1981-ben jön az első kubai kontingens Magyarországra. Kiválasztásukat hosszú procedúra előzte meg: Castro nem bízta a véletlenre, kiket enged ki és vár feltétlenül vissza. A lányok akkor jelentkezhettek egyáltalán, ha a helyi forradalomvédelmi lakótömbi bizottság kedvező véleményt adott a családjukról. A rövid havannai felkészítőn a magyar szokásokkal ismerkedtek, aztán hamar mélyvízbe dobták a többségében iskolapadból kikerült, munkatapasztalat nélküli tizennyolc-húsz éves lányokat. A kubaiak között szokatlan módon kezdettől fogva a női munkavállalók voltak többségben, sőt idővel 70%-os lett az arányuk, hiszen a főleg a textilipart töltötték fel velük. A lányok formaruhában érkeztek, szandált is kaptak, csak az volt a baj, hogy gyakran télen is, így Budapesten az első út a Skálába vezetett.

Magyarország a szocialista táboron belül hosszú ideig munkaerő-kibocsátó volt. Gondoljuk csak meg, az NDK-ba küldött vendégmunkásainknak köszönhetjük az első levehető ajtajú turmixgépeket. Bulgária és Csehszlovákia régen lekörözött minket a harmadik világbeli munkások foglalkoztatásában, amikor 1980 áprilisában Magyarország és Kuba aláírta kubai állampolgár ideiglenes foglalkoztatásáról szóló egyezményt. A kubaiak négy évre írtak alá, ebből fél év volt a betanítás és a gyorstalpaló nyelvtanfolyam, aztán munka mellett folytatódott a tanulás. A negyedik év végén magyarul kellett letenniük a szakmunkásvizsgát, és Castro visszavárta őket, hogy a megszerzett szkilleket Kubában kamatoztassák.

Nemcsak a nyolcvanas évek textilipari munkaerőhiánya repítette ide a kubai lányokat: a Magyar Népköztársaság éreztetni akarta a baráti szocialista törődést a harmadik világbeli állammal. Tisztán internacionalista alapon, melyet a kizsákmányolásnak árnyéka sem vetül.

A vállalati beszámolók, levéltári anyagok szerint a kubai lányok leginkább egymás társaságát keresték ebben a számukra kultúrsokkot jelentő ismeretlen országban. Mivel a munkásszállások általában a gyárhoz közel épültek fel, arra sem voltak rákényszerítve, hogy megismerjék Budapestet. Ez persze nem nemzeti karakterológia, a magyar lányokra ugyanúgy igaz. „A szemkihúzást, a divatos festéket, frizurát már az első héten megtanulják. Az a legkönnyebb. Külsőre ők is nagyvárosiak. De belül... fogadok magával, ha tízet megkérdez, kilenc nem volt a körúton se. Nem mernek az utcán járni, félnek attól, hogy eltévednek. Belülről megmaradtak falusinak”– idézi Kohut Tamás témába vágó tanulmánya egy textilgyári munkásszállás gondnokának véleményét. 

A lányok a szerződésben aláírt négy év alatt egyszer látogathattak haza Kubába, az útiköltséget a gyár fizette. Veszélyes periódusok voltak ezek, volt olyan üzem, ahova a szabadságosok 40%-a nem tért vissza. És miért jó szövőnőnek lenni? „Csodálatos ez a szakma. Ha egy szövő tíz gépen dolgozik, mindegyiken más munka készül...Ha az ember bemegy a Skálába, a mi termékünket látja... egyszóval érezni az értelmes munka gyönyörűségét”– mondta egy vidéki kollegina 1986-ban.

Kuba végig figyeli a lányokat. A kiküldött csoportvezetők, ifjúsági vezetők, a nagykövetség munkatársai mindig emlékezetik őket arra, hogyan kell jó kubainak lenni. Kettős nyomás alatt vannak ezek a nők, hiszen közben az új kultúra elvárásai is nyomaszthatják őket. Ráadásul a kubai és a magyar út a nyolcvanas években már nagyonis különböző, a két rezsim külön utakon jár. Kubából nézve ellenforradalmi, reakciós, ami Magyarországon történik, a segítő baráti kéz erkölcsi fertőbe lök. Azok sem maradhattak, akiknek közben magyar házastársuk lett: a letelt négy év után együtt kellett visszatérniük Kubába. Horn Gyula külügyi államtitkár 1988-as havannai látogatásakor is nyilvánvalóvá tették, hogy nekik szükségük van minden kölcsönadott munkaerőre. Sőt, a kubai fél „lehernyózta” a korábban barátinak tartott Magyarországon megházasodott állampolgárait: gusano-nak, vöröshernyónak nevezve őket, akárcsak a Floridába dobbantókat.

Néha a kubaiak is kiengedték a gőzt. 1986 szeptemberében a Kistext Művelődési Házában nagy kubai fesztivált rendeztek. A vidékről felutazó kubai fiúk között verekedés tört ki, a kiszálló rendőröket kővel dobálták, és csak a speciális egységeknek sikerült őket megfékezni. A szertelen és szenvedélyes kubaiakról szóló hír a sajtóban is végigment, a ludas matyis vicceken át eljutott egy Hofi-kabaréba is. Raul Castro pedig hivatalos úton bocsánatot kért Magyarországtól.

Két évvel később, 1988-ban az itt dolgozó kubai munkások ismét a hírekbe kerülnek. A KÖKI metrómegállóban egy csapat buliból hazatérő kubai fiatal összetalálkozott a Pannon Skins nevű skinhead zenekar rajongóival. Hatalmas verekedés, sok kubai sérült és az első skihead-per az eset mérlege. Ez az első, nagy port kavart, nem európai színesbőrűek ellen elkövetett rasszista cselekmény. Ezekre az évekre a hivatalos kubai-magyar kapcsolatokat már kölcsönös bizalmatlanság jellemzi, és a két ország közötti kereskedelmi viták, valamint a magyar reform-folyamat negatív havannai fogadtatása a XVIII. kerületben is érezteti hatását. A biztonság kedvéért hallgatólagos megegyezéssel a kubai napokat a karibi szövőnők nélkül tartják meg a Havanna-telepen. 

1990-ben a rendszerváltás miatt Kuba hazarendelte minden, a munkaerő-egyezmény miatt Magyarországon tartózkodó állampolgárát. Ez lett a kubai szövőnők történetének vége Magyarországon, ahol hamarosan az őket foglalkoztató textilüzemeket is bezárták. Néhány egykori szövőnő azonban házassága révén visszatért és itt telepedett le, meghatározó csoportot alkotva a magyarországi kubai diaszpórán belül.