„Akkoriban még előfordulhatott, hogy reggel megittak egy-egy stampedli (stampli, ahogyan többen is nevezték) pálinkát a vonat indulása előtt. Tűzoltó édesapám a munkatársaival hazafelé tért be egy kupicára feszültséglevezetésképp. A pusztaszabolcsi állomáson ekkor még nagy élet volt. A resti, az Utasellátó fénykorát élte. Az utasok vásárolhattak az Ibuszban, étkezhettek az étteremben, volt egy ’középső’ és egy nagyobb talponálló is.”

Az ingázók a vonaton pótolták az éjszakai alvás hiányait. Ez a fiú Brigitte Bardot-val.

Váróterem, talán a Kelenföldi pályaudvaron. Bár a menetrend tervezésekor igyekeztek figyelembe venni bejáró dolgozók órarendjét, sokszor elkerülhetetlen volt a többórás, éberalvásban töltött várakozás.

Nemcsak a munkások, de a diákok közül is sokan jártak be Budapestre. Pusztaszabolcson 1963-tól működött mezőgazdasági gépszerelő szakközépiskola, aki másra vágyott, Budapestre, Székesfehérvárra, Dunaújvárosba és Sárbogárdra ment középiskolába.

A férfiak közül legtöbben a gépgyárakban és az építőiparban dolgoztak, de voltak köztük vasutasok és tűzoltók is, mint ez a padon ülő egyenruhás férfi.

Félrebillenő fejek, behúzott nyakak a fapadokon.

A mezőgazdaság átalakulásával tömegessé váló felesleges munkaerőt ugyan felszívta Budapest ipara, de az ingázók sokáig egyfajta utóparaszti helyzetben, a gazdálkodó életformát is őrizve éltek. Kétlakiságuk gyakran ideológiai felhangot kapott, szemükre hányták, hogy az iparból és a mezőgazdaságból egyaránt hasznot húznak.