, nem mintha nagyon aggódott volna a pénz miatt, a téesz kasszájából egy ezrest lenyúlni könnyebb volt, mint egy legyet lecsapni a közeli sertéstelepen. A két kéz összeszorult, a fogadás megköttetett.
És a téesz vadonatúj Dutra traktorán a május 1-jei felvonuláson nem Kádár János és nem Leonyid Brezsnyev képe díszelgett. Hanem Sóteleki Oszkáré. Sovány Lajos néhány napot eltöltött a politikai rendőrségen, de miután minden varratot kiszedtek belőle, visszatérhetett a munkájához (szerencséjére Sóteleki igencsak hasonlított Fock Jenőre). Mindenkinek azt mondta, hogy az ezrest okosan megforgatta, ennek köszönhetően élt jobban. Soha senki nem tudta meg, hogy az államvédelem besúgója lett. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
A tésztafürdető
A tésztafürdető mára kihalt foglalkozás. Az utolsó szakmabeli Soó Imre volt, akiről mindenki tudta Tápiószentkolbászfán, hogy gyerekkora óta vonzódott a nyers tésztához. Amikor nagyija vagy édesanyja sütött, nem mulasztott el kicsippenteni belőle egy darabot, dörzsölgetni az ujjai között, aztán úgy, nyersen megette. Serdülő gyerek volt még, amikor megtanulta a tésztafürdetés minden csínját-bínját.
Nem zavarta, hogy a tésztafürdetők a falusi társadalmak lenézett tagjai, akik munkájukat szinte meztelenül végzik – csak az egykor higiéniai okok miatt előírt, mára tradicionálissá vált sipkát magukon tartva –, és hogy emiatt a jellemzően prűd közösségek könnyen a nyelvükre vettek. Hitt a hivatásában, nem nézte, férfi vagy nő, szinte még gyerek vagy idős ember kéri, hogy mártsa meg és dögönyözze végig a tésztában, jót tett ez reumával, köszvénnyel, csúzzal és isiásszal. Soha nem élt vissza a bizalmas, intim helyzettel, holott egyes éltes matrónák szívesen vették volna ezt.
Annyira nem, olyan zárkózott és visszahúzódó volt, hogy magányosan halt meg, pontosabban tűnt el. Egy péntek reggel hiába várták, hogy megnyisson a tésztafürdő, az ajtók zárva maradtak, a redőnyök leengedve. Soha többé senki nem látta Soó Imrét. A rendőrség néhány nap nyomozás után eltűntnek nyilvánította. Arra a rejtélyre, hogy hogyan került még hónapokig minden reggelre friss, illatos nyers tészta a fürdetőmedencébe, sosem találtak megoldást. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
A tésztafürdető mára kihalt foglalkozás. Az utolsó szakmabeli Soó Imre volt, akiről mindenki tudta Tápiószentkolbászfán, hogy gyerekkora óta vonzódott a nyers tésztához. Amikor nagyija vagy édesanyja sütött, nem mulasztott el kicsippenteni belőle egy darabot, dörzsölgetni az ujjai között, aztán úgy, nyersen megette. Serdülő gyerek volt még, amikor megtanulta a tésztafürdetés minden csínját-bínját.
Nem zavarta, hogy a tésztafürdetők a falusi társadalmak lenézett tagjai, akik munkájukat szinte meztelenül végzik – csak az egykor higiéniai okok miatt előírt, mára tradicionálissá vált sipkát magukon tartva –, és hogy emiatt a jellemzően prűd közösségek könnyen a nyelvükre vettek. Hitt a hivatásában, nem nézte, férfi vagy nő, szinte még gyerek vagy idős ember kéri, hogy mártsa meg és dögönyözze végig a tésztában, jót tett ez reumával, köszvénnyel, csúzzal és isiásszal. Soha nem élt vissza a bizalmas, intim helyzettel, holott egyes éltes matrónák szívesen vették volna ezt.
Annyira nem, olyan zárkózott és visszahúzódó volt, hogy magányosan halt meg, pontosabban tűnt el. Egy péntek reggel hiába várták, hogy megnyisson a tésztafürdő, az ajtók zárva maradtak, a redőnyök leengedve. Soha többé senki nem látta Soó Imrét. A rendőrség néhány nap nyomozás után eltűntnek nyilvánította. Arra a rejtélyre, hogy hogyan került még hónapokig minden reggelre friss, illatos nyers tészta a fürdetőmedencébe, sosem találtak megoldást. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
Ifj. Kartács Béla gondolt egy nagyot
A Bambuszrügy Magyar-Vietnami Barátság Mgtsz évről évre romló hatékonysággal működött. A dolgozók több időt és energiát fordítottak a hétvégi veteményeskertre, mint a szövetkezet gazdagítására, a munkaverseny már annyi embert se érdekelt, mint a menzán Toldiné Icuka dekoltázsa, pedig Toldiné Icuka egyöntetű vélemények szerint a legcsúnyább asszony volt a faluban.
A hanyatlást és pangást látva kereste fel ifj. Kartács Béla a téeszelnököt, hogy lenne neki egy ötlete a dolgozók ösztönzésére. „Az elején nem fognak örülni, de tudja, milyenek a magyar parasztok, semminek nem tudnak, ha kapnak egy zsák búzát, akkor is azon sírnak, miért nem kettőt.” A téeszelnök hülyeségnek tartotta az ötletet, de jobb terve nem lévén, beleegyezett. Ifj. Kartács másnaptól minden reggel kivezényelte kiscsoportos foglalkozásra a kollektívát, és mindenkinek meg kell mutatnia, hány százalékot teljesített a tervből, és mennyit akar másnapra teljesíteni.
A kísérlet tényleg megbukott, pár napon belül az egész téesz felmondással fenyegetőzött. Egyetlen hozadéka az volt, hogy meglátta az egyik reggel a csoportot egy, a falun épp átautózó híresség. „Ezt lopom”, mondta magában, mert ez szokása volt (mármint ennek mondogatása). És nemsoká új műsor kezdődött a tévében. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
A Bambuszrügy Magyar-Vietnami Barátság Mgtsz évről évre romló hatékonysággal működött. A dolgozók több időt és energiát fordítottak a hétvégi veteményeskertre, mint a szövetkezet gazdagítására, a munkaverseny már annyi embert se érdekelt, mint a menzán Toldiné Icuka dekoltázsa, pedig Toldiné Icuka egyöntetű vélemények szerint a legcsúnyább asszony volt a faluban.
A hanyatlást és pangást látva kereste fel ifj. Kartács Béla a téeszelnököt, hogy lenne neki egy ötlete a dolgozók ösztönzésére. „Az elején nem fognak örülni, de tudja, milyenek a magyar parasztok, semminek nem tudnak, ha kapnak egy zsák búzát, akkor is azon sírnak, miért nem kettőt.” A téeszelnök hülyeségnek tartotta az ötletet, de jobb terve nem lévén, beleegyezett. Ifj. Kartács másnaptól minden reggel kivezényelte kiscsoportos foglalkozásra a kollektívát, és mindenkinek meg kell mutatnia, hány százalékot teljesített a tervből, és mennyit akar másnapra teljesíteni.
A kísérlet tényleg megbukott, pár napon belül az egész téesz felmondással fenyegetőzött. Egyetlen hozadéka az volt, hogy meglátta az egyik reggel a csoportot egy, a falun épp átautózó híresség. „Ezt lopom”, mondta magában, mert ez szokása volt (mármint ennek mondogatása). És nemsoká új műsor kezdődött a tévében. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
Az ember természetes környezete
Áldásfalva lakói mindig irigyek voltak a városi civilizáció olyan vívmányaira, mint a buszközlekedés, a nyilvános telefonfülkék vagy a lakótelepek jelentette hatalmas betontömbök. A kis faluban nem volt se buszközlekedés (naponta háromszor állt meg a csajágtelepi bekötőútnál a Volán-járat), se telefonfülkék, se betontömbök. Itt-ott még járda és közvilágítás sem.
Egy szép nap aztán Kockacukor István, akiről addig senki nem tudta, hogy telitalálata volt a totón, két nagy mozgó betonkeverő élén jelent meg a falu főterén. Néhány órával később már kész is volt a betonteknő, amit a formája után betontojásnak neveztek el, és amit már a hétvégi majális után birtokába vehetett a falu apraja-nagyja. Sokan azt mondták, hogy forróbb nyári napokon akár vízzel is megtölthetnék, de erre már a helyiek többsége a fejét csóválta, hogy azért csak ne olyan hevesen ezzel a modernizálódással. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
Áldásfalva lakói mindig irigyek voltak a városi civilizáció olyan vívmányaira, mint a buszközlekedés, a nyilvános telefonfülkék vagy a lakótelepek jelentette hatalmas betontömbök. A kis faluban nem volt se buszközlekedés (naponta háromszor állt meg a csajágtelepi bekötőútnál a Volán-járat), se telefonfülkék, se betontömbök. Itt-ott még járda és közvilágítás sem.
Egy szép nap aztán Kockacukor István, akiről addig senki nem tudta, hogy telitalálata volt a totón, két nagy mozgó betonkeverő élén jelent meg a falu főterén. Néhány órával később már kész is volt a betonteknő, amit a formája után betontojásnak neveztek el, és amit már a hétvégi majális után birtokába vehetett a falu apraja-nagyja. Sokan azt mondták, hogy forróbb nyári napokon akár vízzel is megtölthetnék, de erre már a helyiek többsége a fejét csóválta, hogy azért csak ne olyan hevesen ezzel a modernizálódással. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
Nyár van, és semmi baj
– Magdika, ezen a helyen azt szeretem, hogy itt olyan olajozottan mennek a dolgok – mondta nevetgélve Prucc Annamária a kiskunlábasegyházi strandon Félkész Magdolna női olajozónak. Nyaranta minden szombaton és vasárnap felbukkant Annamária a kis margarétás papucsában Magdolnánál, szertartásszerűen elmondta ezt a mondatot, aztán jött az olajozás. (Ha tudta volna, hogy Magdolna az alapanyagot részben a strandbüfé használt étolajkészletéből állítja elő, talán kevesebb ilyen alkalom fordul elő.)
Egy nap, egyetlenegy nap történt másképp.
Ezen a napon Annamária a margarétás papucsában tipegve, dudolászva így köszöntötte Magdolnát: Nyár van és semmi baj, olvadó étolaj, csak spricceld a hátam, olajozz bátran, éljen az étolaj. Magdolna ránézett, szemében talán egy másik élet reménye is megcsillant egy pillanatra, de aztán mogorván csak kiköpött. Azt a kisfiút, aki az ufógumi, ufógumi szavakat ismételgetve körülöttük téblábolt, észre se vették. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
– Magdika, ezen a helyen azt szeretem, hogy itt olyan olajozottan mennek a dolgok – mondta nevetgélve Prucc Annamária a kiskunlábasegyházi strandon Félkész Magdolna női olajozónak. Nyaranta minden szombaton és vasárnap felbukkant Annamária a kis margarétás papucsában Magdolnánál, szertartásszerűen elmondta ezt a mondatot, aztán jött az olajozás. (Ha tudta volna, hogy Magdolna az alapanyagot részben a strandbüfé használt étolajkészletéből állítja elő, talán kevesebb ilyen alkalom fordul elő.)
Egy nap, egyetlenegy nap történt másképp.
Ezen a napon Annamária a margarétás papucsában tipegve, dudolászva így köszöntötte Magdolnát: Nyár van és semmi baj, olvadó étolaj, csak spricceld a hátam, olajozz bátran, éljen az étolaj. Magdolna ránézett, szemében talán egy másik élet reménye is megcsillant egy pillanatra, de aztán mogorván csak kiköpött. Azt a kisfiút, aki az ufógumi, ufógumi szavakat ismételgetve körülöttük téblábolt, észre se vették. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
A tiszataktajenői szoborlázadás
Kevesen élnek már azok közül, akik aktívan részt vettek a tiszataktajenői szoborlázadás körüli eseményekben, és akik élnek, ők is mélyen hallgatnak annak a kevés híján sorsfordítóvá lett napnak az eseményeiről.
Ezen a napon, 19… július 10-én a falu határában lévő szoborgyárban, ahonnan munkásmozgalmi szimbólumok és Marx–Engels–Lenin kő- és fémszobrok készültek az északkeleti régió egyik legfontosabb exportcikkeként szerte a fejlődő világba (az alma- már, a prostibiznisz még nem futott jól), a kész és félkész szobrok életre keltek. Masírozni kezdtek, munkásmozgalmi indulókat szavalva egyenlőségről, a szegénység megszüntetéséről, a munkásosztály uralmáról, olyan indulókat tehát, amiket az 19...-s évek kommunista Magyarországán senki nem vett túl komolyan. A szándékaikról mindazonáltal semmit nem lehetett tudni, nem fogalmaztak meg követeléseket, csak meneteltek rendíthetetlenül a falu határából kelet (!) felé.
A szobrok néma lázadása komoly veszélyeket hordozott magában. A falusi párttitkár azonnal riadóztatta a járásit, aki a megyei párttitkárság államvédelmi kapcsolatát hívta. Hamarosan már a budapesti pártközpont foglalkozott az üggyel, munkásőrök és a katonaság bevetése is felmerült, a honvédelmi miniszter – miután biztos volt abban, hogy a NATO soros összeesküvése áll az ügy hátterében – a Varsói Szerződés csapatainak és a Déli Hadseregcsoport ideiglenesen hazánkban állomásozó erőinek mozgósítását kezdeményezte. Égtek a telefonvonalak, a K-vonal forgalma nagyobb volt, mint a Felvonulási téré május elsején. A riadóláncok a teljes szocialista tömböt – mínusz Jugoszláviát – mozgósították, a kubai rakétaválság szele lengte be az országot.
Minderről semmit nem tudott Ótompaháti Mihály, Tiszataktajenő köztiszteletben álló utcaseprője, aki éppen a fővárostól kölcsönkapott slaggal tisztogatta a falu főterét. Amikor felbukkantak az első szobrok, a vízsugarat teljes erőre állítva feléjük fordította a slagot. És a szoborlázadásnak fél órán belül híre-pora sem maradt. Ótompaháti Mihályt, érdemei elismerése mellett, még aznap este elszállította a faluból egy nagy fekete autó. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
Kevesen élnek már azok közül, akik aktívan részt vettek a tiszataktajenői szoborlázadás körüli eseményekben, és akik élnek, ők is mélyen hallgatnak annak a kevés híján sorsfordítóvá lett napnak az eseményeiről.
Ezen a napon, 19… július 10-én a falu határában lévő szoborgyárban, ahonnan munkásmozgalmi szimbólumok és Marx–Engels–Lenin kő- és fémszobrok készültek az északkeleti régió egyik legfontosabb exportcikkeként szerte a fejlődő világba (az alma- már, a prostibiznisz még nem futott jól), a kész és félkész szobrok életre keltek. Masírozni kezdtek, munkásmozgalmi indulókat szavalva egyenlőségről, a szegénység megszüntetéséről, a munkásosztály uralmáról, olyan indulókat tehát, amiket az 19...-s évek kommunista Magyarországán senki nem vett túl komolyan. A szándékaikról mindazonáltal semmit nem lehetett tudni, nem fogalmaztak meg követeléseket, csak meneteltek rendíthetetlenül a falu határából kelet (!) felé.
A szobrok néma lázadása komoly veszélyeket hordozott magában. A falusi párttitkár azonnal riadóztatta a járásit, aki a megyei párttitkárság államvédelmi kapcsolatát hívta. Hamarosan már a budapesti pártközpont foglalkozott az üggyel, munkásőrök és a katonaság bevetése is felmerült, a honvédelmi miniszter – miután biztos volt abban, hogy a NATO soros összeesküvése áll az ügy hátterében – a Varsói Szerződés csapatainak és a Déli Hadseregcsoport ideiglenesen hazánkban állomásozó erőinek mozgósítását kezdeményezte. Égtek a telefonvonalak, a K-vonal forgalma nagyobb volt, mint a Felvonulási téré május elsején. A riadóláncok a teljes szocialista tömböt – mínusz Jugoszláviát – mozgósították, a kubai rakétaválság szele lengte be az országot.
Minderről semmit nem tudott Ótompaháti Mihály, Tiszataktajenő köztiszteletben álló utcaseprője, aki éppen a fővárostól kölcsönkapott slaggal tisztogatta a falu főterét. Amikor felbukkantak az első szobrok, a vízsugarat teljes erőre állítva feléjük fordította a slagot. És a szoborlázadásnak fél órán belül híre-pora sem maradt. Ótompaháti Mihályt, érdemei elismerése mellett, még aznap este elszállította a faluból egy nagy fekete autó. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
A magyar robotika kudarca
Kevésen múlt, hogy az első robotokat nem Magyarországon helyezték forgalomba. A Földalatti Csőgörény Munkacsoport a Fővárosi Csatornázási Műveken belül megalakult titkos projekt volt, amelyről csak a tanácsi vállalat két felsővezetője, valamint, természetszerűleg, a programot finanszírozó Magyar Néphadsereg illetékesei tudtak. Amikor a prototípus elkészült, a tervezők izgatott csoportja egy szimulált munkaterületen mutatta azt be Molch Ödön FCSM-vezérnek és két szigorú nézésű egyenruhásnak, akik nem mutatkoztak be (talán a nevük is államtitok volt).
A robot mozgott, mint egy ember, nem szögletesebben és darabosabban, mint Molch Ödön egy-egy jól sikerült szombat esti konyakozás másnapján. A bemutató végén a tervezőcsoport vezetőjével értékelték a projektet.
– Mennyi is az eddigi költségvetés? – kérdezte Molch. A tervezőcsoport vezetője megmondta az összeget.
A három derék férfiú összenézett. Az egyik, sűrűbb szemöldökű egyenruhás szólalt meg.
– És mennyi egy 18 éves, nyolc osztályt sem végzett melós éves munkabére erre a munkára?
Ezúttal Molch mondott egy számot. Most csak a két egyenruhás nézett össze.
A robotprojektet másnap leállították. Az egyetlen prototípus sorsáról senki semmit nem tudott, bár Molch Ödön egyszer mintha felfedezni vélte volna egy parlamenti kormánypárti frakcióban. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
Kevésen múlt, hogy az első robotokat nem Magyarországon helyezték forgalomba. A Földalatti Csőgörény Munkacsoport a Fővárosi Csatornázási Műveken belül megalakult titkos projekt volt, amelyről csak a tanácsi vállalat két felsővezetője, valamint, természetszerűleg, a programot finanszírozó Magyar Néphadsereg illetékesei tudtak. Amikor a prototípus elkészült, a tervezők izgatott csoportja egy szimulált munkaterületen mutatta azt be Molch Ödön FCSM-vezérnek és két szigorú nézésű egyenruhásnak, akik nem mutatkoztak be (talán a nevük is államtitok volt).
A robot mozgott, mint egy ember, nem szögletesebben és darabosabban, mint Molch Ödön egy-egy jól sikerült szombat esti konyakozás másnapján. A bemutató végén a tervezőcsoport vezetőjével értékelték a projektet.
– Mennyi is az eddigi költségvetés? – kérdezte Molch. A tervezőcsoport vezetője megmondta az összeget.
A három derék férfiú összenézett. Az egyik, sűrűbb szemöldökű egyenruhás szólalt meg.
– És mennyi egy 18 éves, nyolc osztályt sem végzett melós éves munkabére erre a munkára?
Ezúttal Molch mondott egy számot. Most csak a két egyenruhás nézett össze.
A robotprojektet másnap leállították. Az egyetlen prototípus sorsáról senki semmit nem tudott, bár Molch Ödön egyszer mintha felfedezni vélte volna egy parlamenti kormánypárti frakcióban. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
Főpróba
– No, srácok, őszintén: ki kezdte a napot Böskénél a szokásos kis körtével?
Két kéz emelkedett a magasba.
– Rendben, körtével vagy barackkal, szilvával, cserkóval, vegyessel. Bármivel.
Az összes kéz követte. A brigádvezető szomorúan, bár meglepettnek kicsit sem mondhatóan hajtotta le és csóválta meg a fejét, kalapja majd lecsúszott a fejéről, a hideg ellenére kövér verejtékcseppet gördültek le a pajeszán.
– Srácok, hamarosan itt vannak a járási tanácstól a munkaügyi ellenőr elvtársak. Ez az első ellenőrzés a mi kis községünkben, szondáztatás, az tuti, hogy lesz. Hát micsináljak én veletek?
A kezek eltűntek, majd egy mégis csak felemelkedett. Józsi volt az, a legfiatalabb srác a brigádban.
– Azt mondom, brigádvezető kartárs, hogy mindenki vegyen elő egy szál cigit, és kezdje el teli tüdőből fújni.
– A cigit?
– Igen, kartárs elvtárs, a cigit.
– Jóska, te megkergültél?
Erre többen is megszólaltak, hogy sose volt az normális, de a brigádvezető, jobb ötlete nem lévén, elővett egy csomag Kossuthot.
Amikor jött az ellenőrzés, azt látták, hogy a Kőaknavölgyi 22. Számú Közútépítő Csoport Lapát-Kasza brigádjának tagjai füstölgő cigikkel a szájukban állnak, és nem szívják, hanem teli tüdőből, kidagadt arccal fújják azokat.
– Hát ez meg miféle módi? – kérdezte az egyik a brigádvezetőt, de helyette Józsi lépett előre.
– Tudja, mifelénk, itt a Kőaknavölgyben így járja. Amit mások a szívnak, azt mi fújjuk, amit fújnak, azt szívjuk. A munkásosztályé a hatalom, nemdeigen? Szabadság van, ugyehogyugye?
Az ellenőr zavarodottan bólintott. A brigád ezek után, gondosan ügyelve, hogy levegő véletlenül se áramoljék ki a szájukon, jó nagyokat szívott az alkoholszondákból. Majd folytatták a cigifújást, mintha mi se történt volna. És végül tényleg nem is történt semmi. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
– No, srácok, őszintén: ki kezdte a napot Böskénél a szokásos kis körtével?
Két kéz emelkedett a magasba.
– Rendben, körtével vagy barackkal, szilvával, cserkóval, vegyessel. Bármivel.
Az összes kéz követte. A brigádvezető szomorúan, bár meglepettnek kicsit sem mondhatóan hajtotta le és csóválta meg a fejét, kalapja majd lecsúszott a fejéről, a hideg ellenére kövér verejtékcseppet gördültek le a pajeszán.
– Srácok, hamarosan itt vannak a járási tanácstól a munkaügyi ellenőr elvtársak. Ez az első ellenőrzés a mi kis községünkben, szondáztatás, az tuti, hogy lesz. Hát micsináljak én veletek?
A kezek eltűntek, majd egy mégis csak felemelkedett. Józsi volt az, a legfiatalabb srác a brigádban.
– Azt mondom, brigádvezető kartárs, hogy mindenki vegyen elő egy szál cigit, és kezdje el teli tüdőből fújni.
– A cigit?
– Igen, kartárs elvtárs, a cigit.
– Jóska, te megkergültél?
Erre többen is megszólaltak, hogy sose volt az normális, de a brigádvezető, jobb ötlete nem lévén, elővett egy csomag Kossuthot.
Amikor jött az ellenőrzés, azt látták, hogy a Kőaknavölgyi 22. Számú Közútépítő Csoport Lapát-Kasza brigádjának tagjai füstölgő cigikkel a szájukban állnak, és nem szívják, hanem teli tüdőből, kidagadt arccal fújják azokat.
– Hát ez meg miféle módi? – kérdezte az egyik a brigádvezetőt, de helyette Józsi lépett előre.
– Tudja, mifelénk, itt a Kőaknavölgyben így járja. Amit mások a szívnak, azt mi fújjuk, amit fújnak, azt szívjuk. A munkásosztályé a hatalom, nemdeigen? Szabadság van, ugyehogyugye?
Az ellenőr zavarodottan bólintott. A brigád ezek után, gondosan ügyelve, hogy levegő véletlenül se áramoljék ki a szájukon, jó nagyokat szívott az alkoholszondákból. Majd folytatták a cigifújást, mintha mi se történt volna. És végül tényleg nem is történt semmi. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
A táblafesztivál
Egyszer volt, hol nem volt, volt abban az időben Magyarországon egy Rátótberény nevű falu. Akkoriban már a legkisebb települések is rendeztek valamiféle fesztivált, csak éppen Rátótberény nem. A falusiak sokat morgolódtak emiatt, hogy őket már kinevetik a városi sztk-ban is, hogy ők a fesztiválatlanok falva.
A tanácselnök nagyon unta már ezeket a froclizásokat, de egyszer, amikor éppen Lajossal, a kmb-vel alkudozott a 60-as tábla alatt, hogy a 90, az majdnem hatvan, csak fordítva áll, belévillant a felismerés. Rátótberény már a következő év nyarán megrendezte az első magyar KRESZ-táblafesztivált.
Az esemény jelentőségét azonban nagymértékben mérsékelte az a tény, hogy az országban egyetlen településen, éppen Rátótberényben működött KRESZ-táblagyár, így a fesztivál enyhén szólva sem mozgatott meg hatalmas tömegeket. A kivezényelt helyiek pedig annyira sem voltak lelkesek, mint amikor a román nép testvérdelegációjának brindzabemutatójára kellett menniük.
Ráadásul a szervezők a Rátótberény vége tábla alá egy Behajtani tilos táblát akartak kitenni, tréfás utalásként, hogy a fesztiválról elmenni tilos. Ám a tábla a hanyag csavarozás miatt elfordult, így a faluba érkezőket fogadta. Azok pedig, táblatisztelő elvtársak lévén, türelmesen vártak, hogy a tiltást feloldja valaki. Ha a vendégek türelmesen nem vártak volna, az én mesém is tovább tartott volna. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
Egyszer volt, hol nem volt, volt abban az időben Magyarországon egy Rátótberény nevű falu. Akkoriban már a legkisebb települések is rendeztek valamiféle fesztivált, csak éppen Rátótberény nem. A falusiak sokat morgolódtak emiatt, hogy őket már kinevetik a városi sztk-ban is, hogy ők a fesztiválatlanok falva.
A tanácselnök nagyon unta már ezeket a froclizásokat, de egyszer, amikor éppen Lajossal, a kmb-vel alkudozott a 60-as tábla alatt, hogy a 90, az majdnem hatvan, csak fordítva áll, belévillant a felismerés. Rátótberény már a következő év nyarán megrendezte az első magyar KRESZ-táblafesztivált.
Az esemény jelentőségét azonban nagymértékben mérsékelte az a tény, hogy az országban egyetlen településen, éppen Rátótberényben működött KRESZ-táblagyár, így a fesztivál enyhén szólva sem mozgatott meg hatalmas tömegeket. A kivezényelt helyiek pedig annyira sem voltak lelkesek, mint amikor a román nép testvérdelegációjának brindzabemutatójára kellett menniük.
Ráadásul a szervezők a Rátótberény vége tábla alá egy Behajtani tilos táblát akartak kitenni, tréfás utalásként, hogy a fesztiválról elmenni tilos. Ám a tábla a hanyag csavarozás miatt elfordult, így a faluba érkezőket fogadta. Azok pedig, táblatisztelő elvtársak lévén, türelmesen vártak, hogy a tiltást feloldja valaki. Ha a vendégek türelmesen nem vártak volna, az én mesém is tovább tartott volna. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
Minden eshetőségre készen
Amikor Perpatvar Mihály, a gombasiratósi Szeszipari Állami Gazdaság függetlenített szakszervezeti bizalmija és munkásőr-parancsnoka a Népszabadságban azt olvasta, hogy az imperialisták újabb frontot nyitottak a békeharcban, tudta, hogy cselekednie kell. Néhány, hozzá hasonlóan régi vágású és így megbízható munkásőr elvtársával hosszú órákat töltött MÉH-telepeken, majd hosszú éjszakákat a 17. Számú Julian Szemjonovics Szemjonov Úttörőtábor fészerében.
És november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére rendezett felvonuláson a gombasiratósiak egytől egyig rendelkeztek a csillagháborús sugárcsapást nem csak elhárítani, de egyenesen az űrbe visszatükrözni is képes védőpajzsokkal. Igaz, végül használniuk sosem kellett, de ezt Perpatvar Mihályon kívül igazán senki nem bánta.
A gumiember
Laktáz Emilnek az egész lakótelep a csodájára járt. Az egykori cirkuszi gumiembert egy különösen jól sikerült produkció után egy fekete Barkas vitte el a lakótelepről, és csak évekkel később hozták vissza. Soha semmit nem mesélt arról, hol volt és miért, de mindig egy expandert tartott a kezében, látszólag különösebb erőfeszítés nélkül.
A lakótelepi bölcsek tanácsa, a Négy Mokány Adószedőben gyülekező szebb napokat látott nyugdíjasok és jobb sorsra érdemes alkalmi munkások mindenre rájöttek azonban. Hogy Laktáz Emillel a szovjet űrkutatók kísérleteztek Bajkonurban, ahol valami félresiklott, ezért Emil karjait már nem tartja a testén semmi, csak ez az expandernek tűnő rögzítőszerkezet. Ha ez nem lenne, azok a karok már rég szerteszét röppentek volna, mondták.
Senki nem tudta, hogy ezek a teóriák valóban igazak-e, mígnem egy januári reggelen a buszmegállóban holtan nem találtak az egykori gumiembert. Az „expanderei” sehol nem voltak.
Majdnem hibátlan
– A magyar buszgyártás legszebb órái kezdődhetnek azzal a német buszexporttal, aminek prototípusát most mutathatjuk be – mondta Kardán Ottó, külgazdasági államtitkár. – A nyugatnémet utazóközönség bizonyára irigykedve nézi, milyen minőségű munkára képes a szabad, virágzó, kommunista Magyarország!
– Nyugatnémet? Nem az NDK-s elvtársak békeharcát segítik a buszaink? – kérdezte meglepve Mérleg Ede, az Ikarus vezérigazgató-helyettese.
– Nem. Valóban Berlinből jött a megrendelés, de a nyugati, megszállt zónából, és nem a szovjet elvtársak által segített keletiből érkezett a megrendelés. De van ennek jelentősége?
– Nem, semmi komoly. Egyetlen apró változtatás kell csak a bemutató előtt – mondta Mérleg, és már emelte is a telefont.
A szelfi feltalálása
– Nézd, szívem, szerintem feltaláltam valami nagyon izgalmasat! – kiáltotta izgatottan Lichtméhr Alfonz szobakonyhás terézvárosi tanácsi bérlakásukban feleségének, Szvetloje Szvetlánának. Az asszony mérsékelt lelkesedéssel lépett oda, lisztes kezét meg se törölte.
– Na, mondjad, Alfonz, mi az?
– Ez egy olyan többszörös tükrös megoldás, ami lehetővé teszi, hogy önmagunkról készítsünk fotót. Csak egy kicsit másképp kell tartani a gépet, mint eddig, és kész az önportrénk… Ez az, a neve is megvan, önportré. Selbst porträt, ahogy NDK-s barátaink mondanák, selbie.
– Azt találjad ki, hogy a FÉG bojlerünk tudjon rendes vizet adni, ne csak tűzforrót vagy hideget, ne ilyen hülyeségen törd a fejed! – legyintett Szvetlána, és visszavonult a konyhába.
Lichtméhr Alfonz vágott egy fintort, és összegyűrte a terveket. Pár nappal később egy, a Sztálin születésnapjának szentelt 70-es troli halálra gázolta. Hagyatékát Szvetlána a következő, hideg télen, amikor a FÉG bojler beadta a kulcsot, elégette. Így nem lett magyar találmány a szelfizés. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
– Nézd, szívem, szerintem feltaláltam valami nagyon izgalmasat! – kiáltotta izgatottan Lichtméhr Alfonz szobakonyhás terézvárosi tanácsi bérlakásukban feleségének, Szvetloje Szvetlánának. Az asszony mérsékelt lelkesedéssel lépett oda, lisztes kezét meg se törölte.
– Na, mondjad, Alfonz, mi az?
– Ez egy olyan többszörös tükrös megoldás, ami lehetővé teszi, hogy önmagunkról készítsünk fotót. Csak egy kicsit másképp kell tartani a gépet, mint eddig, és kész az önportrénk… Ez az, a neve is megvan, önportré. Selbst porträt, ahogy NDK-s barátaink mondanák, selbie.
– Azt találjad ki, hogy a FÉG bojlerünk tudjon rendes vizet adni, ne csak tűzforrót vagy hideget, ne ilyen hülyeségen törd a fejed! – legyintett Szvetlána, és visszavonult a konyhába.
Lichtméhr Alfonz vágott egy fintort, és összegyűrte a terveket. Pár nappal később egy, a Sztálin születésnapjának szentelt 70-es troli halálra gázolta. Hagyatékát Szvetlána a következő, hideg télen, amikor a FÉG bojler beadta a kulcsot, elégette. Így nem lett magyar találmány a szelfizés. (Fotó: Péterffy István / FORTEPAN)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
