Az első önállóan elejtett vad utáni beavatás réges-régi hagyomány, a tapasztalt vadász eredetileg a vad mellé térdepeltette az újoncot, és bal vállát az akkoriban használatos elöltöltő puska töltő-vesszőjével háromszor megérintve elmondta a vadásszá fogadás szövegét. Mire a nyugatnémet vadászturizmus elérte a kádári Magyarországot, elfenekeléssé alakult a szokás, bár a három ütést Hansi is Szent Hubertus, a vadászok és a vadállomány nevében kapta. Bojár a Magyar Honvédelmi Sportszövetség (MHS) debreceni vadásztársaságának meghívására érkező külföldiekről készített képriportot a Magyar Vadásznak, ez a fotó végül nem jelent meg a szaklapban.

1945 után a vadászat is népidemokratizálódott: a rendszeresen (bár leginkább titokban) vadászó Rákosi „az úri világ élvezethajhászó passzióját mint nemes sportot a dolgozó kisemberek kezébe adta”. Sorra alakultak a munkahelyi, szakszervezeti, termelőszövetkezeti vadásztársaságok, ahol az ötvenes években nemcsak a vadkeresésben, hanem a tagság megválogatásában is fokozott éberségre volt szükség. „Számos olyan tag van, aki nem odavaló, félig vagy egészen kulák, a demokrácia álcázott ellensége, kapzsi és harácsoló, s a vadászatot haszonlesésből, a kisemberek elnyomásáért űzi” – írta egy szemfüles olvasó a Magyar Vadászban. A hatvanas évekre a munkásvadász-lét is konszolidálódott, rendszeres program volt, hogy a dolgozók egy-egy, munkahelyi vadászterületen ejtették el a hétvégi nyúlpaprikásra valót.

Az elfenekelt kezdőn kívül visszajáró tagjai is voltak annak a hatfős nyugatnémet vadásztársaságnak, amelyről Bojár a vadászati szaklapnak készített fotókat. A rövid cikkből kiderül, hogy a négynapos vadászat során az összesen 1800 darabos nagyerdei őzállományból 34 bakot lőttek ki. A hatvanas évek közepén egyre több külföldi érkezett a magyar vadászparadicsomba, így az élővad befogása és a bérvadászat, a körré épülő szolgáltatásokkal együtt jól jövedelmező iparággá vált. Az ebből származó devizabevétel a kimutatások szerint 1983-ban már meghaladta az 50 millió dollárt.

A vadászok létszáma a hatvanas-hetvenes évekre már nagyjából azonos volt a háború előttivel, bár a társadalmi megoszlás teljesen másként alakult. Egy 1975-ös felmérés szerint a vadászati igazolvánnyal rendelkezők 34%-a munkás, 21%-a téeszben dolgozó paraszt, 41%-a szellemi foglalkozású és 4%-a kisárutermelő volt.

A vadászok szubjektív ítélete után az agancsokat az Országos Trófeabíráló Bizottság is értékelte súly, hossz, körméret, terpesztés szerint. Véletlen vagy sem, 1969-ben éppen Kádár János szarvasagancsai szerezték meg az országos első és harmadik helyet. Amikor két évvel később Magyarországon rendezték meg a Nemzetközi Vadászati Kiállítást, elvtársi szerénységből-diszkrécióból a vadász neve helyett már csak a vadásztársaság elnevezését szerepeltették.

A minisztériumi vadásztársaság tizenkilenc vadásza rendezett Alsónémediben körvadászatot. A három hajtás eredménye 87 nyúl, 16 fácán és egy róka volt. „A vadászok elégedetten fejezték be kora délután a hajtásokat, hisz nemcsak kompetencia jutott, hanem beadási szerződésüknek is eleget tudtak tenni m – amit erre a hétre kötöttek. A sikeres vadászatot a közös ebéd, a jó ízű nyúlpaprikás fejezte be”– írta a Magyar Vadászban megjelenő rövid tudósítás. A munkahelyi vadászatokra rendszerint különbusszal érkezett a társaság, gyakran a családjukat is elhozták, ők voltak a hajtók. Bár az őket fogadó vadőr minden alkalommal figyelmeztette a rutinnal nem feltétlenül rendelkező munkásvadászokat a hajtás és a fegyverhasználat szabályaira, gyakoriak voltak a vadászbalesetek.

A külföldi vadászok száma jelentősen nőtt: az 1959-1960-as idényben nyolcszázan jöttek, az 1961-1962-es időszakban már ezeregyszázan. Eleinte csak nyugatnémet vadászok, de 1962-ben olasz, osztrák, francia, belga, svéd, dán, norvég és angol vendégek is. Kádár egyébként nem volt híve a jó hangulatú, de fegyelmezetlen családi vadászatoknak – legalábbis az Egyetértés Vadásztársaságon belül. Ezért aztán idővel külön vadászatokat szerveztek a pártgyerekek és a pártfeleségek számára: megalakult az Ifjú Nimród Vadásztársaság, és kísérletet tettek a „nimródhölgyek összefogására”. Végül a láb alatt lévő nyugdíjasoktól is megtisztították az Egyetértést, őket az egymás között elfekvőként emlegetett Barátság Vadásztársaságba száműzték,

A különlegesebb vadászélményért cserébe a külföldi vendégeknek külön is megérte a zsebükbe nyúlni. A lejmolás, a borravaló, kisebb (őzhívó síp, kés, kalapra való jelvény) és nagyobb (filmfelvevő, fegyvertárcső) ajándékok elfogadása sok helyen a vendégvadászat protokolljának része volt. „Mondja, hogyan juthatnánk másképp hozzá olyan vadászcókmókhoz, amilyeneket csak a Kettner-katalógusban látunk? Hirdetjük, hogy vadászati nagyhatalom vagyunk, aztán ilyen meg olyan a vadászati kultúránk...de próbáljon megvenni az üzletben akár egyetlen vadászos és jó holmit...nincs”– magyarázta egyikük a nyolcvanas években. A vadászatot a legfelsőbb szinten is találékonyan használták különféle üzletek megkötésére, a nyolcvanas években például a pártvezetés Mercedes-imádatának kielégítésére. Mivel a hivatalos devizakeretéből beszerzésüket nem lehetett biztosítani, meghívták a Mercedes cég vezetőit egy bérvadászatra. Annyi trófeás vadat különítettek el számukra az Egyetértés kontingenséből, hogy áruk fedezte tíz új autó árát, amelyek 1984-ben meg is érkeztek.

Az itteni, máig működő vadásztársaság 1946-ban helyiekből alakult. Közülök többen rabsicerként kezdték még a Horthy-korszakban, aztán a népi demokrácia puskát adott a kezükbe. „Rabsicer? Az egy furcsa mesterség! Lépked az ember óvatosan a határban, csöndesen, mint az árnyék, hurkot készít és várja a szerencsét. Fut a nyúl, beleugrik a hurokba, a rabsicer ránt egyet — megvan a pörköltnek való. Vagyis a rabsicer orvvadász. Puskája nincs, reménye se nagyon, hogy majd lesz. Éjszakánként a vadőrről álmodik és verejtékezik. Ez akkor volt, mikor még valamelyik Hatvány báró puskásai uralták Boldog, Nagytelek és Varsány mezőit, s az egész aszódi járást. De tíz év óta puskája van. Semmi szükség a hurokra”– mesélte egy öreg boldogi vadász, Rács Mihály 1959-ben a Népszabadságnak.

A Magyar Partizán Szövetség 1945 után az országban elsőként alapított vadásztársaságot, amelyet a spanyol polgárháborúban elesett kommunista Zalka Mátéról neveztek el. A célzóvíz vagy máshol szemvíz bevétele is ugyanúgy hozzá tartozott a vadászhagyományokhoz, mint az elfenekelés. A szocialista erkölcs és józanság nevében a Magyar Vadász többször cikkezett a vadászat előtti (faluszéli kocsmában gyülekezéskor) vagy vadászat közbeni (társak között körül járó bütykösből) szeszesitalfogyasztás társadalomra veszélyességégéről, és a termoszos forró tea vagy erdei szörp mellett kampányolt.

Ezzel a felirattal jelent meg Bojár képe a balatonfenyvesi szakiskolásokról a Magyar Vadász 1965. májusi címlapján.

A Magyar Vadász beszámolója szerint a munkahelyi Szabadság vadásztársaság november hetedikét és a népszerű vadásztárs, Csuka bácsi születésnapját ünnepelte egy kis ócsai fácán- és nyúlvadászattal, majd az iskola tornatermében nyúlpörkölttel. 

„Na fel a fejjel! / Fegyvert cipelsz! / Kockázat nincs,/ Mert úgyis te nyersz. [...] / A vér az égre fröccsen, / Vér a törvénykönyvben, / Vér minden időben, / Vér a mesekönyvben, / Vér a reményben, / Vér, vér, vér, véreb. / Vér, vér, vér, vér! /Még nem a te véred.” (Hobo: Az üldözés rövid, de véres. Vadászat, 1984)