1975-ben vettem egy csehszlovák  gyártmányú, 50 köbcentis, egyhengeres, kétütemű Babettát, ami a maga korában fogalom volt, talán ma is az.  A kismotor újonnan 3300 vagy 3800 forint lehetet. A másodikat 4500-ért vettem és nagyon fel voltam háborodva az árdráguláson! Előtte soha nem ültem még motoron, így elég kalandosnak tűnt vele hazamotorozni  csúcsforgalomban a Váci útról a Szabadság-hegyre. Idővel aztán megtanultam közlekedni vele, és remekül ment, eltöltött az önbizalom. Többször elmentem vele a távoli Szentendrére is, meg az Omszki-tóhoz.

1976-ban az az ötletem támadt, hogy bejárom vele Jugoszláviát, ahol már többször jártam korábban. Különösen Macedónia, Koszovó és Montenegró tetszett, szóval a kevésbé turistás, hegyes vidékek.  Köztudott (volt), hogy a Babetta maximális sebessége 35-40 km/óra sík terepen. Ha tartósan hegyre mentem vele, akkor a melegedéstől kiolvadt a gázbowden. Igy mikor elhatároztam magam a nagy utazásra, igyekeztem önmérsékletet gyakorolni, és max 27-30 km/óra sebességgel suhantam.

Arra gondoltam, hogy a nagy magyar Alföld Belgrádig unalmas az út, így kinyomoztam, hogy a motoromat poggyászként le tudom vitetni Szkopjéig vonattal, és majd csak onnan indulok az izgalmasabb tájakra. Az IBUSZ-nál dolgoztam, minden szabadnap értékes volt, ezért már pénteken délután, rögtön munka után elindultam. A Keletiben fél óra alatt feladtam a motort, és szombat reggelre békésen levonatoztam Szkopjéba. Itt kezdődött a kálváriám: hétvégén a macedón vám zárva volt. A motoromat vámraktárba tették, és csak hétfőn tudtam kiváltani, akkor is csak a város másik végén. A raktározásért még fizetni is kellett.

Mint említettem, halvány lila gőzöm nem volt a túramotorozásról. Így a cuccaimat a jól bevált fémvázas hátizsákomba pakoltam, mellyel már többször körbestoppoltam Európát. De motorra ez teljesen alkalmatlan volt. A hátam tíz perc alatt kikészült. Viszont rá tudtam tenni a két pedál közti vázra, ahol a lábaimmal tartva nem dőlt le. Semmi rögzítés! Így mentem végig Jugoszlávián összesen háromszor az évek során.

Miután kiváltottam a motort a vámból, rögtön el is indultam délnek a Belgrád–Szkopje–Thesszaloniki úton, Titov Veles felé. Akkor még nem volt autópálya, de az út tele volt kamionokkal, amik százzal söpörtek el mellettem. Emellett folyamatosan szakadt az eső. 

Úgy gondoltam, hogy a Balkánon már a május is meleg és száraz, így esőre igazából nem készültem (sajnos az 1500 méter feletti hegyekben, a hidegben való motorozásra sem). Csak egy horgászkabátom volt, aminek nem volt ujja; egy csákója volt, és előre-hátra lebernyege. Ezt vettem magamra. Ha elment mellettem egy kamion, a hátsó lebernyeget az orkánszerű szél áthajtotta a sisakomon, így semmit sem láttam, míg meg nem álltam megigazítani. A Szkopje–Veles–Prilep–Bitola–(Gavato-hágó1169 m)-Prespa-tó (853m)–Ohridi-tó(693 m)–Mavrovo(1250 m)–Gostivar–Tetovo–Prizren–Decani–Djakovica–Pec–Csakor-hágó (1850m)–Murino–Mojkovac–Kolasin–Moraca-kanyon–Podgorica (Titograd)–Rijeka Crnojevica–Cetinje–Lovcen (1760 m)–Podgorica útvonalon mentem végig. Tudni kell, hogy az egész terület nagyon magasan fekszik, Szkopje 500 méteren, és innen nagyrészt felfelé megy az ember. Az út legmagasabb pontja a Csakor-hágó teteje volt Koszovó és Montenegró között, 1850 méteren. Majd le a Moraca-kanyonon keresztül Titogradba, és onnan ismét fel. Mindezt Babettával, kb. két hét alatt. Gyakran volt, hogy a motort felfelé, járó motor mellett toltam, mert engem és a csomagot együtt nem bírta el. Akkor még nem kellett bukósisak, és ha sütött a nap (volt azért ilyen is) egy szál gatyában motoroztam. A sebesség megengedte. 

Ismét hivatkoznom kell motoros múltam hiányára. Korábban sose volt defektem, nem tudtam, hogyan kell a Babettát szerelni. Különösen a hátsó kerék fel- és leszerelése nagyon nehéz, mert mind a két oldalról van rajta lánc, a kipufogócső és a villa akadályozza a kerék kiemelését, egyedül majdnem lehetetlen feladat. Sajnos ezt nem tudtam. Két hét alatt nyolc defektem volt, főleg a hátsóban. És szerszámom is alig volt. Voltak szervizek, de általában több kilométerre. Tolás, tolás, tolás. Kitolás!

Viszont a motorozás ezzel a sebességgel a legjobb lehetőség az ország bejárására, megfigyelésére. A természet csodálatos, a középkori ortodox templomok akkor még nem váltak az albán–szerb háború áldozataivá. És rengeteg középkori török emlék: dzsámik, minaretek. A kolostorok leggyakrabban egy eldugott völgy végében voltak, motorral mindent be lehetett járni, minden apróságot észre lehetett venni.
A városok régi, középkori magja még állt, az emberek népviseletben, főleg az albánok. Csodás kézműves műhelyek. Legalább négy esküvőre jutottam el, és a végére mindig én lettem a díszvendég. És az még nem turbófolk volt. Az emberek kedvesek, vendégszeretőek voltak, a titói Jugoszlávia minden előnyével (Bratstvo i Jedinstvo – Testvériség és Egység)

Persze az utak balkániak voltak. Képzeljük el Jugoszlávia három legelmaradottabb köztársaságát, illetve autonóm tartományát ötven évvel ezelőtt. Mire Prizrenbe értem, nagyon beteg lettem: a rettenetes gödrök megindították a vesémben rejtőző homokot, és rémes görcseim lettek. Azt hittem, hogy vakbélgyulladásom van. A prizreni kórház olyan volt, mint annak idején Albert Schweizer híres kórháza lehetett Gabonban, Afrikában. Volt egy orvos, aki mindenhez értett (sajnos az én betegségemhez nem). Fáról leesett embert gipszelt, kezelte a kígyómarást és a mérges gomba következményeit. Itt ilyen betegségek voltak. Volt egy tolmácsa is, mert ő szerb volt, viszont a lakosság nem beszélt, csak albánul. Nekem szerbül kellett volna elmondanom a panaszaimat, nem tudtam magam tökéletesen megértetni. A betegségem egyre rémesebb lett. A görcsök, hidegrázás nem hagyott aludni. A Lovcenra menet egyszer csak föladtam, és visszafordultam Podgoricába. Ott muszáj volt eladnom a motoromat, mert olyan komplikált lett volna a vámeljárás, hogy arra nem volt erőm. Az albánok szerencsére rögtön megvették. Kénytelen voltam a rendőrségen bejelenteni, hogy ellopták, mert különben a vámosok nem engednek fel a vonatra.

A vonaton aztán kijöttek belőlem a homokszemek, így egészségesen értem haza.

Fekete Mihály