Ott maradtam estig, és csak fényképeztem, fényképeztem
A hetvenes években a pesti belváros egy magamfajta kezdő riporternek maga volt a csoda. Nyüzsgés, szép nők, érdekes emberek, csillogó kirakatok. A mai eszement személyiségjogi szabályokat még nem találták ki, szabadon lehetett az utcán fotózni, és ez senkit nem bántott, inkább megköszönték a figyelmet. Imádtam a városban kószálni és keresni az elleshető pillanatokat. Aztán szembejött egy lány...
A szeme színére nem emlékezem, csak annyit tudok, gyönyörű volt. Lefényképeztem beszélgetni kezdtünk, aztán, nem is tudom hogy mertem, de megkérdeztem, csinálhatnék-e róla pár képet otthon is. Hát az bizony lehetetlen, volt a válasz, mert oda férfiak nem léphetnek be. Aztán valahogy mégis lehetett és én ott találtam magam a Szemmelweis utcában egy női munkásszálláson. Volt ott minden, ami az otthonos érzéshez csak kell: közös hálóterem, emeletes ágyakkal, közös konyha, közös mosdó, a saját holminak apró kis rekeszek, ökölnyi lakatokkal. Valahonnan került egy üveg “feketecimkés” cseresznyepálinka is, megismerkedtem a szálló lakóival, aztán ott maradtam estig és fényképeztem, csak fényképeztem. Aztán még pár napig, mígnem a főnökségnek fülébe jutott a dolog és akkor vége lett.
Nem nyugodtam bele, kértem hivatalos engedélyt is, de onnantól már senki nem mert szóba állni velem, egyetlen jó képet se tudtam már csinálni. Én akkor még őszintén hittem a fotográfia hatalmában, úgy képzeltem, ha fölmutatom, milyen emberhez méltatlan körülmények közt élnek emberek, nulla magánélet, nulla személyes tér, talán majd kiharcolok nekik valami jobbat, csak lesz valami változás. Hát lett változás. Megjelent a riport az újságban és elbocsátották a gondnokot.
Ezt a bevezetőt és a képeket Horváth Péter csinálta, a képek alatti szöveget D. Magyari Imre írta.
Igaz, hogy tizenketten alszanak egy szobában, de jól kijönnek egymással, összekovácsolódnak, összetartanak, együtt főznek, esténként
kártyáznak, hasonlóak a gondjaik, hasonlóak az örömeik.
(Fotó: Horváth Péter / FORTEPAN)Az európai városok persze, köztük Budapest, már jóval korábban szembesültek a vidékről özönlő tömegek elhelyezésének gondjával. Fővárosunkban az 1893-as lakásösszeírás szerint 22 149 albérlő, illetve ágyrajáró élt, két évtized alatt a számuk majdnem meghatszorozódott: 1911-ben csak ágyrajáró 85 550 volt, nagyjából a lakosság egytizede. Annak az évnek az őszére készült el az Aréna út és az Angyalföldi út sarkán álló, a következő esztendőben átadott Népszálló, 396 hálófülkével, 44 szobával, ez utóbbiakat persze drágábban lehetett bérelni, a minőséget meg kell fizetni. Londonban már 1907-ben 395 common lodging house adott otthont 29 ezer embernek, hiába, a Nyugat előbbre járt.
(Fotó: Horváth Péter / FORTEPAN)Feljöttek vidékről a fővárosba, találtak munkát, amit otthon nem biztos, hogy találtak volna, van hol lakniuk, kapnak fizetést, talán félretenni, hazaküldeni is tudnak belőle. Jut cigire, fekete címkés cseresznyére, erre-arra.
(Fotó: Horváth Péter / FORTEPAN)A munkásszállók a szocializmus vívmányai közé tartoznak. Emlékszünk Cseh Tamás és Bereményi Géza roppant mulatságos dalára a második, Antoine és Désiré című 1978-as nagylemezről, a Munkásszállásra, amiben néhányan felhúznak egy Ica nevű nőt a negyedikre: „Örvendezett a munkásszállás, / Megszűnt a nők utáni rohangálás…”, lehet ennek örülni
nagyon.
(Fotó: Horváth Péter / FORTEPAN)