Micsoda egy év volt, micsoda egy év! Persze sok mindenre nem emlékszik belőle, ki is emlékezne az első évre, amikor világra jön, csak utólag áll össze a kép, már akiben összeáll. Hiszen ha valaki 1492-ben látott napvilágot egy jobbágycsaládban, valami isten háta mögötti faluban, meghalhatott úgy, hogy sosem tudta meg, milyen jeles évben született. És minél visszább megyünk a múltba, annál nagyobb ennek a valószínűsége.

Modern korunk vívmányai azonban nagymértékben megkönnyítik az emlékezést, gondolt arra, amikor felismerte, tényleg micsoda egy év volt az az 1969-es. Hogy az első ember a Holdon! Hogy Az ötös számú vágóhíd megjelenése! Hogy a woodstocki fesztivál! Hogy a Slovan Bratislava nemcsak a saját, de az egész (cseh)szlovák foci történetének legnagyobb sikerét elérve megnyerni a KEK-et, a döntőben a Barcelonát verve! Hogy a csehszlovák hokisok vb-t nyernek, épp a szovjeteket verve! Hogy ugyanaz az évjárat lehet, mint a Dennis Bergkamp, Marilyn Manson, Michael Schumacher, Keith Flint vagy Linus Torvalds!

Persze ez a felismerés lassan született meg, nagyon lassan, de így is észrevehetően gyorsabban, mint megannyi sors- és kortársának. Persze aki egy néhány tízezres cseh(szlovák) kisvárosból, Mladá Boleslavból származik, a hatvanas, vagyis hát inkább a hetvenes években nem számíthat túlságosan változatos, izgalmas életre. Pláne, ha tizenkettő egy tucat belőle – teljesen átlagos kinézetű, és ahogy a külcsín, úgy a belbecs se hordoz magában különösebb értékeket. Ezzel persze nehéz szembesülni, kellő önismeret kell hozzá, meg hosszú idő, és valamiféle hajlam az önmarcangolásra, hiszen természetes velejárója a létezésünknek, hogy magunkat valamiképpen kiválasztottnak, különlegesnek tartjuk.

A hosszú idő, az adott volt. Rengeteg időt töltött úton, hosszú, monoton órákat az országutak sima vagy kátyúktól szabdalt sötétszürke aszfaltján, repedezett betonutakon, néha poros földutakon, mediterrán falvak murvával felszórt hegyi kaptatóin, végtelenbe veszni látszó, délibábokkal hosszú egyeneseken, abroncsokat kínzó, embert próbáló hajtűkanyarokban. Bejárta Európának egzotikus, akkoriban Mladá Boleslavból nézve különösen egzotikus tájait, eljutott Barcelonába, Velencébe, Monte Carlóba, Párizsba, büszkén feszített a mediterrán kis utcákon és München betonszörnyeteg olimpiai komplexumaiban, jól elvolt gótikus kastélyok között és a kempingek zöldjében is. Örömmel töltötte el a világ feldezése, a lassú felismerése annak, hogy a dolgok mennyivel másképp is működhetnek, mint amennyire otthon, a vasfüggöny mögött (akkor már ezt a kifejezést is ismerte) megszokta. A világjáró, így nevezték volna, ha tudják, mekkora kalandok állnak mögötte – legalábbis abból a szemszögből nézve, ahonnan indult. Csak épp senki se tudta. Akkor még.

Hosszú és fáradhatatlanul rótt útjai teljességgel töltötték ki az életét. Egy, csak egy dolog nem hagyta nyugodni: furcsa, néhol bohókásnak ható, máskor kifejezetten komor, általában szótlan, magányos útitársa. Hogy engedhet meg magának valaki ennyi utat, nagyobb vagyon örököse, szabadalomból meggazdagodott különc, netán egy lottónyertes; néha eljátszott a gondolattal, hogy valami titkosügynök – de ha ennyi pénzt költhet, akkor miért őt választotta épp, miért nem valami szebb, mutatósabb, egyedi darabot, miért őt, egyet a kétszázezerből? A Škoda 110L ezt sosem tudta meg.

A fenti fotósorozat a Café Analógtól került a Fortepanhoz, hozzájuk pedig úgy, hogy bevitte az egészet egy hölgy, mint lomtalanított diákat. Annyit lehet tudni, hogy az újpesti piac mellett lett kidobva, a diák között volt egy cetli, hogy Tibor. A Café Analóg egy kiállítást is rendezett a képekből Ismeretlen utazás '70 címmel, ennek bevezető képén szerepelt a felhívás keringőre: „kíváncsiak vagyunk, nektek mi jut eszetekbe ezekről a képekről”. Nekünk ez: az 1969-től gyártott Škoda 110L-széria egy darabjának a története.